Szerzõnk csaknem fél éven át élt a chilei Araucániában, a mapuche indiánok földjén. A kormány bevallottan a békés beolvasztás politikáját alkalmazta velük szemben. A látszólag jobb élet csábításának „civilizációs" jele, hogy manapság körülbelül 130-150 ezer a mapuche városlakó. A zömük cselédsorban tengõdik vagy nehéz fizikai munkát végez. Számukra a városi életforma csúcsa, hogy ügynöknek vagy adminisztrátornak szegõdhetnek. Az õsi földhöz és a földmûveléshez ragaszkodó mapuchék (mapu = föld, che = fia) száma hozzávetõleg 300 ezer.
A mapuchék zöme ma a Bio-Bio és a Toltén folyó közötti területen él. A spanyolok bejövetele elõtt egészen Talca városáig terjedt a föld fiainak vadászterülete. Eddig tudott nyomulni az ereje teljében lévõ inka birodalom negyedmilliós hadserege. 1458 végén próbált utoljára dél felé terjeszkedni a kecsua birodalom. Pachacutec ármádiáját 30 ezer mapuche verte vissza. Ezután Pedro di Valdívia konkvisztádor csapatainak megérkezéséig, 1536-ig nem háborúskodtak ezen a földön.
A kapocs a család
Mapuche lány
A földmûves mapuchék nem tartják fontosnak gyermekeik iskoláztatását. A nõk az ükszülõktõl örökölt ezüstékszereket viselik. Valamennyi kommunidad (laza családi szövetség) belsõ nyelve, a mapudungun a közös emlékezet nagyszerû példája. A mapudungun olyan beszélt nyelv, amely képes volt hosszú évszázadokon át megõrizni a mapuchék történelmét és hiedelemvilágát.
A hódítók megérkezése elõtt a mapuchék legfontosabb tevékenysége a vadászat és a halászat volt. A társadalom alapja a kiterjedt és összetett családi kapcsolat. A munkamegosztás praktikusan és igazságosan idomult a képességekhez és az életkorhoz. Az asszonyokat a gyereknevelés, valamint edények és textíliák készítése kötötte le. Az öregek a kevésbé fárasztó ház körüli munkákat végezték. A legfiatalabb vadászokra bízták a legveszélyesebb feladatokat, például a tengeri halászatot-vadászatot. Az élelmet a biológiai szükségletnek megfelelõen osztották meg. A mapuche munkamegosztás soha nem terjedt túl a családon, azaz egyetlen családnak sem volt szolgája vagy cselédje. Társadalmi különbségek híján nem alakult ki uralkodó réteg, viszont létezett egy konfliktusmegoldó szervezet, amelyet ma úgy hívnánk: a Vének Tanácsa. Ôk békítették ki a viszálykodó családokat. A békeidõk toquijainak (harcosainak) hívták õket. Csupán annyival voltak többek társaiknál, hogy elfogadták õket közvetítõként, tanácsadóként.
Kemény harcosok
A Nguillatun szertartás vége
A spanyol háborúk során megváltozott a mapuche társadalom. Végleg átálltak az állattenyésztésre és a földmûvelésre, mivel a vadászat idõigényesebb volt és bizonytalanabb megélhetést nyújtott.
Pedro di Valdívia 1536-ban kezdte meg hódításait a dél-amerikai kontinensen, a mai Chile területén. 1550. augusztus 15-én kelt levelében a következõket írja V. Károlynak: „...oly módon kezdtek el verekedni (a mapuchék) - esküszöm a hitemre -, hogy 30 éve, amióta a királyt szolgálom, nem találkoztam ilyen kemény harcosokkal, pedig nagyon sok nemzettel hadakoztam már."
Valdívia 1553. december 26-án a tucapeli ütközetben életét vesztette. õt hét fõkormányzó követte. Az utolsó, Luis Munoz Guzmán ugyanolyan tanácstalan és tehetetlen volt, mint elõdei. A mapuchék percek alatt képesek voltak mozgósítani harcosaikat, s gyorsan, rugalmasan reagáltak az idegen behatolásra. Hosszú ideig védekezõ háborút folytattak, csak földjeik határáig ûzték a betolakodókat. Ezen késõbb változtattak, mert Araucánia közvetlen határáról egyre gyakrabban támadtak a spanyolok. (Maga az araucán - araucán: Alonso Ercilla y Zuniga spanyol költõ és krónikás adta a bömbölõ hullámokat jelentõ nevet a mapuchéknak - nép is folyton mozgásban volt a földterületek kimerülése miatt. Ez volt az oka annak, hogy soha nem alapítottak állandó településeket.)
