|
Xantus János |
Xantus János az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után, 1852-ben lépett
Amerika földjére. Két év múlva érkezett az iowai Új Budára (New Buda), a magyar
emigráció egy ambiciózus kis csoportjának településére. Új Buda a nyugatra vándorlók
útvonalán feküdt, így Xantus naponta láthatta a városon átvonulók ponyvás szekereit,
a kézikocsikat vonszolókat, a ponyvák alatt kuporgó asszonyokat és gyermekeket,
az elszánt férfiakat, arcukon a jobb jövőt remélők erős bizakodásával. „Midőn
immigráns napjaimnak szomorú idejét Új Budában múllattam gyakorta kocsiztunk
a közeli Garden Grove-ba [ez egy kis település volt az úgynevezett Mormon Trail,
a vándorlás útvonalán], s csodálkozással bámultuk mindig az [bozót- és erdő-]
irtásokat, miket a mormonok ott végbe vittek” – jegyezte fel naplójában.
 |
Részlet a – Xantus saját rajzával illusztrált – kéziratból |
A Nyugat térképezője
Xantus 1855 nyarának végéig élt Új Budán. Még azon év kora őszén – néhány nappal
azelőtt, hogy katonának állt volna – St. Louis-ban bolyongva közelebbről is
megismerkedett az Utolsó Napi Szentek hittételeivel és a város gyülekezetének
tagjaival. Ô ugyan naplójában egy templomról ír, de mi tudjuk, aligha lehetett
az más mint egy gyülekezeti ház, melynek néhány napra igénybe vette vendégszeretetét.
Az Utah és a mormonok címmel elkezdett jegyzetlapokat további adatokkal gyarapította,
és elhatározta, hogy tapasztalatait egy nagyobb munkában összegzi, és ha lehet,
megjelenteti.
A mű megszületése azonban néhány évig váratott magára. Xantus – bár tudta, mily
kétes társadalmi státust jelent azokban az években, ha valaki az amerikai hadsereg,
a U. S. Army nyugaton portyázó csapataiban szolgál – jobb megoldást nem találván,
közéjük állt térképész katonának, mert csak így juthatott el a Sziklás-hegységen
túli Nyugatra. Fort Leanvenworth és Fort Riley helyőrségeiben szolgált, részt
vett a transzkontinentális vasút nyomvonalának kijelölésével megbízott expedíció
munkájában és az Arkansas folyó forrásvidékének feltérképezésében. A kalandos
határvidéki szolgálat során megismerkedett a síkságok és a Sziklás-hegység lankáin,
a Felső Missouri vidékén élő indiánok táborait járó művész, G. Catlin munkásságával,
és majdnem egy életre szóló barátságot kötött William A. Hammond német származású
katonaorvossal, aki később, a polgárháború éveiben a hadi orvoslás, a tábori
sebészet terén szerzett elévülhetetlen tudományos érdemeket. Xantus az ő biztatására
lépett kapcsolatba a Smithsonian Institute-tal, a jeles tudományos alapítvánnyal
és intézettel, s megbízásukból kezdte meg rendszeres természettudományi gyűjtőmunkáját.
Noha képzettsége többre szólt – hiszen az osztrák hadsereg graczi tüzértiszti
iskolájában jó eredménnyel vizsgázott –, az amerikai hadseregben csak az altiszti
rendfokozatig jutott. 1858 elején a dél-kaliforniai Fort Tejonban szolgált:
felcserként vezette az erőd egészségügyi szolgálatát. Miközben folytatta levelezését
Hammond doktorral, Dél-Kalifornia állat- és növényvilágát kutatta, továbbá számos
küldeménnyel, tudományos gyűjtőmunkájának eredményeivel gazdagította a Magyar
Nemzeti Múzeum természettudományi tárát, arra is talált időt, hogy megírja évek
óta tervezett művét, A mormonok történetét.
A kézirat első lapjain Új Buda-i tartózkodására utalva a szerző a következőket
írja: „Az egyre inkább érkező vándorok között tapasztalhattam, a többség egy
vallási csoporthoz tartozott az úgynevezett Végnapok Szentjei, vagyis a Mormonok
közösségeihez. Azonnal elhatároztam magamban a vallás vezetőivel érintkezésbe
bocsájtkozom és alaposan megismerem elveiket, s egyházuk szépséges tervezetét...”
Majd a Mormon könyvére utalva így folytatja: „Jelenleg a mormonok oly tökéletes
és szépséges története van kezem között, minőhöz hasonló még sem az amerikai,
sem a brit sajtó alol nem került ki...”
