Ahány ház, annyi szokás

A PÉNZ VILÁGA

Ahány ország, annyiféle pénz. Különböznek
anyagukban, formájukban, méretükben
és rajzolatukban – koronként és
címletenként is. És, persze, a kibocsátók
és a hamisítók versenyfutása is tetten érhető
a pénzérméken és a bankjegyeken.
A közeljövőben Szent István képmásával
új, tízezerforintos bankjegyünk lesz – a világ ma
legkorszerűbb védelmi rendszerével felruházva.


Bizánci arany solidus

Kezdetben voltak a vas-, a réz-, az ezüst- és az aranypénzek, valamint az ezek ötvözeteiből készült érmék. Mai szemmel furcsának tetszhet, hogy akkor, amikor mindkét nemesfém rendelkezésre állt, s az anyagból adódó értékviszonyuk is eltért (a római korban e viszony 12:1 volt az arany javára), mégis az ezüstöt részesítették előnyben. Sőt, a XVIII. században is visszatértek az ezüsttalérhoz, pedig előzőleg már az arany vált a legmegbecsültebb értékhordozóvá (valutává). A századforulón a két nemesfém értékaránya megháromszorozódott (mintegy 30:1-re növekedett), ma pedig a 100:1-hez közelít.

 

A réteges és a betétes
A legutóbbi száz évben sokféle más fémből is készítettek pénzt, a cinktől, a sárgaréztől, a nikkeltől és az alumíniumtól kezdve a vanádiumon, a tellúron és a palládiumon át a platináig. Az utóbbi fémeket azonban inkább csak emlékpénzek gyártására használták, a forgalmi pénzek többnyire ötvözetekből, néhány évtizede rétegelt lemezekből (szendvicspénz) készültek, s éppen izenöt éve megjelentek a betétes pénzérmék is.
Rétegelt (bélelt) pénzt már a görögök is készítettek, ezek azonban megvalósításukban nem hasonlíthatók a maiakhoz, amelyek rendszerint háromrétegűek. A közepükön található vas-, bronz- vagy rézhordozót kívülről ezüst vagy sárgaréz burkolóréteggel hengerelik össze, még az érme készítése előtt. Az előbbire az egyesült államokbeli, az utóbbira az NSZK-beli változtatnak példát.
A betétes – bimetál – érme közepén lévő lyukba valamilyen más fémet sajtolnak bele, a trimetál érme „magja” pedig maga is tartalmaz egy további fémet. Bimetál pénzt elsőként az olaszok készítettek; az 500 lírásukkal 1982-ben nemzetközi díjat is kiérdemeltek. Valóban mutatós pénz született: a belső magja sárgaréz, a külső gyűrűje pedig nikkelötvözet. Mára már tucatnyi ország bocsátott ki hasonló pénzérmét, köztük a mi új százasunk is két egymásba sajtolt elemből áll.
Annak, hogy némelyik ország ilyen különleges megoldást választ, több oka is van, s ezek közül csak az egyik az ezüsttel való takarékoskodás. Az ilyen érme nehezen hamisítható, és javítja a kibocsátó ország „imázsát” is.

Kerek százas


Október dereka óta egy újabb pénzérmével gyarapodtunk, pedig alig három éve, hogy a társadalmi zsűrizést követően kibocsátották az új fémpénzsorozatot. Mi a szokatlan az új százasban?
A mérete (23,8 milliméter) és a tömege (8 gramm) kisebb az eddigiénél. Két részből áll: egy külső, világosabb színű gyűrűből meg egy belső, sárgás színezetű magból. A megoldás nem új, hiszen Olaszországban már csaknem tizenöt éve forgalomba kerültek az 500 lírások, ugyanilyen felépítésben. Ekkoriban a New York-i nemzetközi zsűri az év legszebb pénzérméjének minősítette. Azóta sok országban vertek hasonlót. Ha csak a körülöttünk lévő államokat tekintjük, a lengyelek és az oroszok is ugyanilyen felépítésű pénzeket hoztak forgalomba.
A szép kivitelű érmét több lépésben gyártják, mint a hagyományos fémpénzeket. Magát a gyűrűt is: előbb fémszalagból kivágják a külső átmérőnek megfelelő kerek lapkát, majd ebbe „stancolják” a kerek nyílást. Ezzel egyidejűleg és hasonló módon készül a gyűrűbe helyezendő, kisméretű lapka. Az utóbbi folyamat már a veréssel együtt megy végbe, akárcsak a perem recézése. (Ha az érme „harmadik oldalán” felirat van, a gyártás folyamata még bonyolultabb.)
Az új százas azért is különleges, mert szendvics felépítésű: acéllemez hordozóra viszik fel (hengerléssel, illetőleg galvanikus eljárással) a megkülönböztető két fémréteget, s magot réz és cink ötvözetével, a gyűrű anyagát pedig nikkellel vonják be.
Mindebből következik, hogy a kétrészes érme sokkal többe kerül, mint az eddigi százasok. Okkal kérdezhetjük: akkor miért van mégis szükség az új pénzérmére? Nem csupán a hamisítók munkáját kívánják megnehezíteni vele, az új százas könnyebben megkülönböztethető a húszforintostól. De minthogy a pénz az ország névjegye is, egyáltalán nem mindegy, hogyan néz ki.

