Habár évszázadok óta ismeretesvolt ez a magatartási és étkezési rendellenesség,
csak 1979-ben nevezte el G. Russell bulimia nervózának.Ő a lelki eredetű lesoványodás
(anorexia nervóza) egyik válfajának tekintette a bulimiát, mert pácienseinek
az egynegyede eredendően anorexiás volt. A betegség azonban később önálló kórképpé
vált, s azóta is így szerepel az elmezavaroknak az Amerikai Pszichiátriai Társaság
által megjelentetett diagnosztikai és statisztikai kézikönyvében.
A bulimia gyakoribb az anorexiánál. A Coloradói Orvostudományi Egyetem általános
belgyógyászati részlegét vezető P. S. Mehler szerint a serdülő lányok 3–10 százaléka
szenved benne, s a betegek nagy többségét (90 százalékát) ők teszik ki. Jobbára
azokon lesz úrrá ez a baj, akik diétával sikertelenül igyekeznek kordában tartani
a testtömegüket, s rájönnek arra, hogy hánytatással, koplalással, erőteljes
testedzéssel ellensúlyozni tudják a kiadós étkezések előnytelen (hizlaló) hatását.
Ekképp a degeszre evés és az elfogyasztott ételtől való közvetlen vagy közvetett
megszabadulás öszszekapcsolódik egymással, s máris előáll a bulimia.
Fogszuvasodás, nyálmirigybántalom
Habár a bulimiában szenvedő páciens testtömege is ingadozásra hajlamos, a súlyvesztés
nem annyira szembeszökő, mint az anorexia esetén. Alighanem ennek is szerepe
van abban, hogy e betegségnek jobb a kórjóslata. A hosszú időtartamú felmérésekből
az tetszik ki, hogy a kezelés hatására a páciensek több mint négyötöde teljesen
rendbe jön, s ritkán fordul elő, hogy a bulimia anorexiává súlyosbodik. A gyógyultnak
minősíthető betegek egynegyedének azonban nem lesz teljesen rendes az étkezéssel
kapcsolatos magatartása, amit az is jelez, hogy a későbbiekben jó néhányan „átesnek
a ló másik oldalára”, azaz elhíznak.
Bulimia esetén nem a kismérvű testtömegvesztés, hanem az alkalmankénti degeszre
evést követő hánytatás, vizelet- és hashajtás miatt alakulnak ki a szövődmények
(lásd az ábrát). A megjelenési és fontossági sorrendet mellőzve a legszembeszökőbbek
a szájbeli elváltozások, mert ezek részint láthatók, részint kitapinthatók.
Minthogy hányáskor gyomorsav jut vissza a szájüregbe, amely erős sav lévén oldja
a fog külső zománc-, sőt az alatta levő dentinrétegét is, gyakori panasz a fogszuvasodás.
Erre az szokta felhívni a figyelmet, hogy hideg levegő beszívásakor vagy hideg
és meleg étel fogyasztásakor a fog élesen nyilallni kezd. Persze, nemcsak a
gyomor sósava felelős ezért, hanem a sok elfogyasztott édesség is, különösen
akkor, ha a páciens nem fordít gondot a szájhigiéniára. Bulimia esetén azonban
nem előnyös a hosszan tartó fogkefés dörzsölés, mert károsítja a meggyengült
szerkezetű, elvékonyodott fogzománcot. Ehelyett inkább a fluoridtartalmú, enyhén
lúgos vegyhatású szájöblítők ajánlhatók, mert a fluorid erősíti a foganyag szerkezetét,
a lúgos vegyhatás pedig a gyomorsósav közömbösítését mozdítja elő.
Megsínyli a sok hányást az ajak, a szájüreg és a garat hámja, valamint az esetek
egy részében a három pár nagy nyálmirigy is. Az ajak rendszerint fájdalmasan
berepedezik, a szájüreg és a garat pedig kellemetlenül kiszáradhat. A páciensek
egytizedének-felének az egyik vagy mindkét oldalon megduzzadnak a nyálmirigyei,
ez azonban szerencsére átmeneti és fájdalmatlan elváltozás. A pontos okát mindmáig
nem tisztázták a kutatók. A legelfogadottabb vélekedés az, hogy a gyomorból
a szájüregbe jutó sósav, illetőleg – még mélyebbről induló hányás esetén – a
hasnyálmirigy fehérjebontó enzimei lehetnek felelősek érte. A tapasztalatok
azt mutatják, hogy a hányás elmaradásával a nyálmirigy duzzanata lelohad, és
csak elvétve van szükség arra, hogy a nagyon kidudorodó, következésképp nem
esztétikus fültőmirigyet eltávolítsák.
A tápcsatornánál maradva a nyelőcső bántalmáról is szólni kell. Minthogy a nyelőcső
rendesen nem érintkezik a gyomor sósavával, a hányáskor visszafelé ürülő gyomortartalomban
levő sav marni kezdi a nyálkahártyáját. Többnyire azt a beteget fenyegeti a
nyelőcső gyulladása, fekélye, szűkülete és repedése, aki a degeszre evést követően
a nap folyamán többször is hány, mert ilyenkor fokozott savterhelés éri a sósavhoz
nem szokott nyálkahártyát. Az említettek közül a nyelőcső megrepedése a legveszedelmesebb,
amely ritka ugyan, ám a külföldi felmérések szerint a páciensek egyötödének
a halálát okozza. És ha már a veszedelemnél tartunk, azt is megemlítjük, hogy
az állandó savas ingerlés hatására a nyelőcső hámszerkezete módosulhat, s ebből
rosszindulatú daganat származhat. Ezenkívül a vérhányás is olyan tünet, amelyet
nyomban orvosolni kell.
