Kattintson a hirdetésre! Sulinet - Címertár

Címertani áttekintés

Az embereknek ősidők óta törekvése, hogy a (vérségi, etnikai, vallási, szervezeti, politikai stb.) csoportokhoz való tartozásukat, ugyanakkor másoktól való elkülönülésüket is valamilyen módon (testfestéssel, hajékítéssel, mítoszokban, eredetmondákban, totemekkel, tamgákkal, hasonló öltözékkel, tulajdonbélyegekkel, mesterjegyekkel stb.) kinyilvánítsák.
(Ezek motívumai később átkerülhettek a címerekre is, ezért a címer kialakulásának kora és eredete vitatott.)
A római birodalom felbomlása után a csapatok egyenruházata, szabvány szerinti felszereltsége megszűnt, a feudális államok kialakulása idején relatíve kis létszámú seregek (amelyeknek tagjai akár ismerhették is egymást) csaptak össze, vagy külsőre is jól megkülönböztethető ellenfelekkel (nomádok, arabok, vikingek) küzdöttek. A megkülönböztető jelek tehát nyilvánvalóan adottak voltak.
Új helyzet állt elő a keresztesháborúk idején, amikor a keresztény világ minden szögletéből nagy létszámú hadak vonultak fel: együvé tartozásukat köpenyeikre felvarrt, pajzsaikra felfestett kereszttel, különállásukat pedig más-más színnel vagy a kereszt mellé festett kiegészítő motívumok hozzáadásával fejezték ki.
Ebből a gyakorlatból fejlődött ki rövid fél évszázad alatt, a lovagi intézmény kialakulásával, a nehéz fegyverzet (főleg az arcot is takaró sisakok) elterjedésével egyidőben az azonosítást szolgáló címer használata. Első előfordulásai a 12. század közepétől adatolhatók. Hamarosan írásba foglalták a címerjogot (13. század), a címerszerkesztés alapelveit, és kezdik vezetni a címerkönyveket is (14. század).
A címerek korai elnevezései (középkori lat.: arma, ol.: arma, fr.: armes, ang.: arms, ném.: Wappen stb.) is eredetük hadi jellegére utalnak. A magyar címer szó egykorú fogalom-kiterjesztéssel jött létre a franciából átvett cimierből, ami eredetileg csak sisakdíszt jelentett. (1326-ban, első előfordulásakor, I. Károly király még ebben az értelemben használja.)
A címer tehát bizonyos szabályok szerint, meghatározott borításokból, illetve mértani jellegű vagy stilizált figurális alakokból megszerkesztett, pajzsba foglalt, állandó, színes jelkép, amelyet régi szokásjog vagy fejedelmi adomány alapján (közösségek a jogfolytonosság igényével), megkülönböztető és ismertető jegy gyanánt viseltek az erre jogosult magánszemélyek vagy testületek /természetes és jogi személyek/.
A címer alapeleme tehát a pajzs, amely lehet hosszúkás (ún. normann), háromszögű vagy négyszögű, kerek- és csücsköstalpú, tárcsa-, lófej vagy ruta alakú, halfarkú, ovális, kerek stb. Állhat egyenesen, jobbra vagy balra dőlve is (a lefordított pajzs a család kihaltát jelzi), lehet egyszerű vagy összetett.
Az összekapcsolás történhet egymás mellé-, föléhelyezésével, egymás felé döntésével, sőt új osztott (vágott, hasított, négyelt stb.) pajzsmezőbe foglalásával is. Ha a címer több egymásra helyezett pajzsból áll, alulról felfelé haladva alap-, öreg /v. nagy/-, boglár- és szívpajzs nevekkel különböztetjük meg ezeket.
A pajzs szemlélésekor a heraldika felcseréli a jobb és bal oldalt (úgy kell tekinteni a pajzsot, mintha azt védelmül magunk elé tartanánk!). A pajzsfelületet függőleges hasításokkal, vízszintes vágásokkal és haránt irányú szelésekkel oszthatják fel. Az egy vágással és hasítással osztott pajzs négyelt, több (azonos számú) hasítással és vágással sakkozott, illetve több harántszeléssel rutázott. Páros hasítás cölöpöt, páros vágás pólyát, páros szelés harántpólyát jelöl ki.
A pajzsfelületet elméletileg két függőleges és két vízszintes vonallal kilenc mezőre tagolják: a felső vízszintes három a pajzsfő, a középső a pajzsderék, az alsó a pajzstalp; függőlegesen pedig a jobb oldali három a pajzs eleje, a középső a cölöp helye, a baloldali pedig a pajzs hátulja.
Ha a pajzsfelület osztatlan, egyszínű, tarpajzs a neve. A pajzs ábráit borításokkal alakítják ki. Ezek lehetnek mázak, melyek színekből (vörös, kék, zöld, fekete, bíbor) és fémekből (arany, ezüst) állnak, prémek (hermelin, evet vagy mál, ellenhermelin és fordított evet), illetve hím (damaszkozás). Színre szín, fémre fém nem kerülhet. Naturális ábráknál természetes szín (pl. barna medve) is előfordulhat.
