|
Nem is olyan régen még az egész országra illett a címbéli megjelölés. Nem alaptalanul
került be Verbőczy István 1517-ben kiadott jogi kódexébe, a Hármas könyvbe:
„Helyes és elfogadható mentségnek tartjuk azt, ha a felperes vagy alperes vagy
ennek ügyvédje hazulról a ... törvényszékre indulván és odajutni igyekezvén,
elindulása után súlyos betegségbe esett vagy tetemes vízáradás visszatartotta.”
Ugyanitt arról a jogi problémáról olvashatunk, miszerint sok város, falu és
birtok határát olyan folyók alkotják, amelyek áradásaik alkalmával „nem ritkán
nagy darab földet, rétet és erdőt szakítanak el, ...mert a folyam futása és
rohanása a maga rendes folyásából, medréből és útjából igen gyakran más, új
mederbe szokott elhajolni és térni...”.
A Hármas könyvben leírt állapotok százszorta érvényesek voltak a magyarországi
Dunának felső – Dévény és Komárom közötti – szakaszára, ahol a folyó számtalan
szigetet, homokpadot és zátonyt épített, medrét szüntelenül változtatva, miközben
két kiágazásával, mint két erős karjával, a Szigetköz és a Csallóköz hatalmas
szigeteit ölelte magához. Sajátos és különös életet élt ott a víz, a föld, az
állat és az ember. Aki nem oda született, azt az erek, a nádasok, a mocsarak
és a zegzugos vízfolyások megannyi életveszéllyel fenyegették akkor is, ha a
folyó nyugodt, szelíd arcát mutatta. A törökök ellen harcolni 1683-ban Magyarországra
jövő Luigi Ferdinando Marsigli* a harcok szüneteiben nagy szorgalommal tanulmányozta
és térképezte a Dunát. Nem véletlenül látta a folyó e birodalmát veszedelmesnek
és rémisztőnek, „kelepcének”, „labirintusnak”, ahol a mocsártengerekben „könnyű
eltévedni, és míg az ember a helyes utat keresi, körös-körül a víz fogságában
találja magát, és csak élete kockáztatása árán tud kivergődni belőle...”, mert
– miként mondja – „a természet szinte végtelen sok csatornával hálózza át őket”.
Az itt élő emberek sorsáról is szól. Amikor ugyanis áradás idején a szigetek
„szinte teljesen víz alá kerülnek – elsősorban a mélyebben fekvő területek lakói
–, az áradást előre sejtvén, általában magasabbra települt falvakba költöznek,
hogy az árvíz veszedelmeitől bizton legyenek”.
 |
 |
 |
 |
Mikovinyi Sámuel Pozsony
|
Felső-Duna
|
Az Ármentesítő Társulat térképének részlete |
Helyszínrajz 1905-ben |
Tétova kísérletek
A honfoglaló nomád magyarság jól megfért ezekkel az ugyancsak nomádul csavargó,
vándorló vizekkel, s a folyó mentén kiépítette állandó falvait és városait.
Mihelyt azonban települései határában gazdálkodni, földet művelni kezdett, megelégelte
az örökös létbizonytalanságot, a veszélyeztetettséget, a menekülést és költözködést:
szembeszállt anyagi biztonságát fenyegető vagy azt időről időre megcsúfoló vad
folyókkal, és elkezdte magát gátakkal védeni. Efféle tevékenységükről első adatunk
a XIII. századból való: Mária királyné, IV. Béla király felesége avégett, hogy
megvédje magyaróvári uradalmát, és hogy a magas árvizeket Mosontól távol tartsa,
„Pozsonytól Gönyü irányában új Dunát ásatott”. Miksa király III. dekrétumának
1569. évi rendelkezése pedig arra enged következtetni, hogy az árvédelmi gátakat
már az Árpádok korában elkezdték kiépíteni. Arra hivatkozva ugyanis, hogy a
Szigetközben és a Csallóközben „a Dunának gyakori és igen nagy kiáradásai” nagy
kárt okoztak, elhárításukra szükségesnek tartja, „hogy a régi gátakat és töltéseket,
amelyek a víz kiöntését feltartóztathatnák, de elromlottak, ismét kijavítsák,
és némely helyeken megújítsák”.
