A szent szerelme

János teli pohara

A XVIII. század derekáig a karácsony háromnapos ünnep volt. A második ünnepnap, december 26-a, István napja után Szent János evangélista emlékét ünnepelték meg. János napján szentelték meg a bort, a Jánosok pedig szőlőhegyi mulatságra, pinceszerre hívták meg rokonaikat, barátaikat, felköszöntőiket.

A pogány germánok körében a téli napforduló idején bemutatott áldozatokat követő borivás szokása annyira népszerű volt, hogy a térítő keresztény Egyház sem tudta kiirtani, ezért igyekezett átformálni azt: arra ösztönözte új híveit, hogy ne a pogány istenek, hanem a szentek emlékezetére igyanak. Idővel a németeknél igen népszerűvé vált a téli napforduló időpontjához közeli Stephans-, de főként a Johannisminne, azaz a Szent István- és Szent János tiszteletére való emlékivás.

Domenico Ghirlandaio festményének részlete: János és Jézus az Utolsó vacsorán

A megáldott bor
A János-napi borszentelés és borivás Magyarországon is meghonosodott. A XV. századi esztergomi Obsequialéban már megemlítik, hogy a bort, vagyis Szent János szerelmét a karácsony utáni harmadik napon áldják meg. Az 1499-ben keletkezett pécsi misekönyvben is Szent János szerelmének megáldásáról esik szó. Az evangélista áldását régi nemesi, polgári társaságban is emlegették, de már szólásként: „Igyuk meg a Szent János áldását!”, „Na, még a Szent János áldását!” Ez a búcsúpohárra, a társaság szétoszlása előtt megivott utolsó pohár borra utal.
A szentelt bor hatásának népi hiedelméről ezt írta Schwartz Elemér: „Németországban, Ausztriában és nálunk is, főleg a németek lakta vidéken, majd pedig a közös egyházmegyei Rituale miatt a magyarok között is szokássá vált a Szent János-napi borszentelés, melyet úgy magyarázott az egyház, ahogyan azt szülőföldjén, Németországban tette, vagyis ha buzgó imával veszi magához a hívő a szentelt bort, akkor ez megóvja a testi és lelki bajoktól, a kárt okozó állatoktól s az utazás alkalmával fenyegető veszedelmektől, de főleg az ördög kísértéseitől. E magyarázatból kifolyólag ördögi cselvetések ellen vették magukhoz, de főleg pedig betegeknek és útra készülőknek nyújtották, sőt nemritkán a harcba induló katonáknak is. Így lett a Szent János-napi áldás óvszer ördögi kísértések és betegségek ellen, s egyszersmind szent búcsúital utazások előtt.”

„Tsak a Jehova neve motskoltatik”
István, János és az aprószentek napjának szentelményei, a zab, a bor, a vessző ellen a református prédikátorok már a XVI–XVII. században felemelték szavukat. Szkhárosi Horvát András tállyai prédikátor, a korai reformáció legjelentősebb magyar énekszerzője Kétféle hitről: a Krisztusbéli és a pápai fontos hitről című énekében 1544-ben így vélekedett: „Istenünk azt mondja, hogy innepet szentelj/ De Szent István napján pápa zabot szentel,/ Az szent János napján jó borokat szentel,/ Aprószentek napján nagy sok vesszőt szentel.”

A XVIII. század derekáig a karácsony háromnapos ünnep volt. A János-napon a gyerekek is megköszön- tötték János nevű rokonaikat

