Kitaibel mellszobra (Boros Kornél felvétele)

Kitaibel Pál az Élet és Tudomány tükrében

Az olvasók számára aligha lehet kérdéses, hogy Kitaibel Pál az a természetkutató tudósunk, akinek nevével az utóbbi két évtizedben leggyakrabban találkozhattak lapunkban. Ennek fő oka a Kitaibel nevét viselő biológiai tanulmányi verseny.

A Kitaibel-verseny Győr-Sopron megyei kezdeményezői, szervezői húsz évvel ezelőtt kérték fel az Élet és Tudomány és a Búvár (ma TermészetBúvár) szerkesztőségét az együttműködésre. A két lap biológiai, környezetvédelmi cikkei a verseny fő ismeretforrásai lettek. A kapcsolat, persze, ennél sokrétűbb. A két szerkesztőség munkatársai állítják össze a verseny megyei fordulójának tesztes feladatsorát, és a szóbeli döntő zsűrijében is részt vesznek.
A verseny eddigi történetében több mint hetvenötezer tanuló neve szerepel, tehát ennyien olvasták – legalábbis a felkészülés idején – többet az Élet és Tudományt.

A „kitaibeli örökség”
A szerkesztőséget ez az együttműködés szinte kötelezi arra, hogy bemutassa az Európa-hírű, itthon mégsem túl ismert Kitaibel Pál munkásságát, kutatásait, magyar nyelven alig hozzáférhető írásait.
Az Élet és Tudományban, persze, már előbb is megjelentek méltató cikkek Kitaibelről. Neves tudósok: Jávorka Sándor*,
Tasnádi Kubacska András* és mások írtak nagy nevű elődjükről. A lap ötven évfolyama tizenöt terjedelmesebb írást őriz Kitaibel életéről és munkásságáról, ezeken kívül épp egy tucat más témájú cikk említi Kitaibel megfigyeléseit, felfedezéseit. Az utalások mint apró fényjelzések láttatják sokoldalúságát.
A fél évszázad alatt megjelent írások árnyalt képet rajzolnak a kiemelkedő képességű és hatású tudósról és hazánk akkori elmaradott állapotáról. Vannak-e a „kitaibeli örökség” bemutatásában, a tudós megbecsülésében mulasztásaink? Arra a kérdésre is választ kellene adnunk, hogy a nevét viselő tanulmányi verseny hozzájárult-e a megismeréséhez.
Nagymartonból Mattersburgba Kitaibel 1757-ben a Sopron megyei Nagymartonban született (ez a település a trianoni döntés óta Ausztriához tartozik, ma Mattersburg). Gyermekkora, az első iskolai évek Nagymartonhoz kötik. Sopronban, majd Győrben középiskolás, csak a szünidőkben tér haza. Győrből nem Bécsbe, hanem Pest-Budára vezet az útja. Az orvosegyetemi tanulmányokat követően már ritkán jut el szülőföldjére, a mai Burgenlandba. Az 1806. évi Sopron megyei kutatóút első napján súlyos betegen érkezik a szülőfaluja közelében levő Borbolyára (Walbersdorf) testvéréhez, az ottani plébánoshoz. „Három hónapig zárja el őt a tífuszos láz az imádott természettől” – írja Gombocz Endre, aki Kitaibel kézírásos útinaplóját feldolgozta.
Az 1926 óta városi rangú Nagymarton a jelentősebb évfordulókon megemlékezik nagy fiáról, emlékét utcanév is őrzi. Legutóbb 1992-ben méltatták az ottani városházán. Négy „osztrák” természettudósról jelent meg akkor postabélyeg, s köztük volt Kitaibel Pál is! Munkásságára utaló emlékbélyegzést 1992. március 27-én használtak (ÉT 1992/29. szám). Szülőháza, sajnos, a városépítés áldozata lett, az 1957-ben felavatott emléktábla a múzeum raktárába került.
A tudós életpályájának bemutatása sok nehézségbe ütközik. Tasnádi Kubacska András ezt így indokolta: „Gond a visszaadás, mert sokoldalú tehetség, aki a természettudományok jóformán minden ágában dolgozott. Nehéz, mert otthoni életéről vajmi keveset tudunk, levelezése még kiaknázatlan.” Kitaibel születésének 200. évfordulóján az Élet és Tudományban megjelent írásának címe – Kitaibel, a magyar föld felfedezője – telitalálat (1957/9. szám). Ugyanez év őszén Németh Béla Kitaibel Pál, a vegyész (ÉT 1957/41. szám) címmel írt remek összefoglalást. E két írás a legjellemzőbb vonásait ragadja meg a német ajkú településen született, magyarul talán nem is beszélő, de Magyarországhoz mindenben hű természetkutatónak.