A pajzs ábráit két csoportba soroljuk: 1). mesteralakok: különféle mértani alakzatok kombinációiból (vízszintes, függőleges, hullámos, lépcsős, haránt, kereszt, homorú, domború, fogas stb.) jelenítenek meg egy adott variációt; 2). címerképek: a térbeli kiterjedést mellőző, stilizált rajzok, amelyek ábrázolhatnak természetes tárgyakat és jelenségeket (Nap, ásvány, víz, tűz stb.), élőlényeket (ember, állat, növény, termés), képzeletbeli lényeket (griff, unicornis, főnix stb.), mesterséges alkotásokat (épületek, hajók), eszközöket (fegyverek, szerszámok), olykor betű vagy névbeírásokat, illetve ezek részeit vagy kombinációit. A mesteralakoknak rendszerint el kell érnie a pajzs szegélyét /kivétel a keresztek egy csoportja/, a címerképnek pedig nem szokás azt érintenie. Ha a címeralak felénél több látszik, növekvő, ha kevesebb, eltűnő a jelzője.
A címer borításainak jelölésére a (fekete-fehér ábrázolásokhoz) sávokból, pontokból és alakzatokból álló grafikai rendszert dolgoztak ki. Egy pajzsban lévő azonos alak azonos mázú, osztott címerben az osztott alakok mázainak váltakozniuk kell. Az állatalak lehet fegyverzett (csőre, nyelve, karma, körme vörös vagy arany).
A címer pajzshoz hasonlóan fontos másik alkotó eleme a sisak. Két csoportját különböztetjük meg: 1). csatasisakok (csupor-, csöbör-, csőrsisak stb.) amelyek zártak; 2). tornasisakok (pántos és rostélysisakok), amelyek nyíltak. Lehetnek nyakékkel (monile) díszítettek. A sisak színe általában acél, azaz kékes vagy ezüst, ha arany, azt az adománylevél külön jelzi. A sisakra oromdíszt helyeztek, amely lehetett szarv, szárny, félszárny, toll, tollbokréta, gally, virág stb., de legtöbbször a címerkép vezérmotívumát ismételte meg. A sisakdísznek a sisakhoz erősítését tekerccsel vagy (nem rangjelző!) sisakkoronával takarták. A fejedelmek sisakját rangkorona ékesítette. Később ez más méltóságok (grófok, bárók, hercegek) esetében is általánossá vált, a főpapok lebegő pap-kalapot helyeztek pajzsuk fölé meghatározott színű és számú lecsüngő bojttal, a pápák pedig tiarát. A városok címer használatában pedig megjelentek az un. falkoronák, később más címerfödelek (fejfedők: csákó, süveg stb.) is előfordulnak. Egy pajzsra általában egy sisak kerül, több sisak esetén, ha páros számúak, egymás felé fordulnak, ha páratlanok, a középső mindig szembenéz.
Általánosan elfogadott szabály, hogy a sisakot, rangkoronát, mitrát a pajzs felső szélére, dőlt pajzsnál (vele egyfelé fordítva) a magasabban álló csúcsára kell helyezni, de a rangjelző papi kalap mindig lebeg felette. A sisak arcrésze rendszerint a címerábra irányát követi. Mindig a korona kerül a sisakra és soha sem fordítva. Amennyiben rangemelő címerbővítés során több címert vonnak össze egy pajzsra, az eredeti címerek sisakjai kerülhetnek az új pajzsra helyezett rangkorona fölé. Ha a sisakdíszt tekercs rögzíti, mázai a foszlányok mázaiból állnak össze.
Ugyancsak szerves része a címernek a foszlányok (másképpen sisaktakaró vagy orrjegy), amely bizonyos feltevések szerint a keresztesek sivatagi kendőjéből, mások szerint a tornajátékoknál használt ismertető textíliából /fátyol/ fejlődött ki. Szélei kezdetben simák vagy bevagdaltak, később szaggatottakká (cafrangosakká) majd növényi ornamentikára emlékeztetőkké váltak. A foszlány színe rendszerint kétféle, megegyezik a pajzs alapszínével, fonáka pedig fém (ezüst, arany) vagy prém (hermelin), olykor előfordulhat rajta a címerkép egy-egy motívuma (pl. csillag) is.
A címer alatt --- rendszerint szalagra írva --- megjeleníthetik a címert birtokló csatakiáltását (devise) vagy jelmondatát is. Ugyancsak megjelentek --- a kései heraldika korában --- külső díszítő elemek: pajzstartó figurák (személyek, állatok), címerpalást, címersátor, a címer mögé vagy mellé helyezett zászlók, fegyverek és más járulékosan kapcsolódó szimbólumok.