Martonfalvy György neves debreceni professzor Kresztyéni Inneplés, avagy Lelki Szent Mesterség című 1663-ban a debreceni gyülekezetben elhangzott prédikációja szerint helytelenül ünnepelnek azok is, akik „az ő Innepeket részszerint az Istennek, részszerint pedig az embereknek szentelik; mint Karátson első napját a Christusnak; második napját szent Istvánnak; harmadikat pedig szent Jánosnak... Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél a pokolba szent István és János napján, a sok István és János teli pohara által... Miért nem hagytok békét azoknak az innepi hosszú köszöntéseknek, mellyekben tsak a Jéhovának neve motskoltatik?”
Semmilyen intelem nem hatott azonban, a János-napi borivás szokását továbbra is megtartották országszerte.
Székesfehérvár-Felsővárosban János napján a szőlősgazdák egy kis üveg bort vittek a templomba, s a főoltár jobb oldalán álló kis asztalra tették. Minden hordóba öntöttek egy keveset a megszentelt borból, mert azt tartották, hogy akkor nem virágosodik meg.
Gánti adatközlőm, Molnár Henrikné így emlékezett vissza a borszentelésre: „János napján mise volt, mindenki vitt bort, egy litert. Megszentelte a pap a mise alatt. Egy kis asztal volt az oltár előtt, arra tették rá. Ha nem fért rá, rátették az első padra vagy a kisoltárra. Hazahozták és minden hordóba öntöttek a szentelt borból.”
Tafferner Antal könyvéből megtudjuk, hogy Vértesbogláron a szentelt bort a népi gyógyászatban is alkalmazták: „December 27-én, Szent János evangélista napján bort visznek a templomba. Az egyház ekkor megáldja a bort. Otthon mindenki iszik belőle. Utána elviszik a pincébe, és a boroshordókba is öntenek belőle. A maradékot elteszik, és főképpen torok vagy egyéb baj alkalmával szokták inni.”

A muzsika ne vesszen kárba!
Székesfehérvár-Felsővárosban az Istvánokat, Jánosokat a névnapjukon nemcsak a családtagok köszöntötték fel, hanem zenekar is. A házaikat felkereső zenekar az ablak alatt muzsikálni kezdett, mire a gazda kijött, behívta és borral kínálta a zenészeket, majd pénzt adott nekik. Hogy a muzsikaszó ne vesszen kárba, a századfordulón még legények és leányok kísérték a zenekart, akik a muzsikaszóra az utcán táncoltak. Karácsony első és második napján Seregélyesen két nevezetes cigánybanda, Vas József és Meggyesi Ede zenekara járt köszöntőt muzsikálni. „A Vak Józsi is ilyenkor jött. Egyedül hegedült. Szépen hegedült, pedig nem cigány volt, hanem egy titokzatos férfi. Nem volt ő koldus. Szép kis háza volt a Nagyközben. Ünnepeken meg a gyelesebb névnapokon végigmuzsikálta a falut. Szerény volt. „Sok ajándékot kapott” – írja Kovács Imre református esperes a seregélyesi karácsonyi szokásokat bemutató néprajzi pályamunkájában.

Sárbogárdon István és János napján a rokon gyerekek az ablak előtt énekelték: „Kik jöttök, Pindusról jöttök-e vagy honnét?/ Kiket tisztöltök meg, tán az Istvánokat (Jánosokat)?/ Azokat, azokat, mondjunk áldásokat!/ Rajta most, rajta most, jó pajtások,/ Hogy nékünk torkaink nem rozsdások./ Gyertek az örömre, álljatok előre, István (János) este!/ Többször is víg neve napját érje, az Isten bő áldását rámérje!/ A szemét siralom, tetemét fájdalom ne fogyassza!” Ezután a gyerekeket a szobába hívták, s ott ezt a köszöntőt mondták el: „Engedje az Isten, hogy több neved napját megérhessed, erőben, egészségben, békességben, boldogságban, nem búval, bánattal, hanem örvendetes napokkal. Az Isten valamelyönket kiszólítja az árnyékvilágból, adja meg az örök boldogságot. Adjon az Isten bort, búzát, barackot, kurta farkú, csíkos hátú malacot, csutorába feneket, bort bele eleget, hadd ihassunk, hadd ehessünk életünkben eleget!” A köszöntő fiúk ezután két-három krajcárt kaptak.
Sárszentmiklóson a századforduló táján János-napján nem varrtak, mert attól féltek, hogy „elragyázik” a szőlő.

Dr. Lukács László
néprajzkutató