„Vegyésznek csak kevésbé ismert”
Kitaibelt – negyedéves orvostanhallgatóként – kinevezik az egyetem vegytani-növénytani tanszékének adjunktusává. Ehhez a tanszékhez tartozik a botanikus kert gondozása is. Rövid ideig gyakorlatokat vezet, de előadásokat nem vállal. Egyetemi rendes tanári kinevezését csak 1802 szeptemberében kapja meg, Ferenc császár és király aláírásával.
Munkájához rendkívüli tehetséggel, szorgalommal, érdeklődéssel fogott hozzá, és mai szemmel nézve alig elviselhető áldozatokra, lemondásra is kész volt. „A tespedés, a szomorú közállapotok” hátteréről Jávorka Sándor írásából tájékozódhattak az olvasók: Kitaibel Pál, a magyar Linné (ÉT 1953/27. szám). Kezdetben jórészt kémiával – ásványvizsgálatokkal – foglalkozott. E témában Németh Béla írása mellett Szőkefalvi Nagy Zoltánét említhetjük, amely Kitaibel halálának 150. évfordulóján jelent meg (ÉT 1967/52. szám). A hazai ásványvizek vizsgálatán kívül mindkét cikkben olvashatunk arról is, hogy „ő állított elő a világon először klóros meszet, dolgozott ki többféle analitikai eljárást, vett részt a hazai répacukor-gyártási kísérletekben, szappanok előállításában és a tellúr nevű fém felfedezésében”.
Németh Béla szerint „a legkevesebbet a vegyész Kitaibelről tudjuk. Holott vegyészi munkássága sem kevésbé jelentős, mint növénytani. Annak, hogy vegyésznek csak kevésbé ismert (és még kevésbé elismert), az az oka, hogy e kutatásainak eredményeiről nem számolt be, így kortársai nem szerezhettek róla tudomást” (ÉT 1957/41. szám). Ebben a mostoha körülményeknek fő szerepe volt. Állandó küzdelmet kellett vívnia a legelemibb munkafeltételek megteremtéséért, munkájának elismeréséért. Laboratóriumát lakásának konyhájában alakította ki; dokumentumait nem tudta hol elhelyezni. Nem csoda, hogy gyakran került időzavarba. Az őt méltató írások minderről többnyire hallgatnak.
Később a kémiai vizsgálatokat háttérbe szorították a terepkutatások, a botanikus kert bővítési feladatai. A tavasztól ősz végéig tartó terepi utak kezdetben csak néhány naposak, és csak Pest-Buda környékére vezetnek, de „nagy távlatokat érlelők a magyar föld felfedezésére”. Ezt Tasnádi Kubacska András így foglalta össze: „Csak a XVIII. század végén kerül sor első ízben olyan rendszeresen megtervezett és végre is hajtott kutatómunkára, amelynek során az egész ország területét bejárják, és földtani, állattani, valamint növénytani szempontból átvizsgálják. Különös büszkeségünk, hogy ezt nem külföldi, hanem magyar kutató, Kitaibel Pál végzi.” (ÉT Kalendárium, 1957)

A nagy botanikusról elnevezett növény, a Kitaibel-fűz	Pirosló hunyor (Molnár Attila felvétele)

