Hypokephal a Ptolemaioszkorból, Thébából (i. e. 3. század)

A korongot hypokephalnak nevezik Jean-François Champollion nyomán, aki egy rómaikori egyiptomi papiruszon a cupo thu kefalhuu (= „a fej alatt lévõ") görög feliratot találta, melynek szövege egy bizonyos Szótér, Baphor fia számára készült. Champollion tette közzé az elsõ példányokat is a Louvre egyiptomi anyagának katalógusában. A XX. század elsõ éveiben jelent meg G. Daressy katalógusa a kairói hypokephalokról, ám ezzel mintha kihunyt volna az érdeklõdés e sírmelléklet iránt.

A hypokephalok felfedezésével csaknem egy idõben az egyiptomi írásos emlékeknek szinte eufórikus publikálása is megkezdõdött. A hieroglifák megfejtéséhez Champollion által megtalált kulcs mind tökéletesebbé vált, és az egyiptológusok a régi egyiptomi nyelv birtokbavételének örömével közölték a legkülönbözõbb szövegeket: a történeti, a magán- és a vallási célú emlékek feliratait. A vallási szövegek között különleges helyet foglalt el a Halottak Könyve fejezeteinek összegyûjtése, rendszerezése és elemzése. E szöveggyûjtemény az Újbirodalom idején keletkezett, és - néhány kivételtõl eltekintve - papirusztekercseken maradt fenn. Az összefüggõ szövegcsoportokat - az úgynevezett fejezeteket - az írnokok a tartalomra vonatkozó illusztrációkkal látták el, hogy azután a múmia testére helyezve varázserõvel bíró útmutatót adjanak neki a túlvilági utazáshoz. A Halottak Könyve fejezeteit az i. e. I. évezred elsõ felében tovább bõvítették, kiegészítõ szövegekkel és illusztrációkkal látták el, melyekbõl a Szaiszikor idejére ismét rendszerezett szöveggyûjtemény lett. Az Újbirodalom vége és a Szaiszi-kor kezdete közötti idõben a fejezetek számos, addig nem idézett halotti szöveggel bõvültek, és már nem csupán a papiruszokon, hanem - sõt fõként - a koporsók belsõ oldalain és a múmiát borító kartonázsokon is feltûntek.

Ma már nem dönthetõ el teljes bizonyossággal, hogy ki fedezte fel elsõként az összefüggést a hypokephalok feliratai és a Halottak Könyve 162. fejezete között, anynyi azonban bizonyos, hogy F. Chabas francia egyiptológus és a számos példányt közlõ S. Birch egyaránt megállapította: a hypokephalszövegek kivonatosan idézik a 162. fejezetét, és a fejezet élén álló illusztráció is a hypokephal egyik fõ istenségét, a halottat védõ Iheturet tehénistennõt ábrázolja.

A Halottak Könyve 162. fejezete a tehénistennõ alakjával

A 162. fejezetben emlegetett nagy varázslat lényege abban rejlik, hogy a halott feje alatt láng keletkezik; ettõl testét az élet melege járja át, tehát élõvé válik ismét, de többé már nem a földön, hanem abban a világban, ahol Ré (a napkorong) és Ozirisz (a múmia alakú isten) uralkodik. Kevés egyiptomi kultusztárgy közvetlen eredete köthetõ valamely írásos emlékhez olyan biztonsággal, mint az istenalakokkal, szent jelképekkel és szövegekkel borított hypokephal a 162. fejezethez. A szöveg részletes utasítása meghatározza a sírmelléklet anyagát (papirusz), az ábrá- zolandó legfõbb istenséget (tehén), az elmondandó imát (a korongokon ábrázolt panteisztikus istenséghez) és megjelöli elhelyezését is (a halott feje alá). A korongok többsége megfelel a szöveg elõírásainak. A fejalátét anyagára ugyanaz érvényes, mint a többi amulettként használt sírmellékletre, azaz általában nem tudták betartani az elõírásokat. Az arany, a türkiz, a lazúrkõ, az ametiszt és egyéb féldrágakövek helyett többnyire a különleges eljárással készített fajanszot vagy valami olcsóbb, de finom követ használtak. Így a korong sem készült mindig papiruszból, hanem az ahhoz legközelebb álló, stukkóval borított, többrétegû vászonból.

Az eddig felkutatott és csak kis részben publikált példányok szövegeinek, ábrázolásainak, lelõhelyének és családi adatainak vizsgálatából kiderült, hogy ezek a XXX. dinasztia és a korai-római kor (i. e. 1. század) közötti idõbõl származnak, többségük pedig a Ptolemaiosz-korban készült. Azt hihetnõk, hogy a 162. fejezet is ebben a korban keletkezett. A szóban forgó szövegek azonban már jóval régebben; a XXI. dinasztia idején (i. e. 9. század körül) feltûntek egy thébai Amon-papnõ hieratikus* papiruszának fejezetei között, s így legalább ötszáz évvel megelõzték az elsõ hypokephal megjelenését. A Halottak Könyve ezt az idõt - terminus post quem - jelzi, amely után készülhettek az elsõ illusztrált korongok.