|
Hánytatás, vizelet- és hashajtás
Minthogy a bulimiás páciens nem a jóllakottságtól hány, hanem attól, hogy meghánytatja
magát, erre szintén oda kell figyelni. Aki az ujját használja e célra, annak
az ujjhátán rendszerint hámsérülés (Russell-féle jel) látható, ugyanis a fogak
felsérthetik a bőrét. De olyanok is akadnak, akik szappanos vízzel vagy a mérgezések
esetén alkalmazott ipekakuánasziruppal hánytatják meg magukat. Az ipekakuánát
gyakran használják az orvosok a méregtelenítési gyakorlatban, mert alkaloidjai
(elsősorban az emetin és a cefalin) hatásos hánytatószerek. Nyakló nélkül azonban
nem iható ez a szirup, mert maga is mérgezést okozhat (elsősorban a szív- és
a vázizomzatot károsítja), sőt arra is volt példa (Karen Carpenter énekesnő
személyében), hogy halálra vezetett. Az emetin túladagolására egyebek között
gyengeségérzés, szívritmuszavar, valamint izommerevség és -fájdalom jellemző.
Míg a hányással sok savat veszít a test, s emiatt a vér vegyhatása lúgosabbá
válik (ezt anyagcsere eredetű lúgosodásnak, szakmai szóval metabolikus alkalózisnak
nevezik a szakemberek), a mértéktelen gyógyszeres vizelethajtással a szervezet
életfontosságú ionjainak (a káliumnak, a nátriumnak, a magnéziumnak, a klórnak
stb.) a mennyisége csappan meg. Erre nem gondolnak (vagy nem is tudják ezt)
a kezelésbe még nem vett bulimiások, következésképp nem gondoskodnak az ionok
és a folyadék pótlásáról. S habár a vizelethajtást rendszerint a valamilyen
ok miatt támadó vizenyő megszüntetése végett rendelik el az orvosok, azt is
tudni kell, hogy bonyolult (többek között reflexes) módon ez szintén vizenyőt
idézhet elő. Így egy ördögi kör (circulus vitiosus) alakulhat ki, amely súlyos
esetben szívbeli ingerületvezetési rendellenességre és következményes szívritmuszavarra
vezethet.
Habár némely bulimiás beteg tablettás fogyasztással is kísérletezik, s a tabletta
túladagolása szintén kellemetlen tünetekkel (vérnyomás-növekedéssel, szívdobogásérzéssel,
szorongásos rohamokkal stb.) járhat, a többségük hashajtással próbálkozik. Annak
ellenére, hogy a hashajtó szerek a vastagbélben fejtik ki hatásukat, a testtömeg-gyarapodást
előidéző felszívódás pedig a vékonybélben megy végbe. Ennek következtében a
gyakran hashajtózók a folyadék-, az ion-, következésképp a sav-bázis egyensúly
zavarára számíthatnak. Ráadásul az állandó hashajtózáshoz hozzászokik a vastagbél,
emiatt renyhévé válik a működése, s egyre több hashajtóra van szükség a kívánt
hatás eléréséhez. Ez egymagában is rossz, egyidejűleg azonban a vastagbél szerkezetében
is előnytelen változások következnek be (a bél kitágul, a perisztaltikája, vagyis
az akarattalanul ismétlődő mozgássorozata lassul, s módosul a mikroszkópos szerkezete
is). Ez az oka annak, hogy a bulimiások nemcsak hasmenéssel, hanem székrekedéssel
is bajlódhatnak, s a székletbe vér keveredhet. A reflexes és a szerkezeti változásokkal
magyarázható, hogy a hashajtózásról való leszoktatás elég hosszan és nehezen
vezet eredményre.
Szoros együttműködés
Noha az inzulinra szoruló (I-es típusú) cukorbetegek között elég sok a bulimiás,
az orvosok nem találtak ok és okozati összefüggést a két betegség között. Együttes
előfordulásuk azonban nem előnyös a páciens számára, mert a degeszre evés és
az azt követő koplalás egyaránt megzavarja az inzulinos kezelés hatékonyságát.
Az előbbi esetben ugyanis az előírtnál sokkal több szénhidrát jut a szervezetbe,
következésképp nagyobb inzulinadagra van szükség, míg koplaláskor az inzulinadagot
is csökkenteni kell. Erre azonban a bulimiás betegek nem gondolnak, ekképp romlik
a szénhidrát-anyagcseréjük, s beállíthatatlanná válik vérüknek a szőlőcukor-tartalma.
Minthogy az ilyen cukorbaj az inzulinos kezelés ellenére súlyos, szövődményekkel
fenyegető betegség, a bulimia megszüntetése elengedhetetlen föltétele a beteg
minél hosszabb, panaszmentes életének.
Mint a bevezetőben említettük, a bulimia nervóza gyógyítása sem csak az orvos,
hanem egyidejűleg a pszichológus és a dietetikus feladata is. Míg az orvos a
testi bajt és tüneteit veszi célba, addig a pszichológus a hátterében meghúzódó
lelki „eltévelyedést” igyekszik megszüntetni. A dietetikusnak pedig az a dolga,
hogy szakszerű étrendet állítson össze a páciens számára, s közreműködjön a
rendes (egészséges) étkezési magatartás kialakításában.
Szilágyi Gabriella
dietetikus