(Sz. T.)
 

Francia, San Marinó-i és orosz betétes (bimetál) pénzek

A régi 3 és 20 illetőleg az új 50 pennys

 


A svéd 5 örés két oldala

Kerek és...
Bár hozzászoktunk a kerek pénzekhez, a világot járva a legváltozatosabb formákkal találkozhatunk. A sokszögű érme különösen az angolszász nyelvterületen terjedt el: ott leggyakrabban a hét- és tizenkét szögletű pénzeket vernek. A csehek nemrég tizenhárom sarkú pénzt hoztak forgalomba. A közel-keleti és az indiai területeken íves, pontosabban hullámvonalú, csipkézett élű érméket is vernek. Ebbe döntő szerepe van az írástudatlanságnak: helybeliek a finomabb vagy durvább csipkézettség alapján is megkülönböztetik az érmék értékét.
A XVII. században a nemesfém anyagú pénz peremére felvitt jelzések, feliratok még arra szolgáltak, hogy az érme csonkítását könnyen leleplezhessék. (Ne feledjük, a pénzt akkoriban nem sikerült kör alakúra verni, így alkalmasint lecsipegettek belőle.) Peremfeliratokat elsőként a franciák használtak; nálunk 1780-ban Mária Terézia rendelte el ennek alkalmazását. A későbbiekben főként díszítésre szolgált. Napjainkban a peremen olykor recézett horony fut körbe, jóllehet ez a megoldás igencsak drágítja az érme előállítását.
A pénzérme rajzolata többnyire kissé domború, reliefszerű, s ott egy kicsit magasabb a perem. Az ilyen érmének előbb a pereme kopik el, s ez mintegy védi a finomabb rajzolatot. De vertek homorú (konkáv) rajzolatú fémpénzt is, ennek legszebb példája a hatvanas-hetvenes években forgalomban levő svéd váltópénzsorozat.
A pénzhelyettesítő érméken (tantuszokon, zsetonokon, bárcákon) – hogy a forgalmi pénzektől könnyen megkülönböztethetők legyenek – rendszerint valamilyen egyenes vonalú benyomás vagy horony található, és sokszor valamilyen áttöréssel is ellátják ezeket. Amerikában például a közlekedési tantuszokon a perforáció egy-egy betűt formáz. Az automatákhoz használatos tantuszokba pedig hullámot hengereltek bele.
A pénz méretét gyakorlatias szempontok gondos mérlegelésével választják meg. A fémpénz kezelhetősége egyebek között az átmérőjétől függ. Minél kisebb a pénz, annál kisebb értékűnek tekintjük, és persze kicsit könnyebben elkeveredik, elvész. Végül az is sok gondot okozhat, ha a pénz ugyanakkora mint más országok sokkal kisebb vagy nagyobb értékű pénzei.
A papírpénzek többnyire téglalap alakúak. Ritkán ugyan, de négyzetes bankjegyet is forgalomba hoztak, sőt nyomtak már kerek és kicsiny papírpénzt is, éppen Magyarországon. Igaz, hogy ez utóbbi csak szükségpénz volt 1919-ben, és rövid ideig töltötte be szerepét. Kilógnak a sorból az úgynevezett keresztbe nyomott papírpénzek is; ezeken a kép a rövid oldalára állítva ismerhető fel. Ilyen az olasz, az új horvát pénz és a Seyshelles-bankjegy is.
A méretekben már nagyobb a változatosság. Az USA-ban és még sok más országban valamennyi papírpénz (a címletétől függetlenül) azonos méretű. Másutt névleges értékkel egyenletesen növekszik a bankjegy mérete is, esetleg úgy, hogy az egyik oldalát állandónak választják (az előbbire a svájci, az utóbbira az izlandi pénz szolgál példaként). A harmadik csoportba azok a pénzek sorolhatók, amelyeknek mérete semmiféle szabályosságot nem mutat, a névleges értéket nem tükrözi.


