Nagy diplomatáink – Esterházy Miklós

Tartson Kegyelmed Esterházystának!

Esterházy Miklós, a neves és történelmünkben oly jeles szerepet játszó Esterházy-család megalapítója a három részre szakadt Magyarországon született. Minden vágya az volt, hogy hazájából kiűzze a törököket, de ezt nem rebellióval, hanem ügyes kompromisszumokkal kívánta elérni, soha nem tagadva, hogy Habsburg-párti. Még akkor sem – írtuk előző számunkban –, amikor elvették tőle Munkács várát a Bethlen és a Habsburgok között megkötött nikolsburgi békében. Persze, ez nem jelentette azt, hogy a történtekbe belenyugodott volna.

A Bethlen Gábor követelését teljesítő áldozatért Esterházy egyértelmű kárpótlást kért, aminek jogosságát nem is vitatta senki. II. Ferdinánd Fraknó és Kismarton birtokait adományozta neki, s ebben az adományban sokkal többet kell látnunk, mint egyszerű értékcserét. Bár Esterházy születésénél fogva Magyarország nyugati részein volt otthon, s kisebb birtokai is ide kötötték, Bethlen támadása előtt egyértelműen Munkács volt a fő székhelye. Most Fraknón és Kismartonban rendezte be politikai és birtokközpontját, innen irányította embereit, itt folytatta tárgyalásait. Kismarton 60 kilométernyire fekszik Bécstől, Esterházy tehát minden onnan érkező hírt frissiben kapott meg, s ő maga is könnyedén és gyorsan érintkezhetett az udvarral. Úgy is mondhatnánk, hogy Bethlen nagy jót tett vele, amikor kivette a kezéből Munkácsot.

Egy újabb jó házasság

Esterházy 1624-ben feleségül vette Nyári Krisztinát, az egyik leggazdagabb magyar arisztokratacsalád fiatalon elhunyt tagjának, Thurzó Imrének özvegyét. Majdnem két évtizeden keresztül éltek együtt, kilenc gyermekük született, s levelezésükből világosan kitetszik, hogy egyre mélyülő szeretetben kiegyensúlyozott házaséletet éltek. Esterházy mindvégig féltő gondoskodással vette körül feleségét és gyermekeit. Minden távolléte után kisebb-nagyobb ajándékokat hozott, s igényelte, hogy felesége minden otthoni dologról kimerítően tájékoztassa.
Házasságuk második éve, 1625 Esterházy számára döntő esztendő. II. Ferdinánd országgyűlést hívott össze Sopronba, s az 1608-as törvények értelmében a diétán napirendre kellett tűzni a nádorválasztás ügyét, mivel a korábbi nádor, Thurzó Szaniszló meghalt. Az uralkodó előterjesztésére az országgyűlés négy jelölt közül – két protestánsnak és két katolikusnak kellett a listán szerepelnie – szavazással választotta ki a tisztségviselőt. Esterházy már az előző, 1622-es országgyűlésben is a jelöltek között volt, akkor azonban „csak” az országbírói tisztséget nyerte el. Az udvar befolyásos körei is Esterházyt támogatták, s mindent megtettek annak érdekében, hogy ő kerüljön a nádori székbe. A szavazásról több eltérő forrás tanúskodik, de annyi egyértelműen leszűrhető, hogy Esterházy Miklóst október 25-én a magyar országgyűlés nagy többséggel választotta nádorrá. Húsz éven át viselte hivatalát, s ezalatt új színt, új stílust vitt a magyar politikai életbe.

Kell egy csapat!

Már az 1620-as évek második felében olyan fiatal és tehetséges kis- és középnemesekből gyűjtött csoportot maga köré, akikben feltétlenül megbízhatott, s akikre egyre felelősségteljesebb feladatokat oszthatott. Felemelkedést, biztos előmenetelt ígért, cserébe pontos munkát, feltétlen hűséget s precíz végrehajtást várt. Hoszszan lehetne sorolni azok neveit, akik a környezetében, munkájuk révén jutottak egyre magasabbra, s különösebb vagyon és gazdagság nélkül egy-másfél évtized alatt alispánok, várkapitányok, diplomaták lettek. Az 1630-as évek második felében ezt a politikai csoportosulást egészítette ki a fiatal, tehetséges, ambiciózus arisztokraták körével. Wesselényi Ferenc, Nádasdy Ferenc, Forgách Ádám, Batthyány Ádám, Csáky István, Csáky László s még sokan mások a XVII. század politikai életének jól ismert, országos tisztségeket betöltő szereplői lettek, akiknek életpályája a későbbiekben is több ponton találkozott, de az alapvető kapocs közöttük mégis az volt, hogy Esterházy Miklós környezetében, ha tetszik, politikai iskolájában nőttek fel.

