|
 |
1. Ismeretlen alakulat szabályszerű zászlaja (restaurálás előtti állapot) |
Az 1848-as forradalom győzelme után a magyar országgyűlés törvényben állította
vissza „ősi jogaiba” az ország címerét és a nemzeti színeket. Ezek később –
rendszerint a megye címerével kombinálva – viharos gyorsasággal jelentek meg
a már márciustól szerveződő nemzetőrségek zászlóin. A megyénként szerveződő
nemzetőrség lobogóit a kiállító terület közössége adományozta és készíttette.
A sokféle zászló egységesítésére külön rendeletet hoztak, ám nem sok sikerrel.
Az „etalon”
Az 1848/49-es szabadságharc igazi fegyveres ereje nem a nemzetőrség, hanem a
szaktudást és a lelkesedést egyesítő honvédség lett, amelynek két legelső zászlóalját
a fővárosban toborozták. A hatalmas parádéval megtartott zászlószentelési ünnepséget
1848. június 24-én tartották Pesten, az Újpiac téren (a mai Erzsébet téren).
A zászló, amelyről a korabeli sajtó lelkendezve azt írta, hogy „végre megszületett
az első par excellence magyar zászló”, a honvédség lobogóinak etalonja lett.
Eredetéről – mivel azt nem szabályozta rendelet, legalábbis eddig nem találtak
ilyesmit a kutatók – keveset tudunk. Valószínűleg Óbudán készült.
A hagyomány Knopp Józsefet tartja a „madonnás” etalon zászlók festőjének. A
fiatal, óbudai művész Münchenben és Bécsben tanult, s a forradalom hírére tért
vissza a fővárosba.
Valószínűleg Lázár György, az ezred parancsnoka bízta meg a zászlóterv elkészítésével.
A zászlókat hagyományos magyar formára készítették, de eredetük a birodalmi
zászlókra vezethető vissza. A Honvédelmi Minisztérium ezeket tekintette „szabályszerűen
elkészített” daraboknak, s minden honvédalakulatnak adott belőle egyet. Sok
alakulat, például a 3., a 4. vagy az 5. honvéd zászlóalj azonban ragaszkodott
„nem szabályszerű” zászlajához, ezért néhány alakulatnak két lobogója is volt.
Az „etalon” zászló furcsa sorsot ért meg. 1849. július 14-én a komáromi csatában
egy osztrák katona kiragadta a zászlótartó kezéből, s a dulakodás közben a zászló
egyik sarkát le is tépték. A zászló elvesztése azonban – bár nagy szégyen volt
a zászlóaljra nézve – a megmenekülését jelentette. Az osztrák tiszt ugyanis,
a paranccsal ellentétben, az esti tábortűznél csak a zászlórúdat és a zászlóanyától,
Batthyány Lajosnétól kapott díszes szalagot égette el. Magát a lobogót az osztrák
család megőrizte, s 1930-ban a Hadimúzeum az unokától 1500 pengőért megvásárolta.
A zászló mégsem kerülhette el a sorsát: 1945-ben a Vörös Hadsereg kezére került,
és a hadifogságból csak 1948-ban „tért haza” (1. kép).
 |
2. Csapatzászló-érdemrend |
Kitüntetéssel ékesítva
A 15. honvéd zászlóalj az 1849. február 27-ei csatában kiszabadította
Leiningen őrnagyot* az orosz fogságból. Klapka György ezért elrendelte:
„miután a kitüntetés az összes legénységet egytől egyig illeti..., zászlójuk
a 3-ik rendű érdemjellel” ékesíttessék.
Az első magyar kitüntetés, a Magyar Katonai Érdemrend alapszabálya 1849. március
2-án jelent meg, a csapatzászlók érdemrenddel való kitüntetéséről azonban nem
rendelkeztek.