Mapuche asszony
A spanyolok és a mapuchék 1612- ben megállapodtak abban, hogy a Bio-Bio folyótól délre esõ területek az indiánoké. Ezt az egyezményt azonban a spanyolok soha nem tartották be. A hódítók szinte minden nagy vereségük után parlamentet hívtak össze, s diplomáciai egyezkedéssel próbálták kiegyenlíteni a katonai hátrányukat. A mapuche küldöttséget nagy tisztelettel fogadták. A megkötött egyezmények után leöltek egy fehér lámát, és kitépték a szívét, amelybõl a szembenálló felek vezérei ettek egy-egy darabot. Azután eltemették a fegyvereket, s ültettek rá egy canélo fát (babérhéjfát). Ez mind a mai napig az araucánok szent fája. Persze, a képmutatásra és a politikai szemfényvesztésre az indiánok hamar rájöttek. Az 1655-ös aracuán felkelés során több nagy várost földig romboltak.
A krónikaíró, Pablo Rosales szerint 1603 és 1674 között több mint 42 ezer spanyol katona esett el Araucániában, s a király 37 millió pesót költött a harcokra. Ennek ellenére újabb és újabb indiánlázadások fenyegették a hódítókat. A spanyol udvarban úgy döntöttek, hogy fegyverek helyett a Bibliával kell jobb belátásra bírni az õslakókat. A XVII. század végén jelentek meg elõször a jezsuiták és a ferencesek. Késõbb a kapucinusok és a dominikánusok követték õket. Valóságos térítõmunkáról, misszióról azonban csak a XIX. század közepétõl beszélhetünk.
Istenek és szertartások
A szõttesen mapuche készítõje azt örökítette meg, hogy ügyességét a szellemektõl kapta (A szerzõ felvételei)
A Rewe (spanyol átírás szerint Rehue), a mapuchék legõsibb legendája szoros összefüggésben áll a legfontosabb ünnep, a Nguillatun ceremóniájával. A legenda így szól: egy fiatal fiú fölmászott az égig érõ fára, és jajgatva kérlelte az ég urát, hogy adjon neki esõt. A fiút tömeg vette körül, s együttesen kérték, hogy nyíljanak meg az ég csatornái. Ezért hívják Rewének azt a 2,5-3 méter magas faszobrot is, amelynek emberfeje van, s törzsébe hét lépcsõt vájtak. Alacsony dombon áll, s ott mutatja be ünnepi táncát a machi. A machi (az asszonysámán) a Rewe kizárólagos tulajdonosa, az õ háza esik a legközelebb hozzá. Régen a machi eksztázisa során fölhágott a Rewe tetejére, manapság azonban csak áll elõtte. A szobor tulajdonképpen az oltár szerepét töltötte be az ünnepeken.
A Nguillatunokon a fafétis mellett lobogott a tûz, és a Rewe lábához kötötték ki az áldozati állatokat is. Ha a machi meghalt, saját Rewéjét állították a sírjára. Új Rewét ma már alig-alig faragnak.
Halottkultusz
Mapuche harcosok a XVIII. században
A Nguillatun a mapuchék legfontosabb közös ünnepe, amely folyamatos könyörgõ imákkal telik. Egy évben többször is megtartják: a nyári szárazságban, hogy legyen esõ, a téli nagy esõzésekben, hogy megállítsák az égi csatornák vizét, vagy természeti csapások ellen és mindenféle emberi nyomorúság elûzésére. A tavaszi Nguillatun különösen fontos számukra, mert ilyenkor indulnak fejlõdésnek a növények. Nyahan istent kérlelik, hogy bõségesen teremjen a föld, s Ngenechenhez, minden baj orvoslójához, az egyéni kérések teljesítõjéhez fohászkodnak.
A mapuchék szerint a Kalku viszi a testbe a rosszat, a betegséget és a halált, amely állandóan jelen van a környezetben. A rosszat elõidézõ szellem neve: Huekufu. A machi praktikái megállítják a misztikus erõket. Az asszonysámán legyõzi a járványokat, átváltoztat és a jövõbe lát.
