Bogdanich Imre Dániel
(1762– 1802)

Bogdanich Imre Dániel

A Mappa Hungariae csillagásza

1972. június 23-án a Geodéziai és Kartográfiai Egyesület, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Csillagvizsgáló Intézete emlékművet avatott fel a Gellért-hegyen, az egykori csillagvizsgáló helyén. „Bogdanich Imre Dániel csillagász tudományos vizsgálatai alapján készült el hazánk első szabatos térképe” – olvashattuk a piroxénandezit oszlopon. Az arra sétáló az emlékműnek ma már csak megcsonkított maradékát találja.

Bogdanich Dániel csillagászati megfigyeléseinek felhasználásával Lipszky János jelentette meg 1806-ban a Mappa Hungariaet (teljes címe: Mappa generalis Regni Hungariae). Ennek a kilenc lapból álló térképnek, amelyet Prixner Gotfried és Karacs Ferenc metszett rézbe művészien, akkora sikere volt a maga idejében, hogy néhány évre rá újabb kétszáz példányt kellett kinyomtatni belőle. (Ha módunk van arra, hogy a ma már ritka példányok egyikét kézbe vegyük, ma is elámulhatunk e mappa szépségén.) Maga Bogadnich nem láthatta a közreműködésével készült térképet, megjelentetése előtt elszólíttatott az élők sorából.

Atyai barátom, dr. Bendefy László évekkel ezelőtt adta kezembe a Bogdanichra vonatkozó levéltári adatait. Egy cisztercita atya, akinek a kilétét még nem sikerült felderítnem, szintén hónapokat töltött el levéltárakban a Bogdanichra vonatkozó iratokat kutatva. A feltárt anyagot magyarra fordítva az utókorra hagyta. Sajnos, az eredeti anyagok egy része 1956-ban tűz martalékává lett.

A csillagászattól semmi el nem tántoríthatta
Bogdanich Imre Dániel 1762. november 5-én született Verőcén, a mai Vitrovicán, Szlavóniában. Apja katonatiszt volt, származására nézve nemesember. Iskoláit a mai Magyarország területén végezte. Húszévesen beiratkozott a pesti egyetemre. A fizikus Mitterpacher József és a matematikus-csillagász Pasquich János volt a két legkedvesebb tanára. Kazinczy Ferenc feljegyezte egyik levelében, milyen élvezettel figyelte hajdanán, ahogy az ifjú Bogdanich és mestere, Pasquich nehezen megoldható matematikai példákkal „múlatták magukat”.

A legközelebbi barát: Schedius Lajos

Egyetemi bizonyítványába Domin József fizika- és matematikaprofeszszor ezt jegyezte be: „Bogdanich Imre Dániel... ma a bölcsészeti fakultáson a differenciál- és integrálszámításból és felsőbb geometriából vizsgát tett, s kiváló eredményt ért el… a gyakorlati geometriát olyan szinten tanulta, hogy ebből a tárgyból minden évben jutalmat nyert.” Nyelvtehetségével is kivívta felettesei elismerését, s nem ok nélkül: „A latinon kívül beszélem a magyar, a horvát, a német, a francia, az olasz és amennyiben a matematikához kell, az angol nyelvet is” – írta 1786. április 11-én egy hivatalos beadványában.
Bogdanichot 1785-ben, meghívták a nagyváradi Királyi Akadémiára görög nyelvet és matematikát tanítani. De az ifjú jobban szerette a közvetlen tapasztalatokon alapuló megfigyelői munkát. 1788-ban felmondta váradi tanári állását, s elszegődött az akkor megalakuló Váradi Kamarai Mérnöki Hivatalhoz. A Temesközben a háromszögelési hálózat kitűzésével foglalkozott. Csillagászati helymeghatározásaival kitűnt társai közül. Jutalmul Bécsbe küldték, s ott 1793 és 1795 között Franz Paula Triesnecker vezetésével részt vett a csillagászati észlelésekben. A fiatal tudós bécsi tartózkodása idején megjelentetett egy kisebb könyvet is az üstökösök pájának kiszámításáról, felhasználva az akkor divatos laplace-i módszereket.
Bogdanich még Bécsbe indulása előtt, 1792-ben kísérletet tett arra, hogy elnyerje a budai csillagvizsgáló másodasszisztensi állását. Az akkori igazgató, Taucher Ferenc elutasította. Bécsből hazatérve, 1796-ban magához József nádorhoz fordult kérésével. Taucher bizonyára másodszor is visszautasította volna Bogdanichot, de ezúttal nem tehette, mert „Bogdanich Imre Dánielre vonatkozóan a Bizottság úgy döntött, hogy mivel kiváló tehetség (singulare ingenium), aki különlegesen jártas a felsőbb matematika minden ágában... ezenkivül több nyelvet tud, amely csillagászoknál igen fontos... ezért őt és egyedül őt tartja alkalmasnak az állás betöltésére.”
Bogdanich tehát 1796 őszétől a budai csillagvizsgálóban végezte megfigyeléseit, s eredményei a bécsi csillagászati évkönyvekben rendszeresen meg is jelentek. Bogdanichot 1798-ban kinevezték első adjunktusnak, és a fizetését 400 forintról 600-ra emelték...
Úgy látszott, hogy Bogdanich még hosszú ideig a pesti egyetemhez tartozó budai csillagvizsgálóban fog dolgozni, egy császári parancs azonban más munkaterületre szólította.