Címernyilvántartás

A címer a középkorban az uralkodók, a főrendek, a nemesek és a szabad királyi városok, bizonyos intézmények és hivatalok privilégiuma volt, de már ekkor megjelentek címermotívumok /ha nem is a pajzsba foglalva/ a mezővárosok, sőt a rangosabb falvak pecsétjein is.
A török kiűzését követően sok hazai település szerzett vagy kapott pecsétet, amelyek gyakran sematikusak /pl. templomos hely esetén templomot, mezőgazdasági jelleg esetén ekevasat, csoroszlyát stb. ábrázoltak/, ám nem ritkán ezekből fejlődött ki egy-egy település címere. Más települések gazdasági erőben, rangban emelkedve önálló címeradományban részesültek. A címer tehát fokozatosan elvesztette lovagi, nemesi jellegét, s a gazdasági erő, a társadalmi rang kifejezőjévé vált. (Meg kell persze jegyezni Werbőczyre hivatkozva, hogy Magyarországon a címer nem volt feltétele a nemességnek, ugyanakkor a címer senkit nem tett nemessé.)
Kifejezetten polgári igény hívta életre azt a közösséget /Tagányi K. - Altenburger G. - Rumbold B./, amely a múlt század hetvenes éveiben összegyűjtötte az ország településeinek címereit, pecsétjeit, s füzetsorozatban 1880-tól a köz rendelkezésére bocsátotta. Számos családi címertár munkálatai is beindultak /talán a legnagyobb Andrássy Gyula gróf vezetésével/, de ezek a közbejött politikai változások miatt nem fejeződtek be. Trianoni tragédiánk ismét a múlt felé fordította a figyelmet, de a címerhasználat terén egyre inkább a nemzeti egységet sugalló államcímer vált dominánssá (az állami hivatalok és szervezetek, az iskolák és intézmények gyarapodásával, szinte kizárólagossá).
A második világháborút követően a kiváltságos rangok és címek használatának betiltásával törvény tiltotta meg (1947. évi IV. sz. törvény) a címerhasználatot is, az ötvenes évek elejétől pedig kifejezett politikai és szellemi harc indult meg a legkülönfélébb elmarasztaló jelzőkkel illetett címertan és a feudális jelképeknek kikiáltott címerek ellen. De azt a törekvést, hogy az emberek keressék és kinyilvánítsák önazonosságukat, elnyomni nem tudták. Így születtek meg aztán az ún. "szoc.reál" címerek, amelyeket vagy a régiek "modernizálásával", vagy teljesen új jelképekkel (kohó, vörös csillag, fogaskerék, elektromos távvezeték stb.) hoztak létre. E címerek, melyeket gyakran a heraldika szabályainak felrúgásával alkottak meg, sokkal inkább a gúny céltábláivá, semmint az identitástudat kifejezőjévé váltak.
Az ország függetlenné válásával, a demokrácia kiszélesedésével, az állami centralizáció lebontásával országszerte jelentkezett ismét az egyénítő szimbólumok, emblémák iránti igény, olyan jelképek iránt, amelyek azonosítanak, de ezáltal a nemzet egészébe való önálló betagolódást is elősegítik. Az új körülmények közepette a jelképek megválasztásának joga az önkormányzatokra szállt [1990. évi LXV. sz. törvény 1§. (6) 2], ugyanakkor a törvényhozás meg is tiltotta a nemzeti jelképek korlátlan használatát, s így közvetve elősegítőjévé vált az egyébként is reneszánszát élő címeralkotásnak.
Példaként ott áll településeink vezetői előtt Nyugat-Európa gyakorlata, ahol egy-egy címer márkát, minőséget is jelent, mert folyamatos a használata évszázadok óta: eligazítja a kereskedőt, a turistát, a vállalkozót vagy utazót. Ugyanakkor szülőföldjét megbecsülő, öntudatos lokálpatriótává teszi a lakosokat, akik joggal büszkék címereikben kifejezett múltjukra, s lelkesen dolgoznak szűkebb pátriájuk felvirágoztatásán.
Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy nem minden települési jelkép tesz eleget a heraldika szigorú szabályainak. E kiadványban is előfordul, hogy a helyi szimbólumokat - bár szabálytalanok - a megalkotó önkormányzat rendeletében "címernek" nevezi és több-kevesebb hibával címerként írja le. Az ilyen - képi tartalmában persze kifejező és leírható - jelképeket azonban a címertől (arma) megkülönböztetve jelvényként (signum) kell értelmeznünk.
