|
|
Egykori írásos emlékek tanúsítják, hogy az erdélyi „arany- négyszög”-ben már
a rómaiak is viszonylag fejlett és közigazgatásilag szintén jól megszervezett
aranybányászatot honosítottak meg dáciai uralmuk idején (Kr. u. 106-270). Az
erdélyi vidékeknek aranyban és kősóban való gazdagságáról először a XIII. század
eleji Anonymus-gesztánk emlékezik meg. A Kárpát-medence másik legfontosabb „aranytermő”
(egyúttal „ezüst- és réztermő”) vidéke a szintén vulkanikus eredetű Magyar-Érchegységben
(a mostani Szlovák-Érchegységben), a Garam folyó vidékén, a későbbi Selmecbánya,
Körmöcbánya és Besztercebánya körzetében volt. E régiót a honfoglalás előtti
évtizedekben morvák uralták, s ők a keleti frankok támadásai miatt a magyarokkal
szövetkeztek. Így megalapozott az a föltevés, hogy eleink már akkor, a frankok
révén jól ismerték az imént említett „arany” vidéket.
|
|
Az arany- és ezüstlelőhelyek (a vas, a színesfém- és a sóbányákkal együtt) fejedelmi tulajdonba, majd az Árpád-házi királyok kezébe kerültek. A legfőbb bányászati központokat ők szervezték meg (ezek egynémely körzetében még napjainkban is folyik a bányászat). Közülük a legfontosabbak: a már említett – Trianon után Romániához csatolt – erdélyi „aranynégyszög”, továbbá a szatmá ri bányavidék: Nagybánya, Felsőbánya, Radna, a mai Szlovákiában Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya. A mai Magyarország területén pedig Telkibánya és Rudabánya tartozott a királyi bányavárosok közé, míg Nagybörzsöny egyházi földesúri bányaváros volt.
|
A központi bányászati és pénzverői szervezetek (bánya- és pénzverőkamarák stb.)
létrehozása Géza fejedelemnek, majd még inkább fiának, Szent István királynak
a nevéhez kapcsolható. III. Béla 1185. évi kimutatása szerint a királyi bevételeknek
körülbelül az egynegyede bányászatból és pénzverésből származott. Az aranytermelés
nagyobbrészt az erdélyi, a nyitrai és a gömöri folyók meg patakok aranymosóiból
származott. Ezek emlékeit őrzi máig a sok Aranyos (előtagú) patak- és helységnevünk.
Magyarország a maga évi 1000 kilogrammos aranytermelésével a XIII. században
az európainak több mint 80 százalékát adta.
Károly Róbert, felzárkózva az európai folyamatokhoz, a pénzgazdálkodásunkat
is korszerűsítette. Az addig szokásos ezüstpénzek (dénár) helyett – Firenze,
Anglia és Velence után – aranypénzt (aranyforintot) veretett 1325 táján a fiorino
d’oro firenzei mintájára (innen a mi forint szavunk). A magyar aranyforint az
akkori Európának egyik legjobb és legszilárdabb valutája volt. Az ország bányáiból
az Anjou-királyok időszakában évente mintegy 2500 kilogramm aranyat és 10-15
ezer kilogramm ezüstöt termeltek ki. Aranytermelésünk az európainak továbbra
is 80 százaléka, a világtermelésnek 30 százaléka volt, az európai ezüstnek pedig
egynegyede magyar bányákból származott. Az egyéb fémeknek, főként a réznek,
az ólomnak és a vasnak a termelése is jócskán megnőtt.
Az aranykorszak a XV. században is folytatódott. Ércbányáink gazdagságát, műszaki
színvonalát tanúsítja a német orvos és természettudós Georgius Agricolának De
re metallica libri XII című könyve. Abban fametszetes rajzokon is láthatjuk
a selmecbányai – lovakkal is hajtható – vízemelőgépet, a „magyar” nemesfémelválasztó
kemencét stb. Nemesfémbányászatunk a XV. század vége felé azonban hanyatlani
kezdett. Az érctelérek mentén a bányászat egyre nagyobb mélységbe kényszerült
le, ezért gondot okozott a bányavíz kiemelése. Amerika fölfedezése után pedig
olyan nagy mennyiségű olcsó nemesfémet szállítottak be a spanyol hódítók, hogy
azzal Európa országai nem tudtak versenyezni.
|
|
|
|
A mohácsi csatavesztéssel – az ország három részre szakadásával – felvidéki
bányavárosainkat nem érte el a török uralom. Ennek ellenére viszszaszorult a
nemesfémérc-bányászat, erősödött azonban a rézérc bányászata és a fémkohászat.