Foszladozó kézirat
Maga a mű, A mormonok története tizenkét fejezetből áll. A bevezetésben ismerteti
az egyházalapító próféta, Joseph Smith bizonyságtételét. Részletesen leírja
a próféta látomásait, a Mormon könyve keletkezésének történetét, a szentírás
fordításának folyamatát és körülményeit, a tanúk bizonyságtételét, s a kor vallásos
irodalmára is alapozva meggyőzően érvel a Mormon könyvében foglalt próféciák
és kinyilatkoztatások hitelességéről és igazságairól. Egy kideríthetetlen helyről
átvett ábrán Xantus még a régi idők történéseit feljegyző mormon próféta, Nefi
lemezeit is megpróbálja illusztrálni. Ám ennek hitelességében azt hiszem, joggal
kételkedhetünk.
Semmi kétségünk sem lehet azonban afelől, hogy Xantus ismerte az egyház alapvető
szentírását, a Mormon könyvét, és bizonyára misszionáriusokkal is kapcsolatot
tartott.
A napjainkra már foszladozó kézirat tulajdonképpen nyers, szerkesztetlen fogalmazvány.
Így fordulhat elő, hogy a bevezetőt mindjárt a második fejezet követi. Ebben
Xantus ismerteti a szentek egyházának szervezetét és alapvető tanításait, a
papság szerepét és feladatait, valamint az istentiszteletek rendjét. Kifejti
a gyülekezeti élet, a tagság tevékenységének jelentőségét, ám mindenekelőtt
a családról, a szülők és a gyermekek kapcsolatáról, a szeretet, az összetartozás
éltető erejéről mondja el véleményét. „A mormonok nem csak jó és compact szervezettel
dicsekedhetnek, de egyúttal roppant vagyon után befolyásuk határtalan és tekintélyt
követelő” – írja, majd így folytatja: „az utolsó évtized [1847-57] alatti gyarapodások
oly rohamosan és csudai lépésekkel haladott előre, mely a világ más vallása
történetében páratlan. Mindez azért indokolt, mert midőn Joseph Smith mint Isten
igaz prófétája vallását gúnykacaj között hirdetni kezdé, a jelen napokig, mikor
már felekezete hatalmasabb, mintsem gúnyolni lehetne... mégis szelíden áll az
Egyesült Amerikai Szövetség előtt.”
Xantus itt arra a kínos eseményre utal, amikor Buchanan elnök megerősítette
a U. S. Army Utah északi területein állomásozó csapatainak harci erejét. Ez
volt az az időszak, amikor Brigham Youngot, az egyház második prófétáját időlegesen
elmozdították kormányzói tisztéből, és még 1857 tavaszán a kormány két hadosztálynyi
sereget indított Salt Lake City megszállására, a szentek „megregulázálására”.
 |
Brigham Young |
A proféta halála
A harmadik és a negyedik fejezet az első mormon közösségek üldöztetését, a kezdeti
időszak megpróbáltatásait írja le. Xantus itt említi először a mormon közösségek
és az indián őslakosság kapcsolatát. Szól a síksági vadászok táboraiban végzett
missziós munkáról, amely sajátos elképzelésen alapul: „Csak legyen annyi elég
tudatnom – írja – miként értésemre adták, hogy az amerikai indusok Izrael népe
maradéka, maradékai a tíz elveszett nép törzsének, s sokáig Isten igaz hitében
éltek.” A továbbiakban pedig megjegyzi: „... a Végnapok Szentjei, a mormon közösségek
mindig barátságot, soha nem az ellenségeskedést keresik az indusokkal...”
A méltóságteljesen hömpölygő, érvekben gazdag esszé az ötödik és a hatodik fejezetben
drámai erejűvé sűrűsödik. Ez a két rész a szentek illinoisi tartózkodását és
Joseph Smith tragikus halálát ismerteti. Először az egyház fejlődéséről, a nauvoo-i
reményteljes időszakról szól, majd éles dramaturgiai fordulattal, a kor stílusának
megfelelő regényességgel, korabeli ábrázolások és tudósítások felhasználásával
írja le Hyrum és Joseph Smith tragédiáját: „A dühöngő nép végre a második emeletre
tört, hol a próféta és öccse őriztetett. Ez utóbbit rögtön agyonverte, s mint
az előző az ablakon ki akart ugrani, azt lelőtték. A próféta teste kigördült
az ablakon, hol a barommá vált nép nem elégedett meg a holttest látványával,
de egy kút kávájához kötötte, s több mint fél óráig lövöldözte.”
Az alapos tárgyismeretre valló írásmű hetedik, nyolcadik és kilencedik fejezetében
a nyugatra vándorlás körülményeit, a Mormon út és Utah területének földrajzi,
természeti jellegzetességeit, a mostoha éghajlati viszonyokat taglalja, valamint
beszámol Brigham Youngnak, az egyház második elnökének hatalmas szervező, egyházépítő
munkásságáról.