A térképen ott találjuk csillagászunkat is, amint munkáját végzi

Parasztszekéren Fiuméba ...
A XVIII. század végén szükségessé vált, hogy Magyarországról új, minden addiginál pontosabb polgári atlasz készüljön. A térkép szerkesztését a kiváló katonára és térképészre, Lipszky Jánosra bízták. Ő úgy vélte, hogy Bogdanich – mivel tehetséges és megbízható észlelő, s földmérési gyakorlata is van – igen alkalmas a térképészeti munkálatok előkészítésére: a csillagászati helymeghatározási feladatok elvégzésére.
Bogdanich 1798. december 16-án látott munkához. Személyes holmiját és a mérésekhez szükséges eszközöket egy közönséges parasztszekérre pakolta, s elindult országjáró útjára. 1799. január 7-én érkezett meg Fiuméba. Három napig egyfolytában dolgozott, kihasználta a téli éjszakákat. Megfigyeléseihez egy Dollond-féle távcsövet és egy csillagászati órát használt (az utóbbi egy budai órás, Seiffner műhelyében készült). 1798 tele különösen zord volt. Bogdanich meghűlt, s három nap multán ágynak esett.
Következő állomása Károlyváros volt. Ott egy Merkúr-átvonuláskor majdnem meglincselték. A részleges holdfogyatkozás égi tüneménye rémülettel töltötte el a helyi lakosokat, s a szokatlan jelenséget Bogdanich varázslásának hitték... (A svábhegyi Csillagászati Kutatóintézet könyvtára őrzi Bogdanich megfigyelési naplójának eredeti példányát, ebben található meg ennek a veszélyes kalandnak a leírása. Útjának egyéb viszontagságairól Bogdanich legfőbb patrónusához, József nádorhoz írt levelében számolt be részletesen.)
Bogdanich csak igen lassan gyógyult ki meghűléséből. Segítségről kellett gondoskodnia. Szerencséjére sikerült megnyernie kora kiváló mérnökét, Huszár Mátyást, az akkor még csak 21 éves földmérőt. Huszár fél évig vele maradt, s együtt dolgoztak Péterváradon, Zimonyban, majd Szegeden, Dédán, Szatmáron, Máramarosszigeten, Tokajban és Kassán.

Balaton és környéke kétszáz évvel ezelôtt a „szabatos térkép”-en
„Mivel... földmérési gyakorlata
is van, igen alkalmas
e fontos feladat elvégzésére...”
Ma is elámulhatunk
a mappa Hungariae szépségén (Bojtár Ottó reprodukciói)

Egy „igazi madjar”A hazai társak érdeklődéssel, majd egyre növekvő aggodalommal kísérték Bogdanich munkálkodását. Ezt a figyelmet – a fiatal csillagász közkedveltsége mellett – a feladat fontossága váltotta ki. József nádor országépítő terveket szőtt, s úgy vélte, hogy ezek megvalósításának egyik feltétele egy valóban megbízható polgári térkép. A mű szerkesztője, Lipszky János érthető izgalommal várta Bogdanich eredményeit.
A legközelebbi barát, Schedius Lajos a pesti egyetem esztétikatanára volt, ám néhány évvel később maga is megjelentetett egy Magyarország-térképet. Schediusnak köszönhető, hogy Bogdanich méréseire a csillagászok határainkon túl is felfigyeltek.
Zách János Ferenc magyarországi születésű német csillagász az általa alapított és szerkesztett folyóiratokban (Allgemeine Geographischen Ephemeriden, Monathliche Correspondenz) rendszeresen közölt híreket a Bogdanich-féle expedícióról. A tudósítások írója többnyire Schedius Lajos volt, de némelyik füzetben Bogdanich és Lipszky levelei is nyilvánosságot kaptak.
Zách, a Seebergi Obszervatórium megalapítója akkoriban csillagászati körökben Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett. Az első csillagászati tárgyú folyóiratok elindítójaként lapjaival felbecsülhetetlen segítséget nyújtott csillagásztársai munkájához. Ő, aki „igaz madjar”-nak vallotta magát, boldog volt, ha bármiben szolgálhatta hazáját. Bogdanich már azzal is becsületet szerzett nála, hogy elvállalta ezt a sok szenvedéssel járó feladatot. De Zách sokra tartotta őt azért is, mert a földrajzi szélességeket és hosszúságokat jóval pontosabban határozta meg, mint elődei. Örömmel közölt tehát folyóirataiban minden beszámolót, amely az expedícióra vonatkozott. Arról is gondoskodott, hogy Bogdanich megbízhatóbb műszerekhez jusson. Barátja, Moritz Brühl gróf segítségével egy Hadley-féle szeksztánst és egy Emery-féle kronométert szerzett számára Londonból. A költségeket Széchényi Ferenc gróf és Podmaniczky József báró állta.