A mapuche ember a világtájakkal szoros kapcsolatban van. Például a kelet nem egyszerûen egy hely, ahol fölkel a Nap, hanem valamennyi hatalom erejének a forrása. A nyugat jelképezi a nyugalmat, a pihenést, az anyagtalan világot.
A házak bejárata és a Rewe arccal keletre néz. A machi és népe a közös könyörgéseken kelet felé fordul. Nyugaton vannak a holtak lelkei, a nevük Ngüllchenmaiwe (szó szerint: nyugati helye a gyûlésnek). Csak néhány bolygó lélek nem kerül oda, õk vagy a felhõk között csavarognak mindörökké, vagy a vulkánokon, a hegycsúcsokon pihennek majd meg. A holt lelkek hierarchiájában három jól elkülönített osztály létezik, a földi értékrend egyenes leképezéseként. A legmagasabban a toquik (a legkiemelkedõbb harcosok és fõnökök) állnak. A második rend a törzsfõké, a harmadik pedig a hétköznapi mapuchék világa.
Általában valamennyi halott szelleme elõször Am állapotba jut, ilyenkor a holttest közelében tartózkodik. Ez eltarthat akár egy évig is. Ezután átjut a Pellü állapotba: különféle régiókon utazik át, keresi a végleges helyét. Az Alwék (a lelkek, a lidércek), a megfoghatatlan lények az agónia perceiben jelennek meg. A halál pillanatában elhagyják a testet, s ha elfogják õket a Kalkuk, Wichalnalwe lesz belõlük, s irányításukkal a rossznak szolgálnak. Ha viszont sikerül megszökniük, beköltöznek egy-egy újabb agonizáló emberbe.
A harctéren elesett toquik lelkei szellemlégiókba tömörülnek. õk válnak láthatóvá viharok idején. A mapuchék az összetornyosuló, félelmetes felhõkben a toquik csatáját látják. A törzsfõnökök lelkei hegycsúcsokra kerülnek. Néha madarakká válnak, a „Nap sasaivá", s az ég magas régióiban élnek. Máskor a Tejút csillagaikként fentrõl figyelik a mapuchék tetteit. De rovarokká, kék legyekké is válhatnak, s így mindennapi cselekedeteik közben figyelhetik meg a földieket... Mindez a legõsibb kultúrájú népeknek azt az általános felfogását tükrözi, hogy minden léleknek - legyen az jó vagy rossz - megvan a maga helye.
Sámánavatás
A mapuche asszonysámán beavatása a legtitkosabb ceremóniák közé tartozik, s az újjászületés és a halál különös jelképei között zajlik. Elõször caneloágakat szurkálnak a Rewe köré (ezek körülbelül 15 x 4 négyzetméteres területet zárnak el). Mikor így körbevették a „Szent Létrát", a jelölt egyetlen ingben lefekszik egy ürübõrbõl és pokrócokból készített ágyra. Az öreg sámánasszony és nõi segédei canélolevelekkel dörzsölni kezdik a testét, mágikus lépések kíséretében. Ezalatt a résztvevõk kórusban énekelnek és kolompokat ráznak. A rituális masszázst többször is megismétlik, majd az idõsebbek ráhajolnak a leendõ machira, s szívni kezdik a hasát és a mellét, egészen addig, amíg a vére ki nem serken. Ezután a machijelölt fölkel és felöltözik. Az ének és a tánc egész nap tart, de ebben nem vesz részt a beavatandó. A második nap érkezik el az ünnep a tetõfokára, tömegesen jönnek a meghívottak. Az öreg machi és asszonysegédei kört alkotnak, táncolnak és verik a kultrunt, a dobot. Végül a jelölt, a régi machi és segítõi a Rewéhez mennek, s mindenki fölmászik a Szent Létra hetedik fokára, majd visszaereszkednek. A szertartás egy birka föláldozásával ér véget. A lefejezett állat szívét fölakasztják egy canéloágra, aztán zenélnek és táncolnak egész éjjel.
A machijelölt hajnalban újra megjelenik. Az öreg sámánasszony beköti a szemét, és tapogatózva, kezében egy kvarckõ késsel több sebet ejt a jelölt ujjain és ajkán, majd magát is megsebzi, s a kettõjük vérét összekeveri. Az új machi fölmászik a Rewére, s miután visszatért a földre, már fölszentelt sámánasszonyként tisztelik a többiek. Az öreg machi és segédei megígérik, hogy az új sámán nem ûz majd feketevarázslást.
