|
Televízión közvetítik
|
Az emberiség legrégibb vallási hiedelmei között számos olyat találunk, amely
az életigenlő istennel szemben a halál és a pusztítás isteneit részesíti előnyben.
Ez nemcsak és nem egyszerűen a borúlátás és a gyilkos indulatok vallásos kifejeződése
lehet, hanem többnyire a körülmények szülte félelmekből táplálkozó rossz válasz
a természeti és társadalmi bajokra.
Persze, a gyilkos tulajdonságokkal felruházott istenek köré szervezett kultuszok
többsége beéri a jelképes, csupán kilátásba helyezett pusztítással. Például
a frígiai eredetű, a Teremtés Anyjának tekintett Kübelé (latinul Cybele) istennőhöz
a Római Birodalomban és Kis-Ázsia számos vidékén háború idején azért könyörögtek,
hogy nyújtson védelmet az ellenséggel szemben. A rendszerint – a résztvevők
önkívületéig fokozott és hisztériába torkolló – zártkörű összejöveteleket olyan
papok vezették, akik kasztráltatták magukat, hogy az „eszményi anyaistennőt”
feltétlenül és önzetlenül szolgálhassák. A szertartások azonban – noha a résztvevők
ezeken például élő bikát áldoztak fel vérét magukra csurgatva és valószínűleg
kábítószereket is fogyasztottak – valójában ártalmatlanok voltak.
Asszaszinok
Sokkal többet tudunk azokról a középkori misztériumkultuszokról, amelyeknek
a középpontjában a vallásos eszmék jegyében folytatott harc állt. Ezek hívei
általában zárt vallási közösségekbe, illetve olyan szektákba tömörültek, amelyek
megvédték, és egyúttal szinte magukhoz is láncolták a híveiket. Ilyen volt például
az arab asszaszinok rendje, amelyet 1090 körül a mai Irán északi hegyvidékén
lévő Alamut erdőben egy Haszán ibn Szabbah nevű síita hittérítő alapított, s
amely több évszázadon át rettegésben tartotta a Közel-Kelet népeit. Tagjai a
Mahdi, azaz a Megváltó visszatérését hirdették és eredetileg önvédelemre titkos
harci csoportokat szerveztek.
Az asszaszinok – miután rendjük megerősödött – a vallási köntösben elkövetett
politikai orgyilkosságok legfőbb végrehajtói lettek. A kutatók többsége a szekta
nevét a hasistól részeg jelentésű arab hásszászin szóból eredezteti. A rend
alamuti könyvtára 1256-ban leégett, ám több kortársi visszaemlékezésből, például
Marco Polo emlékirataiból tudjuk, hogy a mindenkori rendfőnöki tisztséget betöltő
sejk a fiatal férfiakat hogyan tette a szekta engedelmes eszközévé: hasissal
elkábította őket és szinte paradicsomi körülményeket teremtett számukra. Amikor
aztán a kábítószer rabjaivá váltak, csak akkor adott nekik belőle, ha engedelmeskedtek.
Áldozatait – az élvezetekért cserébe – orgyilkosságra kényszerítette.
A jelölteket a „mesterség fogásaira” Perzsia magas hegyeinek nehezen megközelíthető
völgyeiben létesített telepeken oktatták a konspiráció legszigorúbb betartásával.
Az asszaszinok rafinált módszerekkel elkövetett merényletei különösen a keresztes
háborúk idején váltak gyakorivá (ekkor már nemcsak Perzsiában, hanem Szíriában
és Jeruzsálem környékén is nagy számban éltek). Nem véletlen hát, hogy az asszaszin
szó – a háborúkból hazatért keresztes lovagok elbeszélései nyomán – több európai
nyelvben is orgyilkost jelent.
Fehér Lótusz
A Fehér Lótusz Társaság egyike a történelem legrejtélyesebb vallási szektáinak.
A története kínai népmondák szerint az ókorig nyúlik vissza, de adatok csak
az V. századtól vannak róla. Akkor egy Eon nevű buddhista prédikátor és a kínai
történelemben tizennyolc rozáni bölcsnek nevezett, név szerint nem ismert ember
vezette. A szekta szertartásai rokonságot mutatnak az Európában fekete mágiaként
ismert rítusokkal. A szekta céljaira, szertartásaira és szervezkedési módszereire
nemcsak legendákból, hanem császári rendeletekből is következtethetünk. Egy
1813-ban kelt dekrétum szerint például a társaság tagjai békeidőben imádkozással,
kéziratok olvasásával töltik a napjaikat, de éhínség és zűrzavar idején a „Nagy
Vállalkozás”-nak nevezett ügyüket szolgálják, azaz egy új dinasztia megalapítására
törekednek. A fekete mágiával rokon gyilkos és öngyilkos módszereiket leginkább
felkelések idején ismerhette meg a világ. A szekta tagjai ilyenkor a Nagy Vállalkozásra
hivatkozva minden normális emberi képzeletet felülmúló kegyetlenséggel gyilkoltak
és gyújtogattak. Amikor pedig már vesztésre állt az ügyük, feleségeik és gyermekeik
lemészárlása után sajátos szertartás szerint öngyilkosok lettek. Számos kutató
a Fehér Lótusz Társaság kezét látja az új- és a legújabb kor olyan nagy társadalmi
mozgalmainak megszervezésében is, mint az 1851-64-ben lezajlott taj-ping-felkelés*
vagy az 1899-ben kitört bokszerlázadás*.
