|
Csermely Péter (Bojtár Ottó felvétele) |
– Egy mégoly világhírű tudós születésnapja megfelelő alkalom-e arra, hogy
egy széles tudományterület kutatói kicseréljék egymással tapasztalataikat?
– Kezdetben „családias”, kétszáz-háromszáz fős rendezvényt szerettük volna összehozni.
Egy kis összejövetelt, amelyen a stresszel foglalkozó kutatók, akik különböző
irányból közelítik meg ezt a kérdést, megbeszélhetik közös dolgaikat. Azonban
kiderült, hogy az érdeklődés nagyobb, mint amire számítottunk, s mára világkongresszussá
nőtte ki magát a rendezvény. Pszichológusokat, orvosokat, klinikusokat hozunk
össze alapkutatókkal, tehát biológusokkal, immunológusokkal, sejtkutatókkal,
és együtt találjuk meg azt a közös témát, a stressz jelenségét, amelyről mindegyikük
tud mondani valamit a saját nézőpontjából.
– A konferencia vezérgondolata az adaptáció a sejttől az egész emberig. A
sejt is alkalmazkodik a maga szintjén, esetleg egyetlen szerv is, és ugyancsak
ezt teszi az ember is. Mi a közös e folyamatokban, és miben különböznek egymástól?
– Az adaptációs jelenségek közös vonása, hogy kétféle stresszt ismerünk, s ezek
minden szinten megjelennek a molekuláktól a sejteken át az emberig. Az egyik
a jó, a stimuláló stressz. Ez az, ami éltet, ami továbblendít, ami az adaptációt
segíti, mintegy begyakoroltatja az emberrel. A másik a rossz, erről akkor beszélünk,
amikor az előbbi stresszjelenségek gyakoribbá, erősebbé válnak, amikor már túl
sok adaptációra van szükség. Az ember nem bírja a terhelést, s ezáltal károssá
válik a folyamat. Ekkor már a szó köznapi értelmében vett stresszről beszélünk.
– A negatív stressz példáit aligha kell részletezni, de a sejtszintű pozitív,
illetve negatív stresszről biztosan érdekes példákat lehetne sorolni.
– Sejtjeinkben bármilyen stresszes hatásra – betegségre, hirtelen ijedtségre,
tartós izgalomra, berúgásra, hosszabb gyógyszeres kezelésre – olyan fehérjék
termelődnek, amelyek azonos fehérjecsaládba tartoznak. Ezeket a túlélést segítő
molekulákat stresszfehérjéknek is nevezzük. A láz, ha nem halad meg egy bizonyos
értéket, nagyon hasznos, mert növeli a stresszfehérjék szintjét, és ezek pedig
segítik a sejtet és az egész szervezetet a lázkeltő betegség leküzdésében.
A lényeg a mértékben van. Ha egy sejtet egy vagy több hatás ér, akkor azokat
az életfunkcióit mozgósítja, amelyektől életben marad. Idegsejtjeink kapcsolatot
tudnak teremteni egymással, a memóriának ez nagyon fontos eleme, de e kapcsolatok
mind egy-egy „elemi” stressz által valósulnak meg. Ha intenzitásuk, gyakoriságuk
nő, sejtszinten károssá válik a folyamat.
– Minden embernek más a tűrőképessége. Vajon azért, mert másutt van az ingerküszöbe?
Jellemző-e, kinek mekkora a már káros mennyiségű stressz?
– Igen. Konferenciánk egyik kiemelt vonulata éppen ezzel foglalkozik majd. Tapasztaljuk,
hogy idősödve a kisebb stresszt is sokkal többnek éreztük. Ez az öregedéssel
kapcsolatos stressz. Az érzett stressz pszichológiai, élettani és sejtszinten
is változik az öregedés során, s az idősödő szervezet egyre kevésbé tud ezekhez
alkalmazkodni.
– Ennek mi az oka?
