Az évszázad lelete

HOLT - TENGERI
TEKERCSEK

Ha a kopár dombokról letekintünk erre a forró katlanra,
olyan, mintha egy gigászi kútba néznénk, amelynek
alján higanyos csillogással bukkan elő a Holt-tenger vize.
Történelmi hely ez: a parttól nem messze emelkednek
Jerikó romjai, a szemközti Nebo-hegy csúcsáról pillantotta
meg Mózes az Ígéret Földjét. A közelben hirdette igéit
bűnbánó hallgatóságának Keresztelő János, és Jézust is ezen
a zordon vidéken kísértette meg a sátán.Itt kerültek elő
ötven évvel ezelőtt a XX. század egyik legjelentősebb
régészeti felfedezésénektartott holt–tengeri tekercsek.

Legtöbbet a Biblia mesélt e terület lakóinak távolba vesző múltjáról, ám ettől eltekintve meglehetősen kevés volt a forrás. 1947-ben azonban Mohammad Adib, a Ta’amirah törzsből származó beduin pásztorfiú a Kumrán vádiban elkóborolt kecskéjét keresve egy szűk hasadékra bukkant a sziklák között. A dohos levegőjű barlangfülkében különös alakú, hosszúkás cserépkorsókra lelt. Ezek és hasonló edények rejtették a holt–tengeri tekercseket. Ettől kezdve a tekercsek sorsa kalandregénybe illő fordulatot vett. A beduinok eleinte nem sejtették, milyen felbecsülhetetlen érték birtokába jutottak, s lázasan keresték a bőrből készült pergamenek célszerű hasznosításának lehetőségeit. Megpróbálták lábbelijük foltozására is felhasználni, de szerencsére a kiszáradt anyag erre nem volt alkalmas. Végül is a tekercsek döntő része – a feketepiac aktív részvételével, nemegyszer igen szövevényes úton – az alig 25 kilométerre fekvő Jeruzsálemben, a jordán kormány kezelésében lévő Palesztinai Régészeti Múzeumban (ahol Roland de Vaux atya vezetésével brit, francia, német, amerikai és lengyel kutatógárda vizsgálta őket) és az Izraelhez tartozó nyugat-jeruzsálemi, a tekercsek őrzésére emelt Könyv Szentélyében kötött ki. Noha a két épület egymástól mindössze 3 kilométerre áll, a két ország meglehetősen hűvös viszonya miatt a kutatócsoportok csak a külföldi szaklapokból értesültek egymás eredményeiről, holott volt olyan szöveg, amelynek egyik része a várost kettészelő határ izraeli, míg a másik darabja a jordán oldalán volt. Jeruzsálem területi megosztottsága ebben az értelemben 1967-ben, a hatnapos háborút követően megszűnt ugyan, de a két intézet „távolsága” nem csökkent.

Elfújta a szél...
A tekercsek zömmel fiatal kecskék és bárányok bőréből készült pergamenek, de találtak számos papiruszt is, valamint egy erősen oxidálódott, vékony rézlapokból összeillesztett tekercset. Az utóbbi Réztekercs (lásd erről a legfrissebb kutatási eredményeket előző számunkban – A szerk.) néven vált híressé, és a jeruzsálemi Templom kincseinek pontos leltárát adja. Valószínűleg a rómaiak elől rejtették el a tekercsben megjelölt, azóta azonosíthatatlanná vált helyeken.
Az még érthető, hogy a nomád beduinoknak fogalmuk sem volt a műemlékvédelemről és a konzerválási eljárásokról, de hogy egyházi tekintélyek, sőt esetenként szakemberek sem bántak jelentőségüknek megfelelően az ősi vallási iratokkal, az megbocsáthatatlan. Hányattatásuk első évében szakadt pénztárcákban, cigarettásdobozokban, szélsőséges hő- és fényviszonyok közepette cseréltek gazdát, miközben némelyikük már visszafordíthatatlanul károsodott. Az egyik tekercset például az Amerikai Egyesült Államok damaszkuszi konzulátusának teraszán göngyölték ki, hogy szemrevételezzék, majd döbbenten nézték, amint az erős szélben a kiszakadt darabok „szárnyra kapnak”, hogy örökre eltűnjenek. (Ma már minden töredék szigorúan ellenőrzött hőmérsékletű és páratartalmú teremben, plexikeretekre kifeszített, finom selyemlapok között található, különleges borostyánszínű fénnyel megvilágítva.)
A tekercsek nagy része héberül íródott, de volt köztük arámi és görög nyelvű is. Az i. e. II. század és az i. u. I. század között készültek, bár egyik-másik kilóg ebből az időintervallumból. Ilyenek Simeon Bar Kochba levelei, amelyek későbbről, a második zsidó felkelés idejéből (132 –135-ből) származnak.
A leírások jórészt bibliai szövegeket, illetve azok kommentárjait tartalmazzák, de foglalkoznak a tekercseket észítő közösség szervezeti felépítésével, szokásaival és eszmerendszerével is, ezenkívül – noha csak szimbolikusan – utalnak a korabeli politikai viszonyokra.