Az utóbbi leverése óta a társaság csak nagyon ritkán, például a második világháború
és más nagy társadalmi válságok idején hallatott magáról. A legtöbb kutató azonban
úgy véli, hogy a szekta nem szűnt meg, hanem – mint már annyiszor a történelem
során – más-más néven folytatja miszticizmussal átszőtt, összeesküvő jellegű
életét, amelyben minden gyilkosságot egy földöntúli istenuralkodó földi helytartójának
rendeletére hivatkozva hajtanak végre.
A fojtogatók
Jóval többet tudunk arról az indiai Thug szektáról, amely múlt századi leleplezésekor
a fojtogatók szektája elnevezéssel vonult be a történelembe. Tagjai a hindu
mitológiában szereplő Síva isten feleségét, a halált és a pusztítást megtestesítő
Káli istennőt imádják. Az ő nevében több évszázadon át gyilkosságok sokaságát
követték el. A zárt faluközösségekben élő szekta tagjait India déli részén hindiül
phanszigaroknak, azaz fojtogatóknak, az északi vidéken pedig thuggiknak, azaz
a Thug szektához tartozóknak nevezik. Történészek szerint a thuggik ősei az
ókori Perzsiából származó nomád szagartik lehettek, s valószínűleg a mozlim
hódítókkal kerültek Indiába. Tény, hogy 1290 körül mintegy ezer thuggit fogtak
el Delhiben, akiket később Bengáliában telepítettek le.
A thuggik azzal dicsekedtek, hogy az ellorai barlangokban talált kilencszáz
éves rovásírásaik szerint őseik is rituális gyilkosságokat követtek el. A későbbi
thuggik viszont azokkal a hindu hagyományokkal magyarázzák az eredetüket, amelyek
szerint egykor egy rossz szellem elnyelte a világot, s Káli úgy mentette meg
a Földet, hogy leszúrta a szellemet. Ám a megölt szellem minden egyes kiömlő
vércseppjéből újabb és újabb démonok születtek. A velük való hadakozásban elfáradt
istennő két embert teremtett, s olyan kendőt adott nekik, amellyel megfojthatták
a démonokat. Káli miután minden démont elpusztítottak, jutalomból nekik adta
a fojtogatókendőt, s meghagyta: utódaik az emberek megfojtásával folytassák
a démonok elleni harcot.
E vallási parancsolat az idők során mintegy százezer főre szaporodott thuggik
életének szerves részévé vált. India országútjainak rémei lettek, a létezésükről
szinte minden helyi lakos tudott, de mindenki hallgatott róluk. Évszázadokon
át lényegében zavartalanul gyilkolhattak, s már csak azért is, mert többnyire
egy-egy helyi maharadzsa vagy nagyúr pártfogását élvezték (pártfogójuk ellenségeit,
persze, szintén eltették láb alól).
Elsőként a brit gyarmati hadsereg egyik katonaorvosának, dr. Richard Sherwodnak
sikerült 1816-ban leleplezni őket. Bebizonyította, hogy az országutak rejtélyes
rémei a thuggik, s arra is rávette őket, hogy a nyilvánosság előtt feltárják
hitük és gyilkolási módszereik titkait. Többségük látszólag jámbor életet élő
mozlim, egy részük pedig hindu vallású földművelő volt. A rablógyilkosságokat
általában 15–20 fős csoportokban hajtották végre. Minden támadás előtt felderítőket
küldtek előre, hogy kipuhatolják a karaván létszámát, fegyverzetét, áruját.
Az orgyilkosok egy része mint útitárs csatlakozott a karavánhoz, a többiek pedig
egy előre megbeszélt helyen váratlanul hátba támadták a csoportot. Egy-egy áldozatot
általában két thuggi rohant le, s kicsiny gyermekkoruktól begyakorolt mozdulatokkal,
a rumalnak nevezett hosszú, széles, sálszerű zsebkendőjükkel megfojtották. A
rumalt, mikor éppen nem használták, a csuklójukra kötve viselték, s ezért teljesen
fegyvertelennek látszottak. Hogy megnehezítsék a kirabolt áldozatok azonosítását,
a már kihűlt holttesteket feldarabolták vagy megcsonkították. A gyilkosságokban
általában csak a férfiak vettek részt. A karavánokkal együtt utazó gyermekeket
sem kímélték. De néha a még beszélni nem tudó fiúcskáknak megkegyelmeztek, s
sajátjukként nevelték fel és képezték ki őket a gyilkolásra.
A szekta, amikor a legaktívabb volt, évente több tízezer embert gyilkolt meg
az országutakon. Kultikus hagyományainak és gyilkolási szokásainak talán még
ma is vannak folytatói.