Gondoljon egészségével!
Bogdanich – a szabad ég alatt töltött sok éjszaka következtében – 1799 telén újra erősen megfázott, tüdőgyulladást kapott, ágynak esett, s most már hosszabb időre. De még mindig reménykedett, hogy munkáját folytatni tudja.
Zách nagyon aggódott fiatal honfitársáért. „Nem csak az én nevemben, minden csillagász nevében kérje meg Bogdanichot, hogy gondoljon egészségével...” Rövidesen szeretnék hallani Bogdanich sorsáról” – írta Schedius Lajosnak a Seeberg tetejéről.
József nádor főleg az expedíció sikerét féltette. Lipszky János 1800. december 14-én egyebek közt ezt írta neki: „Azt a csillagászati expedíciót, amelyet Fenséged kegyes parancsára kezdtünk el, még ez év legelején, s amelyet a hazai földrajz hasznára nagy igyekezettel folytattunk, 1801-ben folytatni szándékozunk, és véghezvitelükig kitartóan mívelni fogjuk azokat... Bogdanichnak továbbra is szüksége van arra a királyi rendeletre, amely az egyes városokat biztatja, hogy támogassák munkáját.”
Bogdanich 1801 februárjában ismét útra akart kelni, de elhatalmasodó betegsége megakadályozta ebben. Csak június 30-án indulhatott el, s Kerepesen, Csömörön, Aszódon, Hatvanon, Gyöngyösön, Parádon át az ország északi részébe igyekezett. Július 24-én érkezett vissza Budára. Itt Huszár Mátyással együtt rendezte az összegyűlt megfigyelési anyagot, és számításaikat az év végére sikerült is befejezniük.
Bogdanich betegsége egyre súlyosbodott, már csak ágyban fekve dolgozhatott. Várbeli lakásából, amely szeles, nedves és hideg volt, pesti könyvkereskedő barátja, Kilián a saját házába vitette. Ott gondos ápolásban volt része, ám nem segíthettek rajta. Hosszas szenvedés után, negyvenévesen, 1802. január 31-én elhunyt.
A Monatliche Correspondenzben Schedius búcsúzott tőle, a nekrológhoz Zách hozzáfűzte: „... Bogdanich korai halála súlyosan érintette magát a tudományt általában, és pótolhatatlan veszteséget jelentett fájdalomtól megtört barátai számára.”

Vargha Domokosné

 


A királyi csillagdában kegyesen alkalmazni méltóztassék
(Bogdanich kérése József nádorhoz)
„Már abban az időben, amikor először kezdtem el a magasabb tudományokkal foglalkozni, annyira ráadtam lelkemet a matematikára, hogy mellőzve minden egyéb, magántermészetű gondjaimat is, állandóan csak ezzel foglakoztam; minthogy alig van a mathézisnek olyan területe, amelyet ne gyakoroltam volna, az asztronómiai számítások olyan szükségesek lettek számomra, hogy bármi legyen is további sorsom, e tanulmányok művelésétől semmi el nem tántoríthat. Erről már két ízben is átnyújtottam a magyar kancelláriának kérvényemet, amelyben alázattal könyörögtem, hogy alkalmazzanak a budai csillagvizsgálóban. Erről akkor is vallomást tettem, amikor Bécsben tartózkodtam ugyanazon tanulmányok céljából...
A magas Királyi Tanács jóságos pártfogásáról meggyőződve azon személyek, kik önmagukat is teljesen a tudománynak szentelték, s nem keresnek más boldogságot, mint ami a tudományokból szabadon árad művelői felé, mind ezeknak az indítékoknak, mind pedig az alább következőknek az indítására ismételten kérni merészelem a magas tanácsot, hogy a királyi csillagdába kegyesen alkalmazni méltóztassék...”