E jelképek azonban nem jelenthetnek elszigetelődést és befelé fordulást, hanem feladatuk éppen a nyilvánosság felé való kitárulkozás, amely már önmagában kívánalmat támaszt a nagy közösség, a nemzet más csoportjai jelképeinek megismerésére is. Ez egyrészt megóv a sematizmustól, másrészt segíti egymás jobb megértését és a kommunikáció rajzolt jelképi vonatkozásait kifejleszti. Napról napra növekszik a kapcsolatteremtés üteme (testvérvárosi-, községi kapcsolatok, idegenforgalom, közös vállalkozások stb.), amely a másik fél szimbólumainak megismerését, használatát (sportrendezvények, kongresszusok, ünnepi rendezvények stb.) is feltételezi. Ismét jelentkezett tehát egy egészséges polgári elvárás --- mint a múlt század végén --- egy nemzeti címertár, illetve jelképtár létrehozására.
Ebben a honi jelképtárban való megjelenés nemcsak címet, hanem rangot is jelent, jelzi a betagolódás jellegét, a múlt ismeretének mélységét, a tágabb közösség és a nemzet egészéhez való viszonyt, a település polgárainak jogos öntudatát is. A jelkép készítés folyamatában pedig az egyes alkotók olyan visszajelzéseket kaphatnak címerük, jelvényük minőségéről /nem sematikus-e az ábrázolás, heraldikailag helyes-e a címer, történetiségében mennyire helytálló stb./, amely segíthet a tökéletes kivitelezésben. Úgy véljük, a jelképtár az idegenforgalomban akár segédkönyv is lehet, hiszen a jó címer felkelti a turisták figyelmét, s egy-egy tájegység változatos címer arzenálja programot is kínál gyűjtőnek és érdeklődőnek egyaránt. A jól megalkotott címerek a táj vonzerejét, s lakosainak kulturáltságát is sugalmazzák, növelik a bizalmat, felkeltik a kíváncsiságot.
Reményeink szerint a települések jelképei ezen gyűjteményének közreadása azoknak a településeknek az önkormányzatait is szimbólumaik kimunkálására ösztönzik, amelyek még nem éltek e törvény adta lehetőségeikkel, továbbá hogy megváltoztatja honpolgárainknak az egyéni, családi, intézményi stb. címerekhez, jelképekhez való viszonyát is. Ennek szerves következményeként serkenthetik és szorgalmazhatják ezen címerek, jelképek összegyűjtését, pontos regisztrációját, hozzáférhetőségét. Az eljövendőben egy ilyen jelképtár összeállítását is tervezzük, ugyanis a nagyvilágban sőt Európában is még hazai főrendjeink címerei nem vagy csak alig ismertek, egyebekről nem is beszélve. Sajnos az elmúlt fél évszázad a hazai közönséget is teljességgel érzéketlenné tette saját jelképeink iránt, a jelen kor reklámtömege pedig akár ki is olthatja az ez iránti érdeklődést. De reméljük, nem hiábavaló küzdelmünk ezzel az árral szemben.
A jelképtár tehát sokirányú igényt elégít ki, hasznára lehet az egyéneknek, közösségeknek, de felhasználható az iskolákban földrajz, esztétikai, történeti oktatás keretében, a település szépítésében, a közösségek kapcsolatában, sportban és szórakozásban, a táj jellegének hangsúlyozásában és még számtalan más vonatkozásban is. Adja Isten, hogy így legyen!

A közzétett címerek az általunk ismert utolsó állapotot tükrözik. Irodánk folyamatosan rögzíti a további címereket.

A Magyar Címerek, Zászlók Alkotó Műhelye és Nyilvántartó Irodája (Officina ac Registratura Armorum Vexillorumque Hungariae) címertani tevékenysége a címertár szerkesztésén túl:

A szócikkek jelmagyarázata:
*** tervezés és leírás (dr. Sz. L.)
** heraldikai és értelmező leírás (dr. Sz. L.)
* csak a heraldikai leírás (dr. Sz. L.)
¤ angol fordítás (Magyarics Péter M.Ed és dr. Szabó Klára)


dr. Szegfű László
a történelemtudományok kandidátusa
tanszékvezető főiskolai tanár

Barna Gábor
irodavezető

Szeged, 2003.