Selmecbányán bevezették a vödrös vízemelést felváltó szivattyúnak (1604), majd
a rudas vízemelő keréknek a használatát (1626) és a robbantásos bányaművelést
(1627). Az erdélyi fejedelemségek idején Erdélyben nem szakadt meg az arany-
és ezüsttermelés, sőt, a pénzverés sem, miként ezt a főképp Gyulafehérvárott,
Kolozsvárt és Nagybányán vert aranydukátok tanúsítják. A törökök kiűzése után
hazánk vált a Habsburg-birodalom fő arany- és réztermelőjévé. A bányászat ugyanott,
ugyanazokban a központokban folyt, amelyeket középkori magyar királyok hoztak
létre. Selmecbányán 1735-ben „Bergschule” (bányászati iskola) indult, majd 1763-ban
itt alapították a világ első bányászati akadémiáját. A bányaművelés műszaki
színvonalát nagymértékben emelte – egyebek között – Hell József Károly találmánya,
a vízoszlopos szivattyú (1749). Ez mentette meg a selmeci aranybányát a bányavíz-elárasztástól.
Ez időben a monarchiabeli Magyarország tiszta állami bevételének mintegy 30
százaléka a bányászatból, a kohászatból és a pénzverésből származott.
A világ aranytermelése a XIX. század végétől – a kaliforniai, a kolorádói,
az ausztrál, a transzvaali (Dél-Afrika) és az alaszkai lelőhelyek fölfedezésével
– fokozottan nőtt (a világtermelés 1830-ban 25 tonna, 1900-ban 390 tonna). Noha
országunk aranytermelése a századfordulón rövid ideig mintegy évi 3800 kilogrammot
tett ki, a XIX. században 1000 és 2000 kilogramm között volt, s századunk első
évtizedeiben is csökkent. A nemesfémkohászat azonban továbbra is tartotta a
világszínvonalat: a selmecbányai kohóban – a világon az elsők között – 1893-ban
és 1894-ben bevezették a napjainkban is legkorszerűbb, úgynevezett nátriumcianidos
lúgozó, aranykivonó eljárást.
A trianoni békekötés után hazánk elvesztette ércbányászatának 98 százalékát
(!). Egyetlen művelésbe vonható, kevés aranyat és ezüstöt is rejtő rézérclelőhelyünk
maradt: a recski Lahóca-hegy. Bezárásáig (1979) a réz melléktermékeként évente
néhányszor 10 kilogramm aranyat és néhányszor 100 kilogramm ezüstöt is termeltek.
A második világháború után később kiépített, majd 1986-ban bezárt mátrai (gyöngyösoroszi)
bánya szulfidos ólom-cink flotátumából vontak ki – külföldi bérkohósítással
– nemesfémet.
Ma a világon évente mintegy 2000 tonna aranyat termelnek, legtöbbet – évi 600
tonnát – a Dél-Afrikai Köztársaságban. A nagyobb aranykitermelők közé tartozik
az Amerikai Egyesült Államok (évi 170 tonnával), Kanada, Ausztrália és a FÁK
országai (nagyjában évi 100–100 tonnával). Napjainkban az aranyat és az ezüstöt
legnagyobb részt az ékszeriparban és egyre inkább az elektronikában használják
fel. Mint valutafém, mindkettő visszaszorult, de árukat, keresletüket időnként
alaposan megugrasztja a gyakran romló világgazdasági és politikai helyzet. Mindez
természetesen a magán- és az állami bankszéfek aranyrúdtartalékainak és piaci
árának növekedésével is együtt jár. Az utóbbi hónapokban a rúdarany ára grammonként
mintegy 12 amerikai dollár, az ezüsté pedig 0,18 dollár volt.
Dr. Bódi Dezső