Maratoni kirakós
A leletek évtizedekre ellátták feladattal a bibliakutatókat. Az idő múlásával a felvetődő kérdések száma nemhogy csökkent volna, inkább gyarapodott. A homályt csak növelte, hogy a leletekből erősen sérült, gyakorta csak centiméteres vagy annál is kisebb darabok jutottak a kutatók kezeibe. Találtak olyan iratot is, amelyből mindössze egy kötőszó és egy névelő maradt meg épen, míg a többi szót maratoni „kirakójáték”-kal rakták a helyére. Nem meglepő, hogy a végeredmény nagymértékben függött a kutatók világnézetétől és szakmai felkészültségétől. Tovább nehezíti a helyzetet a szövegek erősen szimbolikus volta, így nemcsak a fordításból, hanem az értelmezésből adódó különbségek is jókora eltérések forrásai még napjainkban is. A felvilágosodás kora óta egyre gyakrabban merült föl a kérdés, hogy a rendelkezésünkre álló bibliai leírások és az eredeti, mára már eltűnt szövegek mennyiben feleltethetők meg egymásnak. A zsidó és a keresztény hagyományok Mózest tekintik a Pentateuchus (Mózesi Könyvek) szerzőjének, s így az Ószövetség első írásainak keletkezését az i. e. XIII. század körülre teszik. A legkésőbbre datált mű, Dániel könyve is majdnem 2200 esztendeje született. A hagyományok talán egy kissé túloznak, ám akkor is széles „időbeli szakadék” tátongott az eredetiek és a bibliai írások között. A kumráni leletek föltárásáig az időszámításunk előtti időszakból a Bibliának csupán apró töredékei – az i. e. II. századból származó, görög nyelvű Rylands-töredékek és a mindössze 25 soros, héber nyelvű Nash-papyrus – voltak ismertek. A két évezredes álmukból „föltámasztott” holt-tengeri tekercsek áthidalták a szakadékot. A görög nyelvű Septuaginata alapján rekonstruált héber szöveg nagymértékben egyezik a holt-tengeri tekercsek bibliai leirataival. Nagyobb volt a hasonlóság közöttük, mint a VII-VIII. századra összeállított, a zsidó egyháztudósok, majd később a protestáns egyházak által kanonizált masszoretikus* szövegek és a kumráni leírások között. Ez nem meglepő, hiszen a két előbbit nagyjából egy időben rögzítették
A legelfogadottabb álláspont szerint – amelyet gazdag régészeti anyag támaszt alá – a tekercsek szerzői és egyben elrejtői is az esszénusok lehettek. Ők feladva a világ hívságait, önkéntes száműzetésbe vonultak a sivatagi Kumránba, hogy tanulmányozzák a Törvényeket, és várják a világ végét. Szigorúan szervezett közösségi életet éltek, s megvetették a nem közéjük tartozókat. Felkészülve várták a Messiást és a háborút, amelyben ők, „a világosság fiai” győzedelmeskednek „a sötétség fiai”, a gonosz serege felett. Plinius közvetlenül a Holt-tenger partjára helyezte őket. „Az Asphaltites-tótól nyugatra, de ennek ártalmas kigőzölgéseitől mégis távolabb lakik az esseniek nemzetsége, kik a földkerekség összes népeitől eltérően csodával határos módon, magánosan, pénztelenül, feleségek nélkül, és lemondva a szerelem gyönyöreiről, csupán a pálmafák társaságában élnek.”