Brigham Young és a pionírok
Hosszan idézi Young prófétai intelmeit, amelyeket egy 1847 áprilisában induló
pionír csoporthoz intézett. Álljon itt néhány érdekesebb részlet! „... legalább
1000 szekeret indítunk el most ismét az Úr nevében a Nagy Sós Tó városába...
Jól jegyezze meg minden Szent, hogy az utazás nem csak hosszan tartó, de veszedelmes
is, mert vad indus törzsek nem mulasztják el az alkalmat a támadásra. Mindenki
hozzon magával puskát, pisztolyt és kardot és megfelelő mennyiségű muníciót...
Minden Szent, milyen állata van, ló, ökör, öszvér, sertés, baromfi, hozza magával...
Ásót, kapát, fejszét, köszörűkövet és minden kigondolható házi és gazdasági
szerszámot... el ne feledjetek... könyvet, képet, hangműveket, hegedűt, klarinétot
stb... földabroszokat hozzatok ismeretterjesztő okmányokat az ifjú nemzedék
oktatására... és végül minden Szent hozza magával minden kincsét, aranyát ami
csak van neki...”
A tizedik, a tizenegyedik és a tizenkettedik fejezet az Utolsó Napok Szentjei
Jézus Krisztus Egyházának társadalmi és gazdasági felemelkedésével, Salt Lake
City fejlődésével, Deseretnek, a „Kaptárállam”-nak, a szorgalom földjének felvirágoztatásával,
a hatalmas fejlődéssel foglalkozik.
A szinte egyetlen lendülettel megírt nagyívű dolgozat végén Xantus János az
1858-ban kialakult helyzetnek megfelelően összegzi a
 |
A mormonok hosszú, nehéz útja |
mormon egyháznak az amerikai társadalomban elfoglalt helyzetét. A megközelítően
százoldalnyi, elsárgult papírköteg végén a már nehezen olvasható, ám gondolatokban
rendkívül gazdag művet így fejezi be: „... én mindazon által azt hiszem, hogy
a Mormonok – jelenleg legalább – nem háborúkban keresik magukat... Következzék
be azonban bármi, kétségtelenül nagy érdek leend, mert ha a Mormonok eddigi
rövid története már is oly kiválólag különös volt, jövőjük története szükség
képen kétszeres érdeket éltet mindenkiben, s csak nagyszerű eredményeket várhatunk...!”
H. Stansbury A Nagy Sóstó és a Sziklás-hegység című könyvének, valamint más
szerzők és a korabeli újságok tudósításainak, de elsősorban személyes tapasztalatok,
továbbá a mormon szentírások felhasználásával készített esszé publikálására
csak jó néhány év múlva került sor, akkor sem az egészre. Xantus a hatvanas
évek elején, az amerikai polgárháború kitörésének második évében végleg hazatért
Magyarországra. 1866-ban megnyitották az általa életre hívott budapesti állatkertet.
1872-től pedig ő lett a kinevezett őre a Magyar Nemzeti Múzeum java részben
saját gyűjtésének anyagát őrző néprajzi tárának. Számos távol-keleti, óceániai
kutató- és gyűjtőútján is túl volt már, amikor a magyar sajtó közölni kezdte
a Mormonok története néhány részletét. A teljes mű megjelentetésére azonban
a kiegyezés utáni Magyarország társadalmi, politikai légkörében nem kerülhetett
sor. Xantus műve lassanként a feledés homályába merült.
A Mormonok története figyelemre méltóan tükrözi a tipikusan XIX. századi felvilágosult,
ám romantikus hevületű, az istenhitet és a tudományok tiszteletét, csodálatát
ugyanazon a hőfokon megélő ember gondolkodását. A leírtakban számos tévedés
is felfedezhető, és néhány megállapítás bizonyára nem felel meg az azóta több
mint száz országban működő mormon egyház mai állásfoglalásainak. Ám Xantus jó
szándékát, Jézus Krisztus Utolsó Napi Szentjei iránti rokonszenvét nem vonhatjuk
kétségbe. Nem hallgatja el szemérmes tartózkodását, idegenkedését az azóta már
régen megszüntetett poligámiától (a mormon egyház negyedik elnöke, Wilford Woodruf
1890-ben eltörölte a többnejűséget, azóta a hívek nem gyakorolhatják azt), ám
a korszak körülményeit tekintve és személyes tapasztalataiból is ismerve a Sziklás-hegységen
túli, nyugati területeket benépesítő telepesek életviszonyait, megértően magyarázatot
keres és talál rá. Arról nincs adatunk, hogy a mormon hitben megkeresztelkedett,
ám e maradandó élményről bizonyára nem hallgatott volna.
Xantus János tintával és grafitceruzával, szép, kalligrafikus betűkkel írt művét
a Magyar Néprajzi Múzeum őrzi.
Molnár László Miklós