Az ember nem választja, de alakítja a sorsát

Andorka Rudolf, a társadalomtudós

A végére járó esztendőben elveszítettük Andorka Rudolf szociológust, szerkesztőbizottságunk elnökét. A magyar társadalom állapotát, bajait, változásait átvilágító írásaival évtizedek alatt tette emlékezetessé nevét olvasóink körében – legutóbb éppen egy éve, tavalyi ünnepi számunk egyik vezető cikkével. Szerkesztőségünk még a fiatal kutatóval ismerkedett meg, és később is bizton fordulhattunk hozzá, amikor már professzor, rektor, akadémikus, a magyar értelmiség egyik vezéralakja lett. Segített, kalauzolt az átmenet politikai csapdái, fenyegető gazdasági zátonyai között. Pályáját munkatársai által felidézve szeretnénk megőrizni szellemét.

Andorka tudományos kutatásai szerint az életpályák alakulásában az esetek többségében meghatározó a családi háttér. Kezdjük, hát mi is ezzel.

Anyai nagyapjával: dr. Verebély Tiborral	Strandon Spanyolországban (Juan Gyenes felvétele)

Apai ágon soproni német polgár családból származott; a dédapa evangélikus esperes, a nagyapa középiskolai tanár volt. Az anyai Verebély családban a nagyapát neves sebészprofesszorként ismerték.
Apja, közvetlen példaképe, katonatiszt volt; az első világháborúban frontot járt, majd a harmincas években a katonai hírszerzés vezetője lett. Teleki Pál miniszterelnök 1939-ben Spanyolországba küldte nagykövetnek, hogy az itthon egyre erősebb német befolyás ellensúlyozására ott ápolja a kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal. 1941-ben, Jugoszlávia lerohanását követően elhagyta a diplomáciai pályát, mert nem értett egyet azzal, hogy az ország belépjen egy újabb háborúba. Ennek révén kapcsolatba került a polgári ellenállás különféle csoportjaival, ám nem csatlakozott semmilyen párthoz. A németek 1944-ben letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Hazatértekor úgy találta, hogy a folyamatok nem alakulnak kedvezően, ezért politikai szerepet nem vállalt. Ennek ellenére 1950-ben az ÁVH letartóztatta, internálták. Csak 1954-ben szabadult súlyos betegen, 1961-ig élt. Minden sorscsapást kemény tartással vállalt, soha nem vált megkeseredett emberré.

Munkásként az ötvenes években	Édesapja Mauthausen, Kistarcsa és a váci börtön után

A megpróbáltatás is gyarapít
Rudolf személyiségfejlődése szempontjából meghatározó volt az evangélikus egyház, amelynek gyülekezeti életében gyermekkorától részt vett, de a gimnáziumot a pesti piaristáknál végezte el. Ott a legkülönbözőbb gondolkodású és később igen eltérő életpályát befutó társakkal ismerkedett meg. 1949-ben beiratkozott a jogi egyetemre, ahol már statisztikát és demográfiát is hallgatott, de tanulmányai 1951-ben megszakadtak: a családot kitelepítették Besenyszögre, s onnan csak 1953-ban térhettek vissza. A faluban mezőgazdasági és kubikus munkát végzett. „Minden kínossága dacára nem úgy emlékszem rá, mint valami nagyon rosszra – írta – sőt inkább úgy, mint hallatlanul érdekes élettapasztalatra.” Ott a besenyszögi munkatársakkal életre szóló barátság szövődött. Ennek – az emberi kapcsolatokon túl – köszönhette, hogy később a társadalomkutató folyamatosan közvetlenül is tájékozódhatott, hogyan alakul a kétkezi munkásrétegek sorsa.

Diplomácia helyett tudomány
Még a kitelepítés idején, 1952-ben behívták, és a katonaéveket munkaszolgálatosként töltötte. 1954 őszén szerelt le, a kitelepítés közben véget ért, ő munkás lett (újabb közvetlen szociológiai tapasztalatok), és közben esti tagozaton befejezte az egyetemet. Az 56-os forradalom idején részt vesz az egyetemisták tüntetésein, vitaülésein, ezért öt hónapra börtönbe kerül.
1962-ben következett be a fordulat a kutatói pálya irányába. Részfoglalkozásúként állást kapott a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában. Ekkor ismerkedett meg az ott dolgozó Bibó Istvánnal és Szelényi Iván szociológussal. Annak idején – Péter György vezetése alatt – a KSH sajátos „intellektuális sziget” volt, ahol reformszellem és a rendszer korlátai között lehetséges kritikai légkör uralkodott. Egy év múlva bekerült a KSH Népességtudományi Kutatóintézetébe, s ezzel végleg eldőlt hogy – az apai elképzeléstől eltérően – nem a diplomáciai, hanem a tudományos pályát választja.

