A Nemzeti Galéria márciusban nyitotta meg az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb kiállítását, a Nagybányai Mûvésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából méltán kapcsolódva millecentenáriumunk ünnepségsorozatához. A hivatalos dátumok: a mûvésztelepet 1896-ban alapították, és 1944-ig mûködött. Ezek az évszámok azonban túlságosan kerekítve és egyszerûsítve határolnak egy jóval bonyolultabb eseménysort, amely mûvészeti érdemén túl a magyar, illetõleg az európai történelem függvénye és egyúttal - fontosságával arányosan - alakítója is, lévén a kultúra maga is a történelem része és alakítója.
| Aktfestés a szabadban. Krizsán János tanítványai között Az 1940-es években (MNG Adattár- archív) |
|
A XIX. század Európában a nagy változások és megrázkódtatások kora: 1848., III. Napóleon, Garibaldi, a porosz-francia háború, a Párizsi Kommün, lendületesen fejlõdõ gazdaság, tudomány, kultúra, egyszóval ez az idõszak az életképes polgárosodásnak a százada. Nem mellõzhetõ azonban - kivált tárgyunk szempontjából nem -, hogy a régi nemesi- feudális rend egyelõre keményen tartotta hadállásait, mégpedig nem csupán a társadalom gazdasági tartományában, hanem a kultúra valamennyi ágában is. Ez az érzékelhetõ, sõt meghatározó erejû jelenség a Nagybányai Mûvésztelep életében, ahol mint másutt is, az emberekben kétfajta szellem mûködött, egyfelõl a családból, az iskolából és a környezetbõl a személyiségbe beépült szokások és ismeretek együttese, másfelõl a gyorsuló tempóban változó világ ingereinek, viselkedésbeli és gondolkodási kényszerhatásai. Bármennyire sajnálatos is, a magyar képzõmûvészet a XX. századig nem teremtett saját iskolát, sajátos magyar stílust, s benne - a nagyon gazdag népmûvészet kivételével - a nyugati, elsõsorban a német befolyás dominált. A hazai szellem jobbára az irodalomban, a költészetben érvényesült, ráadásul ezen a területen mindennél meggyõzõbben.
A múlt század második felében a magyar mûvészek többsége Münchenben tanult. A müncheni Akadémia világhírû volt. Vezetõ tanáruk, a német szellemet megtestesítõ Piloty, már-már fogalommá vált. Nem csupán a képzõmûvészet, hanem maga München városa is klasszicizáló, történelmi nosztalgiával telítõdött, s építészeinek az volt a vágya, hogy felépítsék az Isar menti Athént.A hellén váltogatta a reneszánszt, s az uralkodó mûvészeti irányzat Richard Wagnerral együtt sóvárogva merengett a mitologikus múltakon. Ugyanakkor a Párizsi iskola hatása messze sugárzott, és nemcsak a plein air festészet, a szabad fény uralma, hanem Cézanne-nak,Van Goghnak és más hatalmas egyéniségeknek a mûvészete is kezdett ismertté válni. Mindaz, amit az új szellemû ábrázolás jelentett, kikerülhetetlen volt. Münchenben néhány esztendeje már mûködött egy magyar iskola. Mestere a rendkívül szuggesztív egyéniség, Hollósy Simon volt. Hollósyt nem annyira a nagy újító Cézanne, Van Gogh, Gauguin, mint inkább a realista Courbet és a naturát festõ, de szentimentálisabb Bastien- Lepage vonzotta. Errõl tanúskodik máig legismertebb képe, a Tengerihántás.
Párizs tehát tudatos vállalás volt. Hollósy gyûlölte a müncheni Akadémiát, noha Piloty tehetségét elismerte, befolyását fölöttébb károsnak vélte. Számára Párizs volt (jóllehet Párizst sohasem látta) a vezérlõ csillag, "a mûvészet Mekkája, hazája, világossága". Már Münchenben elhatározta, hogy egyszer majd igyekszik megalapozni az igazi magyar mûvészetet. Mert Benczúr Gyula és Munkácsy festészetétõl is idegenkedett. Az õ vásznaikon a fantázia szülte történelem jelent meg. A magyar képzõmûvészet megteremtése azonban - különös tekintettel a millenniumra - nemzeti óhaj és szükségszerûség volt. Ez a feladat az otthon és a Münchenben vagy Párizsban tartózkodó mûvészeinkre várt. Szerencsére segítette õket a törvényszerû véletlenek sorozata.