Az embernek a hatalmas folyammal vívott küzdelme azonban évszázadokon át sziszifuszi
erőfeszítésnek bizonyult. Az áradások évről évre hol itt, hol ott szaggatták
szét a gátakat, hogy elpusztítsák a vetéseket meg kerte-ket, és hajléktalan
földönfutóvá tegyenek amúgy is szegény családokat. A vármegyék legjobb mérnökei
sem boldogultak a folyóval, még a XVIII. században is egy helyben topogni látszik
az árvédekezés.
Az első lépés: a térkép
A térség lakóinak életét még tovább súlyosbította az a tény, hogy a folyó gyakran
változtatta medrét. A mérnöki tudományok, módszerek és műszerek csupán a XIX.
századra tökéletesedtek annyira, hogy a szigetközi Duna-szakasz szövevényes
vízrendszerét megbízhatóan felmérjék. Az első térképészek és mérnökök – magukra
maradva kezdetleges eszközeikkel – még nem vállalhatták fel a nagy feladatot.
Az igényes katonai térképészek is képtelenek voltak eligazodni a vizek útvesztőiben.
Ezért megelégedtek azzal, hogy csupán a folyó fő ágainak jellemző rajzolatát
vessék papírra.
Az 1673-ban rajzolt német feliratú térkép a Csallóközt („Grosse Schüt”) és a
Szigetközt („Klein Schüt”), valamint a Marcal („Marzal”), a Rába („Raab”) és
a Rábca („Reebza”) folyóktól nyugatra elterülő mocsaras területeket – a Hanság
fertőjének egy részét –, a Tóközt („Tőkes”) és a Rábaközt („Raabav”) ábrázolja.
Érdekes a lap sarkában meghúzódó felirat. A Tóközben a falvakat csupán számokkal
jelölve, itt a nevüket is hozza egy oszlopban, mellette egy másikban pedig –
az „Inseln”, azaz „szigetek” szó alatt – a csallóközi Duna-ágban található nagyobb
szigeteket sorolja fel Nagymagyar (Nagimagiar) felett kezdve. Ezeken a szigeteken,
mint mondja, „parasztok rejtőzködnek”, azaz a közigazgatás számára rejtetten,
a külvilágtól elzárva élnek ott a szigetlakók – nyilván fából épített, sárral
tapasztott viskókban, amelyekről a már idézett Marsigli is szólt, és amelyeket
a néprajzosok leírásaiból ugyancsak ismerünk. Ezeket a kezdetleges menedékeket,
mégha az áradások el is érték és megrongálták, lakóik – visszatérve – könnyűszerrel
és gyorsan kijavíthatták.
Az 1600-as évek végén a Dunát a legnagyobb igénnyel megrajzoló Marsigli és térképésze,
J. C. Müller erejéből ugyancsak nem futotta többre, mint hogy a főbb ágak útját
és szigeteit megpróbálták kifürkészni. Több-kevesebb pontossággal számba vették,
majd ábrázolták a nagyobb és kisebb szigeteket, de a vizek labirintusát, ami
e táj sajátos arculatát alkotta, bármennyire szép és igényes is térképük, ők
sem tudták visszaadni. Ugyanerre a kudarcra volt ítélve Mikoviny Sámuel is,
holott tudása és alapossága a XVIII. századi európai térképészek élvonalába
emelte őt. A Pozsony vármegyét ábrázoló gyönyörű térképén a folyónak szintén
csak a főbb ágai látszanak.
 |
Telefonhálózat |
Már hajózható
Csakis kiválóan képzett és modern műszerekkel is fölszerelt mérnökökből álló
csoportok vállalkozhattak arra, hogy a Szigetköz és a Csallóköz mérhetetlen
vízlabirintusát módszeresen végigjárják, és térképre vigyék. Az ilyen jellegű
nagy vállalkozás 1823-ban kezdődött. A pesti egyetemnek Institutum Geometricum
Hydrometriai fakultásán végzett és a vizek térképezésére felkészített mérnökök
– többek között Huszár Mátyás, Vásárhelyi Pál, Hyeronimi Ottó stb. – a melléjük
beosztott tíz-tizenöt mérnökkel módszeresen felmérték az egész magyarországi
Duna-szakaszt Dévénytől az Al-Dunáig. Munkájuknak kettős gyakorlati célja volt:
az árvédekezés és a hajózóút-építés. A Dunán ugyanis 1830-ban megjelent a Duna
Gőzhajózási Társaság első gőzhajója, a Franz I., s ezt a reformkorban, Széchenyi
István érdemeinek is köszönhetően, újabbak követték. Ezeknek az új technikai
csodáknak megbízható vízi út kellett.