– Azok a molekuláris adaptációs mechanizmusok romlanak el, amelyek egy fiatal,
egészséges felnőttben az alkalmazkodóképességért felelősek. Például tartós,
ismétlődő stressz hatására a különféle hormonhatású anyagok, például a kortizol
szintje napközben is megemelkedhet. A vér kortizolszintje jól jellemzi az adott
egyed stresszállapotát. Ha kísérleti körülmények között tartós stresszes állapotot
idézünk elő, az számottevően emeli a kortizolszintet. Ennek mellékhatásaként
a kortizol gátolja az immunrendszer működését.
A tartós stressznek kitett ember kevésbé tud védekezni a fertőzések, megbetegedések
ellen, és hajlamosabb a rákos megbetegedésre, mert az immunrendszerük nem képes
sikeresen kordában tartani a burjánzó sejteket.
– Ha valaki tud bánni a stresszel, nagyobb az esélye, hogy elkerüli a súlyosabb
betegségeket?
– Lényegében igen, bár sok múlik az egyedi érzékenységen, az öröklött hajlamokon
és azon, hogy kinek mekkora mozgástere van a saját önfejlesztő képességének
a kibontakoztatására. Ha „kézben tudjuk tartani” a minket érő stresszt, egészségesebbek
tudunk maradni.
– Ha gátolni tudjuk a vér kortizolszintjének emelkedését, akkor gyógyszerekkel
is beavatkozhatunk?
– Sajnos, nem ilyen egyszerű a dolog. A kortizollal párhuzamosan körülbelül
kéttucatnyi különböző hormon, citokin, hormonhatású anyag szabadul fel, és ezeknek
a végső aránya határozza meg, milyen lesz a szervezet stresszállapota. Ebbe
a rendszerbe nem szabad durván beavatkozni, mert akkor az egész felborul. Még
nem találtunk olyan egyszerű választ, amellyel a stresszt gyógyszeres kezeléssel
ellenőrzés alatt tarthatnánk. Sajnos, ebben minden ember magára van utalva.
– A magasabb rendű állatok szervezete azonos biológiai alapokon működik.
Ebből az következik, hogy az állatoknál is van stressz. Ők mit kezdenek ezzel,
tudják-e kezelni?
– Megdöbbentő, hogy milyen konzervatív a stresszre adott válasz, a baktériumoktól
az emberig ugyanarra a kulcsra jár. Ha egy baktérium kerül a szervezetünkbe,
az éppúgy stresszt érez a szó biokémiai értelmében, mint a mi sejtjeink, és
ugyanolyan molekulák termelésével válaszol erre a hatásra. Az immunrendszerünk
egy része éppen a baktériumsejtek felületére kiülő stressz-válaszjeleket ismeri
fel. Némely emberben kibicsaklik az immunválasz, a saját stresszmolekuláikhoz
hasonló felszínű sejtjeit is idegenként ismeri fel, és autoimmun betegségek
indulnak be.
 |
Selye János |
A hasonlóság nemcsak a molekulák, hanem a sejtek és a szervezet szintjén is
megmutatkozik. Éppen ez az alapja a stressz vizsgálatával kapcsolatos állatkísérleteknek.
Ennek következtében az állatoknál is kifejlődnek daganatos betegségek. Az emberi
rákos betegségek száma nemcsak a környezeti ártalmak hatására nő, hanem azért
is, mert egyre magasabb életkort érünk meg, és a rák időskorban fejlődik ki.
Ha 28-30 év lenne az átlagos életkor, nemigen létezne rák.
Igaz ez a háziállatokra is: egy kutya régebben 8-10 évet élhetett, s ilyen betegségek
ritkábban támadták meg. Manapság 15-20 éves kutyákat is életben tudunk tartani,
és közöttük a rák jóval gyakoribb.
– A rákos megbetegedések számából következtethetünk-e egy társadalom, egy
közösség stresszállapotára?
