Nagy diplomatáink – Bethlen Gábor

Ha lelkemet kiokádnám is...

Firenzében, a Palazzo Vecchióban 1625. szeptember 2-án fontos politikai tanácskozásra hívta össze tanácsosait, a Toszkán Nagyhercegség irányítóit II. Ferdinánd. A Medici-uralkodó emberei – elsősorban a külügyi apparátus – hetek óta gyűjtötték az adatokat, az információkat, hogy érdemben referálhassanak a Medici-udvart érdeklő személyről: Bethlen Gáborról. Itália közepén órákon át folyt a diskurzus, elemezték és vitatták az erdélyi fejedelem törekvéseit, eredményeit, céljait és várható terveit.

Bethlen Gábor, az Erdélyi Fejedelemség történetének talán legnagyobb alakja nevét sok ezer forrás őrzi Európa-szerte. Irigykedve gyűlölték és a rajongásig imádták, politikai teljesítményét azonban épp az minősíti legjobban, hogy uralkodása tizenhat éve alatt szövetségesként vagy ellenségként, de földrészünk szinte minden hatalma kapcsolatba került vele, s figyelembe vette véleményét.

Menekülés török földre

1580-ban született Marosillyén, Hunyad vármegyében. Családjának eredetileg nem Erdélyben, hanem a Tiszántúlon, Békés és Temes területén voltak birtokai, ám miután a török hódítás a XVI. század második harmadában elérte ezt a területet is, apja, Bethlen Farkas Erdélybe menekült, s János Zsigmond fejedelem szolgálatába állt. Báthory István adományozta Marosillyét a családnak, így lettek erdélyi nemesek. Édesanyja, Lázár Druzsina előkelő székely családból származott. Két fiút szült, Gábor volt az idősebb, öccsét Istvánnak keresztelték. Minthogy korán árván maradtak, gyámjuk Lázár András székely királybíró lett, de Bethlen inkább Báthory Zsigmond udvarát – fiatalon került oda – s távoli rokonát, Bocskai Istvánt tekintette nevelőjének.
Pályája kezdetének részleteiről nem sokat tudunk, a fő vonalakat azonban ismerjük. Ahhoz a politikai csoportosuláshoz tartozott, amely végül is Székely Mózes vezetésével vereséget szenvedett, s 1602-ben emigrációba kényszerült. Bethlen életében nem ez volt az egyetlen ilyen eset, s még azt sem mondhatjuk, hogy a politikai életben a haza kényszerű elhagyása ritkaságszámba ment volna. Mégis volt itt valami különlegesség, ami szemet szúrhatott: az irány. Bethlen és jó néhány társa ugyanis hódoltsági területre, török földre ment, az Oszmán Birodalomban kért menedéket. Ahogy Szekfű Gyula, a XX. századi történetírás egyik legjelentősebb személyisége megjegyezte: „menekülni török földre, egészen új volt a magyar történetben”, s ha belegondolunk, kétségkívül megdöbbentő tett volt, még akkor is, ha késői utókorként jól tudjuk, kik folytatták a hosszú sort.

Hostis naturalis, a természet szerint való ellenség – ez volt a kora újkorban a török megnevezése, s ebből minden kiderül. Bár kialakulhatott ellenségeskedés, kegyetlen és véres küzdelem keresztény uralkodók és seregek között is, az eredendő ellen, a vallásában, kultúrájában, hagyományaiban és céljaiban különböző mégis az oszmán hódító, a török volt. Az elmúlt század példái, Török Bálint és meganynyi társának esete, akiket rabként vittek az Oszmán Birodalomba, elevenen éltek még a köztudatban, s a hivatalos diplomáciai megbízatásokon kívül magyar politikus számára egészen addig gyakorlatilag ez jelentette az egyetlen életformát a szultán fennhatósága alatt álló területeken. Bethlenék döntése ugyanakkor ésszerűnek volt mondható, s új hatalmi időszak kezdetét jelezte.

Az oszmán segítség

Bethlen nem valahol a birodalom belsejében, hanem a hódoltság Erdélyhez közel eső részében, Temes területein élt. Bár tudunk arról, hogy többször elutazott a fővárosba, Konstantinápolyba, úgy tűnik, folyamatosan tartotta a kapcsolatot nemcsak Erdéllyel, hanem a királyi Magyarországgal is. Annyi bizonyos, hogy kitűnő kapcsolatrendszert épített ki meghatározó török politikusokkal, megismerte nemcsak szokásaikat, hanem politikai stílusukat is, értette az oszmán hatalmi viszonyokat, látta az erővonalakat. 1608-ban már ő az, aki vélt szövetségesének, Báthory Gábornak meghozza az athnamét, vagyis a szultáni beleegyezést ahhoz, hogy fejedelem legyen Erdélyben, s ez azt mutatja, hogy Bethlent már akkor a legmagasabb szinten ismerték a Fényes Portán. Visszatért Erdélybe, Báthoryval azonban egyre nehezebb volt együttműködnie, annak mind a politikában, mind a magánéletben megnyilvánuló zabolátlan természete miatt. Ellenségeinek száma is rohamos gyorsasággal nőtt, s amikor 1612 őszén arra figyelmeztették a török ügyek szakértőjeként számon tartott Bethlen Gábort, hogy ő lehet a következő áldozat, nem habozott visszatérni az Oszmán Birodalomba. Ez a menekülés azonban már nem valami elől, hanem sokkal inkább valamiért való futás volt, hiszen útvonala és tárgyalásai egyértelművé tették, hogy ezúttal már nem másnak kívánta megszerezni az athnamét.