Általában a Honvédelmi Bizottmány adományozott zászlóra érdemrendet, de, mint
Klapka esetében láttuk, ezt seregtestparancsnokok is megtehették, ha úgy érezték,
hogy „valamely csapat magát az ellenség előtt oly vitézül viseli, hogy egyéni
közt különbséget tenni nem lehet”. Mindazonáltal nem osztogatták túl bőkezűen
ezt a – valljuk be, legolcsóbb – kitüntetést: a több mint százötven honvédalakulatból
körülbelül tizenötnek jutott belőle (2. kép).
 |
 |
3. A 3. honvéd zászlóalj lobogója |
4. Zászlószalag |
Rejtélyes történet
Az 1980-as évek elején egy lelkes turista a zürichi piacon megvásárolt két zászlót,
amelyeken a 3. és az 5. honvéd zászlóalj felirat volt, és amelyek tökéletesen
olyanok voltak, mint a szabadságharcban megsemmisült zászlók (3. kép). Mindkettő
a Hadtörténeti Múzeumba került. Történetük rejtélyes. Az 1848 júniusában Szegeden
alakult 3. honvéd zászlóaljnak két zászlója volt. Az egyiket a harctérre indulás
előtt a várostól kapták (a zászlóanya, Földváry Lajosné zászlószalagjával),
a másikat a minisztérium adta nekik. A 3. honvéd zászlóalj, amely Buda ostromakor
és a nyári hadjáratban is kitűnt, a világosi fegyverletételkor választás elé
került, hogy melyik zászlót adja át a győztesnek. Végül úgy döntöttek, hogy
a Szeged városától kapott zászlót nem adják orosz kézre, inkább elégették.
Nem tudjuk pontosan, hogy milyen volt a „szegedi” zászló. A Zürichből előkerült
lobogó nem lehetett az alakulaté, valamilyen módon mégis kapcsolódhatott az
első tíz honvéd zászlóaljhoz. Ha nem későbbi replikáról*
van szó (ezt most vizsgálják), amelyet Svájcba menekült lelkes honfiak készítettek,
csak egyetlen megoldás lehetséges. A „szabályos” zászlók megalkotása előtt,
az első tíz honvéd zászlóaljnak legyártattak egy sorozat zászlót, olyanokat,
amely inkább hasonlítottak a nemzetőrség zászlóihoz, mint a későbbi honvédségéihez.
Zászlószalagokat zászlóanyák adományoztak, feltüntetve azokon az alakulat és
az adományozó nevét, valamint az alakulat esetleges jelmondatát (4. kép). Erre
igen nagy szükség volt. Az állandó hadsereg felállítása, azaz a XVIII. század
eleje óta sem a birodalmi, sem a magyar hadizászlókon nem volt felirat. Csak
a zászlószalagról lehetett tudni, hogy a lobogót ki kapta, és kitől. A zászlóanyai
tisztségre általában neves személyiségek feleségeit kérték fel.
 |
5. A branyiszkói átkelésért adományozott zászlószalag |
Zászlószalagok
A zászlószalagok egyik különleges fajtája a kollektív kitüntetésként adományozott
zászlószalag (5. kép). A szabadságharc alatt az egyik leghíresebb ilyen szalagot
a 33. obecsei honvéd zászlóalj kapta Görgeitől az 1849. február 5-ei branyiszkói
átkelésért. A tábornok napiparancsában a „bátrak lelkesítésére” rendelte el
a zászlószalag adományozását. Görgei jól ismerte a katonákat, és a zászlószalag
mellé „15 napi díj”-at is kiutalt az alakulat tagjainak. A szalagot, amelyet
a hagyományok szerint Görgei felesége készített, a zászlóalj oly nagy becsben
tartotta, hogy Világosnál a zászlója helyett ezt mentette.
Kotra Györgyi
gyűjteményvezető
 |
A Hunyadi szabadcsapat késôbb 50. honvéd zászlóalj zászlójának előlapja. Azon kevés honvédzászlók egyike, amelyet szabadcsapatzászlóból alakítottak át |