Egy lepusztult cseh bányavidéken 1990-ben új állatfajt fedeztek fel. A Pacurofagus oxitoxicus nevû, magyarul olajfalónak keresztelt állatkák akkorák, mint egy nutria. Emlõsök, leginkább olajtócsákban élnek (remekül úsznak), és ipari szénhidrogénekkel táplálkoznak. A levegõnél jobban szeretik a kipufogógázt, mi több, az oxigén egyenesen árt nekik (innen az „oxitoxicus" fajnév). Elsõ ismert képviselõi az evolúció logikus mai elágazásának, amely alkalmazkodik az egyre szennyezettebb bioszférához.

Bizonyára sokan emlékeznek arra a tévéfilmre, amely napok alatt országos szenzációt keltett. Az elegáns latin nevet hetekig hallhattuk az utcán és a jármûveken, mintha tüsszögésjárvány tört volna ki. A tévé telefonjai sisteregtek az érdeklõdõ hívásoktól: hol lehet ilyen aranyos szörnyecskéket beszerezni? E katartikus pillanatban az olajfaló egyszerre vált jelképévé az ember romboló ostobaságának és a természet építõ bölcsességének.

Mindössze azok hümmögtek kétkedõen, akiknek az evolúció nemcsak iskolai emlék és homályos filozófiai eszme volt, hanem józan ésszel azt is meggondolták, miképp fejlõdhet ki egy új faj, például a Pacurofagus a régiekbõl. Kell egy új légzõ- és emésztõrendszer, új enzimekkel és új energetikai folyamatokkal. És mindez mindjárt egy emlõs szervezet bonyolultsági szintjén, egyszerûbb, hasonló tulajdonságú élõlények nélkül... Ennél talán még az is valószínûbb, hogy Pallasz Athéné teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejébõl. Mint annyiszor a történelemben, az események most is a hümmögõknek adtak igazat. Két héttel az elsõ adás után jött a leleplezõ mûsor. Újra bemutatták a filmet, utána láthatták a fõszereplõt: a Pacurofagust alakító ügyes gumifigurát meg néhány forgatási trükköt. A meghívott szakértõk ejtettek néhány szót az igazi evolúcióról, és mindenki igyekezett rávilágítani, hogy a Pacurofagus oxitoxicus jelképnek ugyan valóban páratlan lelemény, a valóságban azonban nem létezik.

Mindez jó hat éve történt. Azóta az evolúció rohamosan haladt elõre, megismerkedtünk Uri Gellerrel és Albert Ignatyenkóval, elmehetünk rákmûtétre a Fülöp-szigeteki csodadoktorokhoz, egünkön ide-oda röpködnek az ufók, és persze, ami a legfontosabb, hozzánk is behullámzott a Vízöntõ-kor, hogy elavult racionális világképünket felváltsa egy sokkal lényeglátóbbal és egyben humánusabbal.

Hümmögõk ugyan most is akadnak, de a helyzetük elég reménytelen. Elõször is nyilvánvaló, hogy az emberi tudás korlátozott, a világ minden bizonnyal tele van még felfedezetlen dolgokkal és jelenségekkel. Hogyan veheti valaki a bátorságot ahhoz, hogy bármit is lehetetlennek nyilvánítson?

Az ember érzi a gyomrában, hogy sokkal demokratikusabb, ha mindenkinek hisz, mint ha csak annak az egykét hivatalos szaktekintélynek, akik a többi „nem hivatalost" lesújtó kézlegyintéssel intézik el. Harmadszor, valljuk be õszintén: amit tudományosan igazolt ténynek tartunk, azt többnyire éppúgy nem értjük, mint mondjuk az Egely-féle bioenergiát vagy a varázsvesszõ mûködését. Számunkra kinyilatkoztatás ez is, az is.

Az olajfalók esetében viszonylag egyszerû volt a helyzet, mert a film készítõi maguk álltak elõ az igazsággal. Tehették, mert szándékuk már eleve nem a megtévesztés volt, hanem a figyelmeztetés, s ennek ezt a szokatlan és hatásos módját választották. A mai parajelenségnek népszerûsítõitõl azonban ez az önleleplezés még akkor sem várható el, ha, ne adj' isten, õk is trükköket alkalmaznak. Akkor meg fõképp nem, ha szándék nélkül, önmagukat tévesztik meg, vagy ha - ne feledjük, ez is lehetséges - az általuk híresztelt jelenség valóban olyan rejtélyes, mint amilyennek mondják.

Így mi, kétkedõk ritkán számíthatunk arra, hogy a gyanúnk ugyanúgy magától igazolódik, mint a Pacurofagus történetében. Valamit nyilván tennünk is kell érte. Ráadásul, mint jeleztem az imént, mi magunk sem lehetünk teljesen meggyõzõdve arról, hogy mindig jogosan gyanakszunk. Végtére is számtalan, népszerû parajelenségben többen hisznek, mint ahányan kételkednek benne, és ez mindenesetre óvatosságra int. Gyanakvásunk mindenképp csak kiindulópont lehet az igazság keresésében. Helyzetünk attól ígéretesebb, mint a parahívõké, hogy õk a keresés útját már lezárták maguk elõtt, mikor a kész hitet elfogadták.

Akit valóban érdekel, hogy a vízöntõ- kori hullámok hordalékából mi a talált kincs, és mi a szemét, az elfogulatlanul, darabonként vegye ezeket szemügyre. Számos parajelenség esetében ehhez nem kell drága berendezés vagy bonyolult módszer. Még tudományos képzettség sem, elég a józan ész. Egyszerû kísérletekkel eldönthetõ, van-e objektív igazságtartalma egyegy asztrológiai jellemképnek, valóban kitalálja-e mások gondolatait egy parafenomén, lát-e az ujjaival egy másik, léteznek-e a radiesztézia rejtélyes sugárzásai és így tovább.

Az ember józan esze még józanabb lehet, ha figyelembe veszi mások tapasztalatait. Több árgus szem többet lát. Ezért hoztunk létre egy klubot néhányan, akik a parajelenségeket hasonló, szándékunk szerint elfogulatlanul kritikus módon közelítjük meg. Kísérleteket fogunk kitalálni és végezni, olyanokat, amelyek amatõrök számára, házilag is kivitelezhetõk. Parakutatási klubunknak az olajfalók iránti tiszteletbõl a Parajfalók Klubja nevet adtuk. A parajfaló (Parafagus mistitoxicus) - mint bizonyára sejtik - az az élõlény, amely parajelenségeket rágcsál, hogy lenyelje vagy kiköpje õket. Nagyon kényes jószág, a misztifikáció halálos méreg számára.

A Parajfalók Klubjába ezúton is meghívunk mindenkit, aki célunkkal egyetért, és úgy gondolja, ideje és kedve is lesz az efféle munkához. Ez egyben jó szórakozás is, ezt saját tapasztalatom alapján állíthatom mint néhány éve gyakorló Parafagus. Elsõ nyilvános gyûlésünket 1996. október 17-én 18 órakor tartjuk az ELTE Pszichológus Diákklubjában (Budapest VI., Izabella u. 46.), ahova minden érdeklõdõt szeretettel várunk. Akinek a fenti idõpont nem felel meg, de késõbb szeretne bekapcsolódni a klub tevékenységébe, levélben is jelentkezhet az Élet és Tudomány szerkesztõségénél (1428 Budapest, Pf. 47.).