A kanadai egydolláros (1954-ből)

 


A horvát 100 dínáros

Versenyben
A papírpénz anyaga nem csupán ellenálóbb, mint a közönséges papír, hanem rendszerint vízjelet is hordoz. Alighanem ez utóbbi az, amellyel a legrégebben védik a pénzt a hamisítóktól. Később az aprólékos, gondosan kidolgozott grafikákban, majd a különleges, önmagukba visszatérő, görbe vonalas rajzolatokban – az úgynevezett Gullosh-ábrákban – látták a megoldát. Ez, persze, hiú ábrándnak bizonyult – a hamisítók és a bankjegynyomdák versenyében az utóbbiak csak ideig-óráig tehetnek szert némi előnyre.
Ma egyebek között mikroírással akadályozható meg, hogy a bankjegyet fénymásolással hamisítsák. Hasonló szerepük van a finom rajzolatba rejtett, esetleg csakis bizonyos szögből látható feliratoknak. Mélynyomással finom domborzat alakítható ki a pénz felületén. Különleges nyomdafestékkel – a festék ultraibolya vagy infravörös fény hatására keletkező színeivel – pedig megkülönböztethető jelek hozhatók létre rajta (ilyen festékkel többnyire a számokat nyomják). Ritkán ugyan, de előfordul, hogy mágnesességet mutató vagy röntgenárnyékot kiváltó festékeket használnak, máskor pedig a papír anyagában fémszálat (ritkán műanyag szálat) helyeznek el. Valójában az a „tökéletes” védelem, amely kendőzetlen, amelyet bárki minden segédeszköz nélkül könnyen felismerhet. Például nagyon nehezen hamisítható az a papírpénz, amelynek mindkét oldalára képet nyomnak, mégpedig úgy, hogy azok tökéletesen fedik egymást. Ha ezt a pénzt fény felé tartjuk, a legkisebb eltérést is azonnal észrevesszük. Ilyenek a francia papírpénzek. Ugyancsak a gyors ellenőrzést szolgálja a német pénzekre nyomott D betű is – ennek mozaikjai részben az egyik, részben a másik oldalon találhatók, és a két ábra együttesen adja ki a betű rajzolatát. Ez kizárólag nagyon pontos (emiatt drága) nyomdatechnikával valósítható meg, ezért az ilyen pénz egyszerű eszközökkel, amatőr körülmények között aligha hamisítható.
Néhány éve megjelent a műanyag bankjegy is, ilyen az ausztrál öt és tíz dolláros (az utóbbinak kétféle változata került forgalomba). Ehhez, persze, másfajta nyomdatechnika szükséges, mint a papírpénz nyomásához, ám a tervezőnek új lehetőségeket kínál a hamisítások elleni küzdelemben.

A Cook-szigetek egydollárosa (Bojtár Ottó felvételei)


Ördögi tincsek
A pénznek – azonkívül, hogy általános értékmérőként szolgál – a milyensége, a külseje révén egy-egy ország bemutatásában, értékeinek és hagyományainak megismertetésében is szerepe van. De a megfelelő rajzolat segíthet abban is, hogy a gyengén látók és a vakok felismerjék a pénzt, sőt, használatában azok is eligazodjanak, akik mondjuk írástudatlanok. Mindamellett – mint említettük – megnehezítheti a pénzhamisítók „munkáját”.
A pénzen lévő rajzolat nem adhat okot vitára, félreértésre vagy bármiféle belemagyarázásra. Ezt a pénztervező grafikusok is jól tudják, némelyikük olykor mégis megtréfálja a megrendelőt. Az 1954-es kanadai egydolláros fő alakja II. Erzsébet királynő. Ha ezt a pénzt a szokásos felületességgel szemléljük, semmi különöset nem veszünk észre rajta. De mélyedjünk csak el a részletekben! A királynő hajtincsei közül egy ördög mered ránk. A pénz persze, nem sokáig volt forgalomban: bevonták és átrajzoltatták. Az ördögfej aligha lehetett a véletlen műve. Mindenesetre az alkotója, egy tréfás kedvű grafikusnő mind a mai napig dolgozik a kanadai nemzeti banknak.
Ugyancsak II. Erzsébet a főszereplője egy, a Cook-szigeteken kiadott pénzérmének is. Ennek egyik oldalára a királynő, a másikra egy totemfigura került, igencsak nagy pénisszel. Figyelmetlenség – hiszen a totem, mondhatjuk, nemzeti szimbólum – vagy frivol játék, egyszersmind felségsértés? Egyre megy – ez az érme még ma is fizetőeszköz.


Szentiványi Tibor