|
|
Hont vármegye vezetõi felkérték Hollósy Simont, hogy fesse meg Huszt várának a romjait a millenniumi kiállításra. Két fiatal mûvész, a 25 éves Réti István és barátja, Thorma János rábeszélte Hollósyt, hogy a nyári szünet idejére költözzön le - iskolájával együtt - Nagybányára. Az akkor már neves Hollósy mester kedvezõen fogadta az ajánlatot. A huszti várrom elérhetõ távolságra volt az erdélyi városkától, s ráadásul tekintélyes elõleget kapott a megfestendõ képre. Hollósy müncheni iskolája tehát átköltözött Nagybányára. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla. Nagybányai összeköttetéseinek segítségével Réti István gondoskodott arról, hogy az iskola megfelelõ helyet találjon, s a növendékek szállást kapjanak a városkában. Ezt a vidéket - az alföldi lapály ott ütközik a Kárpátok elõõrseibe - mintha a plein air festészet mûvelésére találták volna ki. Maga Nagybánya is remek motívumokat kínált a romantikus, kanyargó utcák fölé magasodó templomtornyával. Az õszi idényre a festõk még visszaköltöztek Münchenbe, ám az erdélyi hegyek varázslata a millennium évében végleg hazahívta õket, s itthon a barátságos és szolgálatkész nagybányai polgármester segítségével kényelmes otthonra találtak. Megalakult a Nagybányai Mûvésztelep. Alapítói és vezetõ mesterei: Hollósy Simon, a már nagy mûvészi múltra visszatekintõ Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, Réti István és Thorma János voltak. A mûvészek tanítványaikkal együtt - közöttük mind több külföldivel - lelkesen láttak munkához. A motívumért nem kellett messze menniük, a gyönyörû táj minden részlete szinte arra várt, hogy a boldog plein air festõ elhelyezze elõtte állványát.
A kezdet biztató volt. Mindenki rajongott a természetért. Hollósy még Münchenben elhatározta, hogy iskolájának homlokzatára felíratja Petõfi verssorát: "Óh, természet, óh dicsõ természet".A következõ sor mondandóját pedig gyakorolták: "Mely kéz tudna versenyezni Véled?" Nagybánya nekigyürkõzött, hogy a természetet átsegítse a festõvászonra. De minthogy ez a korszak az egyéniség, a személyiség szabad kibontakozásának gondolatát dédelgette, a természet fogalmához magától értõdõen hozzákapcsolták az emberi természetet, az eltérõ, netán ellenkezõ felfogásokat is. Az elsõ években a különbözõ stílusú mûvészek bámulták és bírálták egymás képeit, a festõtanulók szabadon válogattak a tanárok között. Ekkor még teljes volt az összhang a mesterek, a tanulók és a környezet között. A mûvészi-baráti szövetséget tovább szilárdította a mesterek munkáinak fogadtatása. Röpködtek a "Ki látott már kék lovakat? Zöld teheneket?" ..., s megismétlõdött mindaz a szitok és átok, amit francia elõdeik már végighallgattak. Minden nemzedék a múlt foglya - mozdulatainkat, ízlésünket, egész viselkedésrendszerünket õseinktõl örököljük. Közben azonban a társadalom araszol elõre, a mûvészet - jóllehet e béklyóban küszködve - alkalmazkodik az új körülményekhez, és az egész kultúrát szolgálva maga is segíti a társadalmi test mozgását. Haladó és maradó erõk állandó küzdelme zajlik a társadalomban és - nemkülönben az egyénben. Nagybánya - szemét Párizsra vetve - magával hozta az újat, a szokatlant, az ismeretlent. Nem meglepõ, hogy a megállapodottak, a régivel sikert aratók körében mindez nem talált barátságos fogadtatásra. A támadások még szorosabbra fûzték a nagybányai mûvészek kapcsolatát. És erre bizony szükség is volt, mivel az etikailag és mûvészileg kifogástalan mesterek egyetértése csak addig tartott, amíg a felfogásbeli eltérések nem növekedtek kiegyenlíthetetlen konfliktussá.
Az ellentétek - ha illik alkalmaznom e kifejezést - ecsetvonásról ecsetvonásra rakódtak egymásra, mígnem elvezettek az elkerülhetetlen szakításokig. A személyes ügyek részletezésével itt nem lenne értelme foglalkoznunk; haladjunk tovább a Mûvésztelep tevékenységének és eredményeinek ismertetésében! A mûvek maradnak, a viszályokat megemészti a történelem. Elõször a nagy alapító, Hollósy Simon vált ki a csoportból, alig öt évvel a megalakulás után, hogy többé soha vissza ne térjen Nagybányára, de még a közelébe sem. Viszont nem törõdve az intrikákkal, s csak az iskola irányát követve, megjelentek az úgynevezett neósok, azok, akik túlságosan sokáig "vetették szemüket" Párizsra, s megjárták a híres Julian-iskolát*, megismerkedtek és megbarátkoztak a mûvészetet forradalmi módon átformáló irányzatokkal. Hollósy Simon és jó néhány mûvésztársa pedig bármilyen szenvedélyesen igyekezett is ábrázolni a természetet, azzal a felfogással nem tudott megbarátkozni, hogy az emberi szenvedély, a láthatatlan belsõ sugallatok is a természet részei, és éppúgy megjeleníthetõk egy csendéletben, tájban, arcképen, mint a natura hûséges reprodukálásában.