Női és gyermeksírok
Hogyan lehetséges akkor, hogy központi településükön női és gyermeksírokat is feltártak? A kutatók szerint több irányzat létezhetett időben és térben távol egymástól. Flavius szerint az esszénus szektának volt egy másik ága, amely a házasságról és a gyermeknevelésről eltérő véleményt vallott. Ők nem tettek nőtlenségi fogadalmat. Mivel nemcsak a már említett barlangokban, hanem Engediben, Maszadában, sőt Szamariában is találtak tekercstöredékeket, valóban feltehető, hogy nemcsak Kumrán környékén léteztek esszénus közösségek, bár kétségkívül ott volt a központjuk.
Khirbet Kumrán ma már turistalátványosság. Megtisztítva a rárakódott évszázados törmeléktől, a különös holdbéli tájban csontvázszerűnek ható rom az ember egykori jelenlétének magányos mementójaként bújik meg a kopár sziklák között. A komplexumot az i. e. II. században emelhették, ám az esszénusok többsége inkább sátrakban és a közeli barlangokban élt. Az itt előkerült bronzérmék tanúsága szerint, rövidebb-hosszabb szünetekkel csaknem kétszáz évig lakták. Szándékos gyújtogatás vagy egy földrengést követő tűzvész i. e. 31-ben hosszú évekre elnéptelenítette a helyet, de a Nagy Heródes halálát követő években újraépült közösségi központ i. u. 68-ig elkötelezetlen enkláveként virágzott. Ekkor a római legionáriusok végleg elpusztították, abban a véres háborúban, amelynek áldozatul esett a zsidók vallási központja, a jeruzsálemi Templom is.

Értelmezések
A kumráni írások értékelésének talán legvitatottabb pontja a holt-tengeri közösség és a korai kereszténység kapcsolata. Az eltérő szemléletű kutatók amúgy is heves vitája a szenzációhajhász írásokban még jobban eldurvult, és a vélemények tengerében úgy összekuszálta a szálakat, hogy azok kibontása fölöttébb nehéz feladatnak tűnik. A végső konklúziók levonása számos kérdésben még várat magára. Különösen igaz ez a kereszténység kialakulására vonatkozóan. E kérdésben lényegében három irányzat alakult ki. Az egyik szerint, amelynek John Allegro a legismertebb képviselője, a kereszténység a kumráni közösségből alakult ki. „Kumrán az az esszénus kolónia, ahol Keresztelő János tevékenykedett, és ahol kialakult a kereszténység.” Indoklásként azokat a kétségkívül létező hasonlóságokat, illetve egyezéseket hozzák fel, amelyeket a tekercsekben szereplő leírások, és az újszövetségi szövegek között feltártak. Akadnak olyan kutatók is, akik elfogadják ugyan a meglévő azonosságokat, de azokat a hasonló etnikai, kulturális, történelmi és földrajzi helyzetre vezetik vissza, az analóg fejlődéssel magyarázzák, s tagadják a közvetlen összefüggést. A szakemberek legnagyobb része azonban azt vallja, hogy mivel a kereszténység előzmények nélkül nem alakulhatott ki, a rá jellemző vágyaknak, hangulatoknak, érzéseknek, gondolatoknak a korabeli Júdeában benne kellett lenniük a levegőben, és már az első keresztények előtt hasonlóképp fogalmazhatták meg ezeket egyes csoportok. Mindennek hatással kellett lennie a kialakuló óegyház vezetőire. A kutatók nagy része egyet ért abban, hogy a két vallási csoport közötti egyezések nem lehetnek a véletlen művei, de a számos eltérés valószínűtlenné teszi a korai keresztények és az esszénusok azonosítását.
A kutatók Keresztelő Jánost tartják az egyik kapocsnak, ő fűzi össze a kumráni közösséget a kialakulóban lévő őskereszténységgel. Területileg nagyjából ugyanazon a helyen tevékenykedett („prédikál vala Júdea pusztájában”, Máté evangéliuma 3,1). A megkeresztelés aktusa (akkor még a test vízbe merítése) nagyon hasonlít a holt-tengeri közösség rituális tisztító fürdőjéhez, bár ez a keresztényeknél egyszeri, míg az esszénusok naponta megismételték. Ezenkívül Keresztelő János aszketikus életvitele is emlékeztet a közösség Gyülekezeti Szabályzatában előírtra, így többek szerint valószínű, hogy a kumrániak szellemi befolyása alatt állt. A szektatagok vagyonközösségben éltek, aki belépett közéjük, egész vagyonát felajánlotta a gyülekezetnek. A keresztény ősegyház is ezt a gyakorlatot követte. János evangéliumának fénymisztikája is közel áll a kumráni iratok egyes tanításaihoz. „Míg a világosságotok megvan, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek” (János evangéliuma 12,36). Ezenkívül számos terminológiai egyezést tártak föl az újszövetségi és a kumráni iratokat tanulmányozva. Maga az Újszövetség szó is előfordul a Damaszkuszi Tekercsben, amely leírja, hogyan vonult damaszkuszi száműzetésbe „az új szövetség” közössége.
A tekercseket újabb és újabb eljárásokkal folyamatosan vizsgálják, s lassanként fény derül számos titkukra.

Fekete István
Mező Szilvszter