„Kolozsvárra menjen minden ember, s ott mindjárt fejedelmet válasszon kegyelmetek maguknak” – a rendeknek címzett felszólítás 1613. október 18-án kelt, s olyan személy írta, akinek ilyesfajta jogköre a legmerészebb elképzelések szerint sem lehetett volna. Ám Szkender pasának, a szultán szerdárjának* ha jogköre nem is, katonája annál több volt. A török és tatár csapatok Szkender pasa, Magyar Ogli pasa és Sahin Gitraj tatár kán vezetésével több irányból törtek be Erdélybe. Érkezésük célja kettős volt: egyrészt véget vetni Báthory uralmának, másrészt hatalomra segíteni támogatottjukat, Bethlen Gábort. Az aktus sok mindennek volt nevezhető, csak libera electiónak, azaz szabad választásnak nem. Megfélemlített rendek, megszálló csapatok, török, tatár, havasföldi rabló, fosztogató katonák, s aki félelmében elment választani, az is próbált minél előbb hazajutni. Így hát sem az eljárás gyorsasága, sem a megválasztandó fejedelem személye nem volt kétséges. Ekképp került hatalomra Bethlen Gábor 1613. október 23-án.
Reformok, változtatások, pénzügyi átalakítások, adózás, birtokkérdések – ilyen és ehhez hasonló problémák szerepeltek fejedelemsége első három évének programjaiban. Csupa olyasmi, ami normális körülmények között már egymagában is ellenállást váltott volna ki, csak hát erősen kísértett a közelmúlt, ezért a nyílt, hangos vita kevéssé volt jellemző. Ami azonban 1616-ban történt, az minden képzeletet felülmúlt, s a körülötte csapott hírverés nemcsak Erdélyt s a királyi Magyarországot, hanem a Német-római Császárságot és Itáliát is teleharsogta, s bekerült abba a spanyol politikai tájékoztatóba is, melyet az összes spanyol állandó követ rendszeresen megkapott Angliától Velencéig.

Botrány és árulás

Lippa és Jenő várát Báthory Zsigmond visszafoglalta a töröktől, a Fényes Porta azonban – a békekötés ellenére – ebbe vallási és persze katonai okokból sem akart belenyugodni. Bethlennel már 1613-ban közölték: hatalomra juttatásának egyik feltétele az, hogy a két említett erősséget önként átadja a szultánnak. Az ígéret beváltása 1616-ban vált időszerűvé. „... ha módom volna megtartásában, minden úton azt követném, de nekem módon annak se tartásában, se halasztásában nincsen, mert ha lelkemet kiokádnám a török előtt, akkor se engedné” – írta Erdély fejedelme, s egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy másként gondolja. A dolgot csak bonyolította, hogy Lippa őrsége egyszerűen nem engedelmeskedett a parancsnak, s nem volt hajlandó feladni Erdély egyik legfontosabb erősségét. 1616. június 1-jén Bethlen csapatokkal, ágyúkkal jelent meg, s négynapi ostrom után saját katonáitól bevette saját várát, majd kiürítette, s átadta a törököknek.
Botrány és árulás – ez a két szó övezte Bethlen nevét a legkülönbözőbb röplapokban, híradásokban, jelentésekben. A kereszténység ellensége, a török embere – írták és gondolták róla, s ha előéletének tényeit, hatalomra jutásának körülményeit és lippai ténykedését egymás mellé tették, valóban nehéz volt ezt cáfolni. A Habsburgok politikai propagandája, amelynek eszköztára a XVI–XVII. század fordulóján már igen sokrétű és széles volt, mindent meg is próbált Bethlen ilyesfajta bemutatására, pontosabban lejáratására, s ha valami véletlen szerencsétlenség következtében a fejedelem ekkor életét vesztette volna, ma bizonyára történelmünk sötétebb oldalain tartanánk számon. Bethlen azonban szerencsére nem halt meg, még tizenhárom évet adott neki a sors, s ennek a majd másfél évtizednek a tükrében politikája egészen másként fest. Ideje és lehetősége is volt rá, hogy megértesse, s hogy megérthessük, mi miért történt úgy, ahogy történt, egészen 1616-ig.

Hiller István
(Következik: A nagy játékos)