A kutatás első lépcsői
A hatvanas évek első harmadától a gazdasági kérdéseken kívül mindinkább előtérbe kerültek a társadalmiak, közülük a népesedés alakulása. Az írók vetették föl újra az egy ideig tabunak tekintett kérdést, elsősorban Fekete Gyula figyelmeztetett drámai módon a kis születésszámra. A vitába Andorka is bekapcsolódott, s a jelenség gazdasági következményeit igyekezett kimutatni. Később – más szakemberekkel együtt – javasolta bizonyos népesedéspolitikai eszközök bevezetését. A Valóságban publikált cikkük miatt konfliktusa támadt munkahelyének egyik vezetőjével és át kellett térnie a történeti demográfiára. Az igazi tudós azonban a kényszerhelyzetekben is eredményes, gyakran így születik a világhír.
Két térség hosszú időszakra visszatekintő adatsorait vizsgálva kimutatta, hogy a kis születésszám nem magyarázható egyszerűen a gazdasági fejletlenséggel. Míg a Dél-Dunántúlon régóta uralkodott az egyke, a gazdaságilag nem kevésbé elmaradott Kelet-Magyarországon meglehetősen nagy volt a születésszám. Annak tehát történelmi gyökerei vannak: a különböző közösségek a gyermekvállalásban is más-más felfogással védik életkörülményeiket vagy válaszoltak azokra. E kutatási eredményei olyan feltűnést keltettek a nemzetközi konferenciákon, hogy egy angol kiadó felkérte, hogy a fejlett országok termékenységi viszonyait is tekintse át. Az ebből írt könyvét ma világszerte a népesedési kérdések egyik alapművének tekintik.

Normát vesztett társadalom
Andorka mindig soktémájú kutató volt. Már első munkáiban is érdekelték a deviáns – az elfogadott társadalmi viselkedési formáktól eltérő – jelenségek. Végül a kilencvenes években arra a következtetésre jutott, hogy mindezeknek – az alkoholizmusnak, az öngyilkosságnak, a neurózisnak – a hátterében az egész társadalomra jellemző anómiás állapot: a normák, erkölcsi törvények felismerésére való képtelenség áll, s ennek alapvető oka maga az elmúlt totalitárius rendszer.
Az időmérleg-vizsgálatok is viszonylag hamar meghonosodtak hazánkban, nagyrészt Szalai Sándor professzornak köszönhetően. Miután kialakult ennek egységes nemzetközi gyakorlata, Andorka Rudolf és Falussy Béla 1976/77-ben végzett időmérleg- és életmódvizsgálata a magyar társadalom munkaközpontúságát mutatta ki.

Szegénység, család, gyermek
A hivatalos munkaidő-csökkentés ellenére valójában a jobb megélhetésre irányuló törekvés a második gazdaság formájában mindinkább lekötötte az emberek szabad idejét, és fölemésztette energiájukat.
Világszerte a hetvenes évek elején indult el az a törekvés, hogy a társadalmak állapotáról kellően rendszerezett jelzőszámok alapján átfogó jelentések – úgynevezett társadalmi riportok – készüljenek. Ebbe a KSH is bekapcsolódott. A munkák Andorka révén a nemzetközi gyakorlat feltárásával indultak, majd a nyolcvanas évek első felében elkészült az első jelentés a hazai társadalom állapotáról is.
Az évtized végétől aztán előtérbe kerültek a szociálpolitikai kérdések, ezeken belül is a szegénység. Erről Andorka Rudolf közgazdasági egyetemi tanszékén kiterjedt kutatások folytak, s ehhez szolgáltattak alapvető adatokat az 1992-ben elinduló háztartási panelvizsgálatok. Megmutatták, hogy a korábbról örökölt szociálpolitika pazarlóan használta fel a támogatásra szánt forrásokat, rossz célzottsága miatt rá nem szoruló rétegeket is segített. S utolsó, a Valóságban megjelent cikkében Andorka a népesedési és szociálpolitikai kérdések összefüggéseit vizsgálva a népesedéspolitika helyett családbarát szociálpolitikát javasolt. Ebben a gyermekes családok támogatását kell előtérbe helyezni, mert – mint kimutatatta – a szegénység ezekben a legnagyobb.

Nagy munkabírását jellemzi az a mintegy negyven könyv és négyszáz tudományos tanulmány, amelyeknek szerzője vagy társszerzője volt. Meglehetősen későn, 1979-ben lett kandidátus, 1989-ben nagydoktor és 1990-ben pedig akadémikus. A következő évtől már az OTKA elnökeként a hazai tudományszervezés egyik meghatározó intézményét vezette. A kilencvenes évek meghozták számára a legmagasabb elismeréseket is: a Széchenyi- és a Deák Ferenc-díjat, valamint a Francia Becsületrend lovagi fokozatát. Tudományos munkássága összegezéseképpen röviddel halála előtt jelent meg Bevezetés a szociológiába című nemzetközi mércével is kiemelkedő könyve.

A társadalmi igazságosságért
Független gondolkodó volt. A legkülönbözőbb nézetű kutatók, sőt még politikusok számára is igazodási pont, és ezzel kapcsolatteremtési lehetőség. (Valamennyi tehát az apai reményekből is megvalósult.)
A társadalmi igazságosság érdekében azonban mindig vállalta a szókimondást, a tudományos kutatások eredményeit a közéletben is igyekezett ismertté tenni. Egyik utolsó beszédében azt mondta: reméli, hogy az élete során végzett munkák az utódoknak is segítséget adnak a kutatási kérdések megoldásában. Úgy érzem, elsőrendű szakmai érdekünk, hogy ez a kívánsága teljesüljön.

Harcsa István