„Istent kérvén (ha többre nem is) tartson Kegyelmed Esterházistának holtomig” – írta már a nádor halála után a kör egyik tagja, Megyeri Zsigmond.
A háttérben egy tudatos elképzelés, a jövő politikai nemzedékének felnevelése állt. Ez a fajta gondolkodásmód, az utánpótlás keresése és támogatása csak a legnagyobbak terveiben és gyakorlatában ölt testet. Esterházy világosan látta, hogy a kor legfontosabb problémája a török kiűzése s az országegység megteremtése, s hogy ez a két feladat csakis együtt képzelhető el. Ugyanakkor az is egyértelmű volt számára, hogy amíg Európa figyelmét a nyugati politikai-katonai események kötik le, amíg a harmincéves háború le nem zárul, s nem teremtődik meg az a feltételrendszer, amely Európa számára is a török kérdést teszi elsődlegessé, addig nincs remény az alapvető problémák megoldására.

„Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is!” – foglalta össze egy alkalommal egyetlen mondatban a lehetőségeket. Nehéz, generációk vágyait és illúzióit maga mögé utasító gondolat volt, de a politikai realitás hangja. Nem mintha egy pillanatra is beleegyezett volna abba, hogy Buda, Pécs, Szeged vagy Kalocsa török város legyen, de belátta, hogy saját életében már nem kerülhet sor a legfőbb cél elérésére. Ugyanakkor világos volt, ha nem végzi el azt az előkészítő munkát, amelyre vállalkozott, a következő nemzedék számára is csak vágyálom marad Magyarország sorsának jobbra fordítása. Ebben a tekintetben elődje, Illésházy István nádor elképzeléseinek folytatója, sok tekintetben ezeknek a gondolatoknak a megvalósítója volt. Illésházy élete utolsó éveiben s nádorsága alig egy éve alatt tető alá hozta a magyar rendek és a Habsburg-ház együttélésének, sőt együttműködésének jogi-politikai kereteit. Esterházy igyekezett az ország érdekeit határozottan képviselni, ha kell keményen ütközve a bécsi politikai gyakorlattal, de nem összeesküvés formájában, hanem éppen ellenkezőleg, a lojalitás alapján. Olyan érdekharmonizációban gondolkodott, amelyben a magyar politika tiszteletben tartja a Habsburg Birodalom európai értékrendszerét, ugyanakkor feltételezi és elvárja, hogy a nemzetközi körülmények változásával a Hofburg ugyanígy jár el, vagyis támogatja és segíti a török kiűzését.

Az Aranygyapjas-rend tulajdonosa

Kevés ember volt a Mohács utáni magyar történelemben, aki egyéni érdekeit, s az országos ügyeket, a családi kérdéseket és a hivatalos problémákat olyan természetes egységben tudta kezelni, mint ő. Egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszert épített ki, levelezésben állt VIII. Orbán pápával, a spanyol és a lengyel királlyal, a bajor választófejedelemmel, találkozott valamennyi Bécsbe akkreditált külföldi követtel. Ezeket a kapcsolatokat azonban sohasem sajátította ki egyéni céljainak. Adott arra, hogy ismerjék, s jó véleménynyel legyenek személyéről, környezetéről, birtokairól, kastélyairól, de súlyt fektetett arra is, hogy ezáltal az ország helyzetét, problémáit minél többen értsék és megértsék, s hogy elképzeléseinek minél több befolyásos politikust nyerjen meg. Még 1626-ban megkapta azAranygyapjas-rendet, amely abban a korban olyan kódrendszer kulcsa volt, amely révén minden ajtó megnyílt. Tárgyalópartnereiben, egyházi és világi politikusokban mindig az egyént, a személyiséget kereste, s ennek megfelelően lépett velük kapcsolatba. Pontosan tudta, kinek kell értékes nemesfémtárgyat ajándékozni, s ki az, aki jobban örül az Esterházy-birtokokon termett bornak, kinek küldjön festményt vagy egy szépen felkantározott lovat, s ki az, akit ínyencként könnyebb megnyerni válogatott finom gombával.

A fertődi kastély

Magabiztos és hirtelen haragú ember volt, ugyanakkor minden körülmények között megbízható s véleményét következetesen képviselő. Utolsó óráiról legkisebb fia, Pál a későbbi nádor így számol be: „Megnehezedvén azért atyám uram egy ujkörösztény doctor valami aurum potabilét adott bé néki, sőt a császár doctora is Bécsből alájött, kit Doctor Puchonak hittak, de mindazok is nem használhattanak. Kihez képes az nyavalya is öregbedvén die 11. Septembris éffélkor sok imátságoks sacramentumok elvétele után a fölső kis, szénnel fűtött házban, az nyári palota mellett istenének kiadta lelkét hatvanharmadik esztendős korában.”
1583-ban, amikor világra jött, valószínűleg csak a legszűkebb családi kör fejezte ki szüleinek örömét és jókívánságait, amikor 1645-ben nagyhöflányi birtokán meghalt, fiainak uralkodók, fejedelmek és főpapok nyilvánítottak részvétet.

Hiller István