Húszezer kilométer a Kárpát-medencében
Kitaibel és Waldstein könyvben (Magyarország ritkább növényeinek leírása és képei) szándékozott megjelentetni a feltáró út eredményeit. A sikerhez hozzájárulhatott az az előfizetési felhívás is, amelyet 1799-ben tettek közzé hazai és külföldi folyóiratokban. Néhány sort ebből is érdemes idézni: „... Magyarországot botanikai tekintetben szinte csak az osztrák határon kutatták fel pontosabban, amikor Európában már majdnem minden moha még a tenger fenekéről is napfényre került, ebben az országban több száz növény elrejtve maradhatott, ez a föld termékekben, ritka növényekben és ásványkincsekben igen nagy gazdagságot mutat fel.”
Kitaibel több mint ezerkétszáz napot töltött terepen, eközben mintegy 20 ezer kilométert járt be a Kárpát-medencében. A legnagyobb nehézségek közepette, az egyetemtől távol sem maradt magára. Kiterjedt levelezésének eredményeként nemcsak az igazi barát és képzett természetkutató, Waldstein Ferenc Ádám (1759–1823), hanem számtalan segítőtárs is várta és kísérte őt az Alföldön, a Dunántúlon és a Kárpátokban. Kik? Egy bécsi rézmetsző és a fia (Máramarosban, 1796-ban), több magyar földbirtokos, amatőr botanikus lelkész, orvos, tanító, gyógyszerész, bányamérnök, erdőművelő. Kitaibel és Waldstein 1795-ben Bártfán találkozott, s együtt mentek a Magas-Tátrába, egy év múlva pedig a máramarosi feltáró útra. A hegyekben töltött legnehezebb napok is öröm forrásai, „az új felfedezésének örömével és a városi kötöttségektől való elszakadással” (ÉT 1984/13. szám).
A német nyelvű útinaplóból és a latinul papírra vetett, háromkötetes könyv rejtett kincseiből a Kitaibelt bemutató írások több alkalommal érdekes mozaikkockákat tártak az érdeklődő olvasók és a versenyre készülő diákok elé (a már kiemelteken kívül: ÉT 1987/51., 1988/4. és 1989/11. szám). Ezek az írások felhívták a figyelmet az eredeti Kitaibel-művek magyar nyelvű kiadásainak hiányosságaira! A töredékek nem helyettesíthetik a múzeumokban, nagy könyvtárakban őrzött, magyarra csak részleteiben lefordított dokumentumok megismerését. Ezekhez azonban legfeljebb a kutatók juthatnak hozzá.
Mit mondhatunk még a neves botanikus-polihisztor halálának 180. évfordulóján a bevezetőben említett megbecsülésről, a „kitaibeli örökség” sorsáról? Budapesten és Bécsben múzeumok őrzik kéziratos útinaplóit, herbáriumát, ásványait. Kémiai leírásai a budapesti Természettudományi Múzeum gyűjteményét gyarapítják. Ezekről időnként tudományos előadások hangzanak el, dolgozatok látnak napvilágot. Az Akadémiai Kiadónál 1957-ben jelent meg Jávorka Sándor Kitaibel Pál című könyve. A tanulmányi versenyen indulók számára néhány éve készült egy könyv Kitaibel munkásságáról, emlékeiről (szobrok, emléktáblák, bélyegek, pénzérmék), az Icones* növényeiről.

Késmárk környéki tájkép Waldstein és Kitaibel művébôl	Német nyelvű utcatábla Nagymartonban	Kitaibel-virág magyar bélyegen (Andrássy Péter felvételei)

A tisztelet virágai
A népszerűsítő folyóiratok folyamatosan ápolják Kitaibel emlékét, méltatják munkásságát. Két városunkban (Budapesten és Sopronban) van Kitaibel Pál utca, Harkányban pedig egy általános iskola viseli a nevét. Sajnos, nemcsak szülőháza, hanem a felesége által állított pesti síremlék és földi maradványai is megsemmisültek. De minden síremléknél maradandóbban őrzi a nevét számos növény és állat, vagy azért, mert ő volt az első leírója (többnyire Waldsteinnel együtt), vagy más kollégák tisztelete jeléül. E tények megismertetéséhez az Élet és Tudomány – különösen az utóbbi húsz évben – nagyban hozzájárult. A tisztelet jeleként emeljünk ki néhány szálat a lapban bemutatott kitaibeli „növénycsokor”-ból: Kitaibel-mályva, homoki nőszirom, pusztai meténg, kárpáti csorbafűz, szirti búzavirág, magyar nőszirom és pirosló hunyor.

Andrássy Péter