|
|
Mielõtt bárkinek eszébe jutna elmarasztalni e kiváló mestereket, öszszevetni õket a továbbújító neókkal, hálával és elismeréssel kell szólnunk arról, hogy igenis õk alapozták meg a modern magyar mûvészetet. Korukban és környezetükben forradalmi módon õk változtatták meg a magyar mûvészet szellemét, és bármennyire viszolyogtak is tõle, õk nyitottak kaput a további fejlõdés elõtt. õk már nem kereszteltek Vajkot bíborban, bársonyban, számukra egy utca, egy domboldal, egy arató paraszt épp oly fontos volt, mint bárminõ roppant történelmi fantáziálás. (Ezek egyébként a maguk korában, a nemzetformálás századában ugyanúgy nélkülözhetetlenek voltak, akárcsak Vörösmarty, Arany eposzai, balladái vagy nyelvújítóink munkálkodása.) És a nagybányai mûvészek - kivált a neók - áthágták a mûvészet korábban szentesített korlátait azzal, hogy ünnepélyessé, mûvészileg ábrázolhatóvá, sõt, megjelenítésre egyedül érdemessé tették az egyszerût, a hétköznapit. Természetesen a nagybányaiaknak meg voltak az elõképei: emlékezzünk Van Gogh fonott székeire, bakancsaira és - számtalan idézhetõ példa mellett - arra, amikor - megelégelve az akadémiai oktatást - Bonnard odaszólt Matissenak: "Gyere az utcára, fessünk omnibuszokat!"
Ez a látszólag tartalmatlan felszólítás a mûvészet - az egész kultúra - gyökeres átalakulásának jelzése volt. A mûvészet lelépkedett fennkölt magaslatairól, a társadalom jelenségeit immár nem a mitológia vagy a királyok és csaták képzeletbeli ábrázolásán keresztül szemlélteti, hanem a polgár, az egyszerû ember praktikus, hétköznapi tevékenységeit és annak színtereit igyekezett mûvészetté emelni. Azt festették, amit láttak. Utcákat, házakat, szénaboglyákat, dolgos embereket, s a természetet is. A hegy, a síkság, a mezõ úgy jelent meg vásznaikon, ahogy egy-egy igézõen szép pillanatban a mi szemünk is látja. A nagybányai neóknak késõbb ez már nem volt elegendõ. A historizmusonmár túlléptek, a naturát meghódították, kiismerték a plein air kifejezésmódját. De miközben a nagybányaiak elsõ nemzedéke mintegy harmincéves lemaradást hozott be, immár a kifejezési lehetõségek módszeres feltárásával nyomultak elõre az új stílusok. Puszta felsorolásuk is jelzi a társadalmi idõ elképesztõ gyorsulását. Így 1900 táján, hódít az expresszionizmus, 1905-ben megjelennek a Vadak*, 1907 a kubizmus Picasso és Braque kora, majd ugyanebben az esztendõben Kandinszkij megteszi az absztrakció döntõ lépéseit, 1909-ben tör be a futurizmus, majd kisvártatva a konstruktivizmus. Ennyi elegendõ - netán sok is! - annak szemléltetésére, hogy mennyire képlékennyé vált a társadalom norma- és eszmerendszere. Az immár - épp a nagybányaiak felszabadító hatására - el sem képzelhetõ, hogy a magyar kultúra lehúzza a redõnyt e gondolatok elõtt (a technikáról nem is szólva). Nálunk 1908-ban jelent meg a Nyugat,1915-ben a konstruktivista Tett, majd 1916-ban a Ma (Kassák és köre). Nagybányát sem hagyták érintetlenül az új áramlatok: ha némi késéssel is, de magukkal ragadták a kifejezés változásai iránt érzékenyebb mûvészeket. Nagybányáról 1911-ben távozott Iványi Grünwald és néhány társa, akik már közelebbi kapcsolatba kerültek a Párizsi Iskolával, õk alapították meg a Kecskeméti Mûvésztelepet. A neo polgárjogot nyert, s Nagybánya szelleme is átalakult.
|
|
Nincs módom itt felsorolni valamennyi kiváló mûvész nevét, aki Nagybányával akár szoros, akár laza kapcsolatba került. A már említetteken kívül Nagybányához sorolható Csók István, Czóbel Béla, Tihanyi Lajos, Perlrott Csaba Vilmos, Koszta József, Glatz Oszkár, Aba Novák Vilmos, Jándi Dávid és nem utolsósorban a nagyon tehetséges Ziffer Sándor. A végkövetkeztetés ma már közismert. Nagybánya szellemi összekötõ és közvetítõ volt a Nyugat fejlettebb mûvészete és honunk konzervatívabb irányzatai között. Ezzel utat nyitott azoknak a kibontakozó tehetségeknek, akik késõbb méltó helyetfoglaltak el az európai mûvészetélvonalában is.
És végül - bár talán ezzel is kezdhettem volna -: Nagybánya mûvészeinek feledhetetlen érdeme, hogy a századot ostromló külhoni mûvészeti irányzatokat megtanította magyarul szólni.
Látogatóban címû rovatunk a 16. lapszámunkban (510. o.) már ismertette e kiállítást, és jó néhány, ezúttal meg nem ismételt adatot közölt a festõiskola történetérõl.