Tudományos vándorút
(Bogdanich levele József nádorhoz)
„Magas Királyi Fenséged és a Királyi Helytartótanács 1798. december 5-én kelt, 29054. számú és a pesti királyi egyetem Akadémiai Magisztrátusához intézett, velem másolatban közölt leirat alapján kiküldettem abból a célból, hogy Magyarország területén néhány helynek csillagászati-földrajzi hosszúságát és szélességét meghatározzam; sebtében összeszedve az út megkezdéséhez és megfigyeléseim elvégzéséhez szükséges dolgokat, s minderről gondoskodva magam mellé vettem segédemet, s az előbb említett esztendő december havának 16. napján, nem törődve a legzordabb tél kegyetlenségeivel, elindultam Fiume felé.
A Budán újonnan vásárolt, félig fedett kocsit úgy készítettem el, hogy a megfigyelésekhez szükséges eszközöket, egyéb kellékekkel együtt, a tönkremenetel veszélyének elkerülése végett egy ládába csomagoltam, s hátul helyeztem el. Megkíséreltem azt, hogy ezen cselekedetemmel ne csak a számba jöhető bajokat előzzem meg, de kíméljem az előfogati költségeket is azzal, hogy egyetlen kocsival oldom meg a vándorutat; ámde már az első állomáson az ellenkezőjét tapasztaltam, és alig értem el Tétényig, már tapasztalnom kellett az út folytatásának nem kis nehézségeit. Hogy tehát a megkezdett utat biztonságosabban, de könnyebben is folytathassam, s a magas megbízás nyomán vándorutam eredményeit minél gyorsabban meg is valósíthassam, nem maradt más hátra számomra, mint hogy a csaknem 12 bécsi mázsát nyomó ládát másik kocsin szállíttassam tovább...
Ilyen kiadásaim voltak, pl. lóbőrt vettem, amelybe be kellett göngyölni a műszereket, köteleket, láncokat, szükségem volt olajra mint világítóeszközre, lécekre és gerendákra, hogy kiképezhessem a megfigyelések helyét, és munkabért kellett fizetnem azoknak az embereknek, akik segítették elegyengetni a talajt...
Fenséges herceg... nem sorolom föl az úti kényelmetlenségeket, amelyeket el kellett szenvednem, sem a számtalan, a leghidegebb télben is szabad ég alatt átvirrasztott éjszakákat, nem emlegetem a legtöbb helyen, de különösképpen a hosszabb időt igénylő megfigyelési helyeken elviselt nélkülözéseimet s azokat a jelentős további kiadásaimat sem, amelyet ezen az úton nekem el kellett viselnem, mindezt a közjó érdekében szívesen áldoztam föl, bízom abban, hogy ez a tudományos vándorút nem nélkülözi a magas helyen megszabott célnak megfelelő eredményt...”

Végelszámolás
Markovits Mátyás, a pesti egyetem rektora a Helytartótanács 1802. február 16-ai, 3875. számú leiratára 1802. április 6-án az alábbiakat írta válaszul:
„1. Gondosan mérlegelve a dolgokat távolról sem kételkedem abban, hogy Bogdanichnak, a csillagda első adjunctusának halála nagy veszteség mindannyiunkra nézve. Műszereire, könyveire a csillagda és a királyi egyetem tart igényt. Nem kétséges az sem, hogy – miként Taucher, a csillagda igazgatója tanúsítja – Bogdanich halálát a sok éjszakai észlelés okozta, amelyet hosszas vándorlásai során a szabadban, gyertyafény mellett hajtott végre.
2. Az 500 Ft előleget illetően, amelyet Bogdanich 1801. jan. 7-én felvett, pontos elszámolással rendelkezünk. Ebből 110 Ft-ot a végrehajtó tartott vissza.
3. A kocsit, amely erre a vándorlásra készíttetett, eladták 110 Ft-ért.
4. Az elhunyt adjunktus matematikai, csillagászati könyvei a csillagda használatában maradnak, és annak könyvtárába soroltatnak. Taucher ig. úgy rendelkezett, hogy az ott már meglévő könyveket az Egyetemi Könyvtárnak adják át.
A csillagászati észleléseket, amelyeket az elhunyt adjunktus végzett, a végrendelet végrehajtója (Lipszky) magához vette későbbi felhasználás céljára.”