A sátánisták
Nem kevésbé veszélyesek azok az európai és tengerentúli titkos gyülekezetek
sem, amelyeket a középkortól kezdve általában sátánista szektáknak neveznek
az emberek. Közös jellemzőjük, hogy a keresztény vallások elveit, céljait és
szertartásait a visszájára fordítják, s az ördögöt (sátánt, Lucifert stb.) vagy
más, ugyancsak a gonosz tulajdonságaival felruházott isteneiket imádják. A sátánista
szekták hívei számára kötelező a paráználkodás, az emberölés és általában a
gonoszság gyakorlása.
A kriminalisztika igen sokféle fedéssel és módszerrel működő sátánista szekta
tevékenységét ismeri. Ezeket rendszerint nehezebb volt felderíteni, mint azután
a tagokat vallomásra bírni. A saját esendőségükkel és az elkövetett bűncselekményekkel
szembesülve általában rádöbbennek: a szektavezetők misztikus körítésű kábítószeres,
szexuálmágiai, szadista és egyéb, a köznyelvben fekete misének nevezett szertartásai
nem szolgálnak mást, minthogy a tagjelölteket beszervezzék, elkötelezzék és
a további súlyosabb bűncselekmények elkövetéséhez hozzászoktassák.
A legújabb kor leghírhedtebb sátánista szektái közé tartozott az angol okkultista
Aliester Crowley által 1907 körül alapított Ezüst Csillag Misztikus Rend. A
vezető a megtestesült Antikrisztusként tiszteltette magát híveivel. A rendkívül
titkosan működő szektába általában kábítószerekkel „hangulatossá” tett orgiák
keretében vonta be az új tagokat. Követőit mágikus egyiptomi szellemekkel való
„kapcsolattartásával” és időnként azok szertartásos „megidézésével” is igyekezett
elkápráztatni. A két világháború közötti években körülbelül száz taggal működő
Ezüst Csillag alapító tagjai közül többen maguk is újabb sátánista szektákat
alapítottak szerte a világban. A szakértők szerint számos jel arra mutat, hogy
Európában ma is működnek sátánista szekták.
A japán AUM Sinrikjó nevű szekta gyilkos fanatizmusa – láttuk – távolról sem
egyedi jelenség. Aszahara Soko, eredeti nevén Macimoto Csizou 1987-ben a szigetország
Fudzsinomija nevű településén alapította meg vallási közösségét. A viszonylag
rövid idő alatt több tízezer főssé váló szekta tagjai a szervezet betiltásáig
összesen mintegy százharminc, a külvilágtól elzárt telepen éltek. A szektába
belépők kötelesek voltak minden vagyonukat az alapító rendelkezésére bocsátani.
Aki később ki akart lépni a szektából, azt a szektafőnök fanatizált bűntársaival
egyszerűen meggyilkoltatta.
Közösségre vágyó szektások
A japán hatóságok még ma sem tudják, hogy a szekta tagjai pontosan hány bűncselekményt
követtek el. A jelenleg is zajló bírósági tárgyalásokon újabb és újabb rémtettekre
derül fény. Tény azonban, hogy a szekta titkos vegyi laboratóriumának vezetője
beismerte: először a japán lakosság elleni bakteorológiai hadviseléssel kísérleteztek.
1993-ban saját tenyésztésű lépfenét permeteztek szét Tokió utcáin, s csak azért
álltak le vele, mert nem tapasztaltak megbetegedéseket. Úgy vélték, ha a járvány
kitör, majd elhitetik az emberekkel, hogy az Amerikai Egyesült Államok intézett
biológiai támadást Japán ellen. Minthogy ez a próbálkozásuk sikertelen volt,
a V-X jelű harcászati ideggázzal kezdtek el kísérletezni. Ezzel öltek meg egy
szektatagot, akit kémnek tartottak, s egy idős asszonyon is kipróbálták, aki
azóta emlékezetkiesésben szenved. 1994-ben Macamuto városában mit sem sejtő
emberek ellen is bevetették az ideggázt, ami akkor még „csak” két ember halálát
okozta. A mérgező anyagok tömeges előállítását késleltette, hogy a gyártás során
a szekta több tagja is mérgezést kapott. Ennek ellenére folytatták a kísérleteket
és 1996 márciusában a tokiói metróban – több adagban – idegbénító, gyorsan ölő
szaringázt engedtek szabadon. Ezzel az akciójukkal tizenegy embert gyilkoltak
meg és több mint ötezerötszázan szenvedtek súlyos gázmérgezést.
A vizsgálatok még folynak, de az máris bizonyosnak látszik, hogy – mint már
annyiszor a történelemben – a szektavezető a hétköznapi élet gondjai elől menekülni
akaró, s meghitt közösségi kapcsolatra vágyó emberek hiszékenységét használta
ki saját vagyonának és hatalmának növelésére.
Dr. Opál Sándor
a hadtudomány kandidátusa
Halálos ufórajongás
|