– Egyértelmű párhuzamot a kettő között nem könnyű találni, hiszen lehet, hogy
egy falu lakossága vagy egy nagyobb populáció nyugodt környezetben él, de mérgezett,
rákkeltő vegyületekkel telített helyen.
– A stresszel és a stresszfehérjékkel kapcsolatban mondottak azt az érzetet
kelthetik, hogy nemigen tudjuk ellenőrizni a bennünk zajló folyamatokat. Mennyire
vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a biokémiai folyamatoknak?
– A reménysugár a stressztolerancia jelensége. Egy bizonyos stressz hatására
beindul az általános, generalizált válasz, és ha másodjára hasonló stressz ér
bennünket, sokkal felkészültebb a szervezetünk. Ha egy sejtet 37 helyett 41
Celsius-fokra melegítünk, akkor rosszul érzi magát, és megfelelő stresszválasszal
reagál. De legközelebb akár 45 fokra is felmelegíthetjük, pedig ezt az első
melegítés alkalmával még nem bírta volna. Ha az életünket kellemes stimuláló
stresszekkel töltjük ki, az felkészít bennünket azokra a váratlan, nagyobb stresszes
eseményekre, amelyeket már nem tudunk kiszámítani, de amelyek ellen a szervezetünk
felkészültebben védekezhet.
– Mi történik azzal, akinek az életéből hiányzik a stressz? Mondjuk egy déltengeri
szigeten él, és nagyon jól érzi magát ebben az állapotban.
– A szó köznapi értelmében vett stresszhiány nagyon könnyen előidézhető. Az
idilli példa, amikor az ember madárcsicsergést hallgatva, terített asztal mellett,
paradicsomi állapotban élvezi az életet. De ha általánosabban értelmezzük a
stresszt, lehetetlen kikapcsolni, mert biokémiai szinten a szervezetünk a külső
világ minden hatását stresszként fogja fel, csak kisebb és ritkábban előforduló
stresszként. Ha e hatásokat mind ki akarnánk küszöbölni, olyan izolált kamrában
kellene élnünk, ahová sem a nappal és éjszaka váltakozása, sem más külső ingerek
nem jutnak be. De ha az embert hosszú ideig ilyen mesterséges körülmények között
tartják, beleőrül, a szervezete megszűnik normálisan működni. Az alapstressz
tehát nagyon hasznos, sőt nélkülözhetetlen.
– A hőmérséklet emelkedésén kívül mi számít még stressznek egy sejt számára?
– A sejt mindent stresszként él meg. Ha a tápanyag – glukóz, vércukor – szintje
ugrásszerűen emelkedik vagy csökken, ez is stresszt idéz elő a sejt életében,
akárcsak az, ha megváltozik – csökken vagy nő – valamelyik stresszhez szükséges
hormon szintje vagy az oxigén mennyisége. A homeosztázishoz képest bármilyen
irányú elmozdulás stresszt okoz.
– Mi a homeosztázis? Valamilyen „abszolút állapot”, amely minden más állapothoz
képest kiindulási állapotnak számít?
– Például egy 37 fokos testhőmérsékletű emberre a 40-41 Celsius-fok hőmérsékleti
stresszként hat. Egy sarkvidéki hal számára az is hőmérsékleti stresszt jelent,
ha 18 fokos vízbe teszik át, mert az ő normális homeosztatikus állapota a 4-8
fokos vízben alakult ki.
– Említette, hogy a stressztűrő képesség öröklött dolgoktól is függ. Mennyiben
befolyásolja a szerzett tudás?
– A molekulák és a sejtek szintjén az evolúció már évmilliókkal ezelőtt kifejlesztett
egy nagyon általános védekezési mechanizmust, ez tehát teljes mértékben öröklött.