Az a jelenség, hogy az egyiptomi vallásos eszmék, halotti elképzelések és istenalakok a szövegekben való megjelenésük után több évszázaddal késõbb fogalmazódtak meg képi ábrázolásban, nem ismeretlen az egyiptomi vallásos irodalom és képalkotás összefüggésében. A szövegekben kifejezett mondanivaló képi megörökítése nagy szellemi teljesítményt jelentett és annak a papságnak a feladata volt, mely az írásos hagyományt õrizte, a teológiai spekulációkat összegyûjtötte és továbbfejlesztette. Azok a mûvészi alkotások, melyeket az Egyiptom földjére látogatók megcsodáltak, nem szabad mûvészi ötletekbõl, szabad témaválasztás és intuíció révén születtek. Készítõik - a vallás szolgálatában állva - azokat a cselekményeket, mítoszokat és alakokat örökítették meg, melyeknek valóságos szerepük volt a vallási cél elérésében. Jól példázzák ezt a Piramisszövegek (az V. dinasztiától) és a Koporsószövegek (a XI. dinasztiától), melyek az írott források feltûnése után sok száz évvel késõbb jelentek meg a sírokban, a sírmellékleteken és az egyéb, a halotti kultusszal kapcsolatos emlékeken. Azt a tényt, hogy a 162. fejezet már az i. e. 9. században felbukkant, de maga a sírmelléklet csak késõbb született meg, az írott szövegek és a képalkotás hagyományos egyiptomi folyamata magyarázza.

Imhotep kõszarkofágjának fejrésze a 162. fejezet rövidített szövegével

A napkorongként értelmezett fejalátét fõ istensége, Ihet-uret az ég megszemélyesítõjeként jelenik meg. A héliopoliszi teológiai rendszer és az egyiptomi vallásban általánosan vallott nézet szerint õ a Nap szülõanyja, aki napnyugtakor elnyeli a napkorongot, mely aztán testében vándorol az éj tizenkét óráján át, és õ szüli meg hajnalban, hogy megkezdje nappali útját az égi anya testén; az ég boltozatán. A 162. fejezetben is a lenyugvásról és arról a szereprõl esik szó, melyet az égistennõ a létezés folyamatosságának fenntartásában betölt: lángot, életmeleget kelt fia, a napisten feje alatt. Ez az elgondolás már a legkorábbi egyiptomi szövegekben felbukkan, és vélhetõen még ennél is õsibb az a gondolat, mely szóbeli hagyományozás útján került az írott halotti szövegek gyûjteményébe. A hypokephalok ábrázolásainak - a tehénistennõ mellett - egy másik, a Késõi korban mind meghatározóbb és egyúttal mind rejtélyesebb istenség a legfontosabb alakja: a panteisztikus Amon vagy Amon-Ré. A korongok közepén ábrázolták elõreés hátraforduló múmiatesttel, mely négy kosfejet visel, s amelynek két oldalán a napistent dicsõítõ majmok figuráit ábrázolták. A Késõi kor teológiai spekulációiban nagy erõvel tört felszínre az a törekvés, hogy az istenvilág alakjait - mint a világ jelenségeinek megnyilvánulásait - egyetlen istenségben fejezzék ki. Ennek a törekvésnek lett középponti alakja Amon, az egyiptomi panteon rejtélyes, megismerhetetlennek tartott istene. A himnuszok, mint például a filozofikus tartalmú leideni Amon-himnusz, az istenvilágot Amon megnyilvánulási formáivá tették, és az egész egyiptomi világképet Amon lényegében fejezték ki.

Amon panteisztikus ábrázolása nem kevés fejtörést okozhatott a templomok teológusainak, hiszen nemcsak neve (jmn = elrejtett), hanem egész lénye titokzatosságba burkolózott, s jóllehet szent állata és egyik megtestesülési formája a kos volt, egyetemes lényét éppen mérhetetlen sokoldalúsága és megismerhetetlennek tartott természete miatt volt szinte képtelenség egyetlen alakban kifejezni. Valójában ez nem is sikerült olyan mértékben, miként a szövegek leírásaiban. Amon, a különbözõ istenségeket magába olvasztva, felvette azok képszerû formáit, vagy egyetlen alakját formálták oly módon, hogy abból különbözõ isteni figurák részletei bontakozzanak ki. Ám a legerõsebben a kosfejben megtestesülni vélt Amon-alak hatott az ábrázolásokra. A mágikus Harrispapiruszon képszerû megfogalmazást olvashatunk: „Íme, én vagyok Amon- Kamutef. Mondás. Elmondandó Amon képmása, az egyetlen nyakán lévõ négy fej felett... A hermopoliszi istenek (azaz majmok) a nyugati és a keleti oldalon dicsõítik õt."

A ramesszida korban készen volt tehát a képszerû leírás, a XXI. dinasztia korában pedig megszületett a Halottak Könyve 162. fejezetének elsõ megfogalmazása. A két eszme - a tehénistennõ halotti védõ szerepének és Amonnak a halotti szférában is megnyilvánuló egyetemessége - szintézise találkozott a Késõi kor végén, a XXX. dinasztia idején megjelenõ sírmelléklet, a hypokephal kialakításában, amely bizonyíthatóan legalább három évszázadon át a Thébában mûködõ Amon-papság zárt társadalmi rétegében õrzõdött meg, és nemzedékrõl nemzedékre megtartotta az alapeszmét kifejezõ szövegeket és ábrázolásokat, de a „civil" szférába sohasem szivárgott át.