Hogy ezt mikor és mennyire tudjuk működésbe hozni, az alkalmazkodás szolgálatába
állítani, abban – különösen az embernél és a magasabb rendű állatoknál – számos
tanulható, megszerezhető tulajdonság is segíthet.
– A konferencia a molekuláktól az emberig foglalkozik a stresszel. Mi van
a kettő között?
– A sejtcsoportosulások stressze, például a hemodinámiás stressz. Ahol a vérereinkben
kanyarulat van, ott azokat a sejteket, amelyeknek a „sodrott oldalon” jutott
hely, stressz éri, ugyanúgy, mint a súrlódó vérsejteket. Nem véletlen, hogy
az erek meszesedése e pontokon könnyebben indul meg. Valószínűleg azért is,
mert az érfalnak sejtjei „piszkálva vannak”, tehát tartós stressz éri őket,
s idővel kialakul a helyi immunválasz.
– Említette, hogy interdiszciplinális kongresszus lesz. Mit várnak Önöktől,
biokémikusoktól azok, akik az egész emberrel foglalkoznak, mit tudnak nekik
mondani?
– Beszélgetésünk stresszfehérjékkel foglalkozó része adja meg erre a választ.
A stresszfehérjék kutatása körülbelül tízéves múltra tekint vissza. Ebben az
időszakban derült ki, hogy e fehérjék milyen fontosak az orvostudomány számára.
A rájuk épülő védekezőrendszert nemcsak maga a stressz képes aktivizálni, hanem
gyógyszeres kezeléssel vagy más módon, például hőkezeléssel is működésbe hozható.
Már a klinikai gyakorlatban is keresik annak lehetőséget, hogy e stresszfehérjék
keletkezését segítsék, ezáltal a szervezet könnyebben le tudja győzni az alapbetegséget.
– Korunk betegsége a depresszió. Ön szerint a súlyos depressziós állapotban
mi a szerepük a stresszfehérjéknek?
– Az eddigi tudásunkból az következik, hogy az általános adaptáció szintje a
depresszió idején csökken. Bizonyára a stresszfehérjék termelődése is károsodik,
azáltal, hogy nem tudunk elegendő fehérjét mozgósítani. Gyengül az immunrendszer
felügyelőszerepe is, mert bizonyos sejtekből hiányoznak azok a fehérjék, amelyek
oda irányítanák az immunrendszer védekezőegységeit, ahol szükség volna rájuk.
A rendszer felismerőképessége romlik.
– Lesz-e valaha védőoltás a stressz ellen?
– Nem tudom, de már kísérleteznek olyan molekulákkal, amelyek kis stresszt keltenek
a szervezetben. Ennek átélése után a nagyobb stressz hatása kisebb, így ez a
beavatkozás akár az életet is megóvhatja. A gyógyszerek azonban soha nem helyettesíthetik
a természetes védekezési módokat. Arra is jó alkalom ez a kongresszus, hogy
az ilyen kérdésekre ráirányítsa a kutatók figyelmét.
– Ön mostanában milyen területen dolgozik?
– A stresszfehérjék minden különösebb behatás nélkül is jelen vannak szervezetünkben.
Sejtjeink fehérjéinek körülbelül 3-4 százalékát ezek teszik ki. Ebből következik,
hogy a sejt „mindennapi” életében nagyon általános szerepük lehet. Ezt a szerepet
mind a mai napig csak igen töredékesen ismertük meg. A sejteken kívül, a véráramban
is találhatunk ilyen fehérjéket, de a többségük a sejtek belsejében, a citoplazmában,
a sejtmagban van. A különféle helyekre különböző stresszfehérjék szakosodtak,
és egymástól kicsit eltérő feladatokat ellátva segítik a sejt túlélését. Szóhoz
kell, hogy jussanak a sejt szerkezetének alakításában is. Mostanában ennek a
jelenségnek a vizsgálatára próbálok kísérleteket kitalálni.
Köszönöm a beszélgetést.
Tolnai Kata