Egy 1842-ből való térkép részlete ízelítőt ad az építkezések nagyságáról, s
egyúttal jól érzékelteti, mennyivel bonyolultabb volt a Szigetköz és a Csallóköz
vízrendszere, mint amit a korábbi felvételek sejtettek. Ilyen körülmények között
hajózni hatalmas kaland lehetett, hiszen a folyó szüntelen „munkálkodott”: új
zátonyokat, új szigeteket épített, régieket tüntetett el. Különösen az áradások
szolgáltak meglepetésekkel a gőzösöknek. A térképen két párhuzamos piros vonal
a javasolt hajózóút vonalát vázolja fel, a vastagabb rövid piros vonalak pedig
a mederlezárásokat, illetőleg a meder beszűkítését, a víz sodrának terelését
és a nagyobb vízmélységet célzó, úgynevezett sarkantyúkat jelölik. Ez a tervrajz
a Felső-Duna-szakasz első fontosabb szabályozásának keretében 1842-ben készült.
A Pozsony és Gönyű közötti mederátalakítási munkálatokat 1831-ben kezdték, és
1845-ben fejezték be. A pusztuló partokat megkötötték, és a 3260 méter összhosszúságú
sarkantyúkkal beszűkítették a medret. A vállalkozás csaknem kétmillió forintba
került, ám ezzel egy csodálatos utat nyitottak a hajóknak. A hajóskapitányok
öröme, a szabályozások sikere azonban tiszavirág-életűnek bizonyult: a meder
részben feliszapolódott, a folyó a hosszú egyenesekben újra zátonyokat épített,
sőt, a medrét is megváltoztatta. Sem a sarkantyúk, sem a kotrás, sem az átvágások
nem hoztak végleges, megnyugtató megoldást. Aztán 1861/62-ben újra szerencsét
próbáltak: kőből partvédő műveket építettek, és mederkotrásokat végeztek. Ennek
ellenére 1876-ban például 168, 1877-ben 780 uszály akadt el a Felső-Duna sekély
gázlóinál.
„Megszelídítik” a Mosoni-Dunát
Az 1885. évi VIII. törvénycikk újabb szabályozási munkákat rendelt el. Ezek
során – 1887 és 1896 között – a főmedret kőből rakott párhuzamművek közé szorították,
a zátonyokat és a szigeteket kotrással eltávolították, tizenhárom kanyarulatot
átvágtak, s így 15 kilométerrel megrövidült a főág. A zátonyképződés azonban
újra megindult, és bizonyos kritikus szakaszokon a Duna kis víz idején mind
a mai napig hajózhatatlan.
A Nagy-Dunával egyidejűleg szabályozták a Szigetközt átkaroló Mosoni-Dunát is,
amely ezen a szakaszon délről a Duna valamennyi mellékfolyóját – a Lajtát, a
Rábcát és a Rábát – magába fogadja. Szeszélyesen kanyargó medre – kiágazásától
a torkolatáig – 121,5 kilométer hosszú (ugyanez a távolság légvonaban mindössze
52,2 kilométert tesz ki). Aki csónakon utazik rajta, a térképre pillantva többször
meghökkenve tapasztalja, hogy egész nap keményen evezett, mégis alig haladt
előre.
A folyónak ez az ága a szabályozás előtti áradások idején hatalmas víztömeget
szállított. Ilyenkor kilépett medréből, és gyakran a Hanság mocsarait is fölkereste.
Kiágazásánál 1886-ban rendezték a medrét. Igazi megoldást az 1908-ban megépített
rajkai zsilip hozott: ezzel szabályozni tudták, hogy mennyi víz kerüljön a medrébe.
Ettől kezdve megszűntek árvizei, és míg Szlovákia Csúnynál négy évvel ezelőtt
a Duna vizét el nem terelte, általában 64 köbméter vizet engedtek bele másodpercenként.
(Torkolati részét az 1950-es években rendezték).
 |
Hummitzsch a gőzhajó utasainak szánta panoráma-térképét |
Társulatok az árvizek ellen
Eleinte a falvak saját erejükre voltak utalva. Ekkor még csak házaik megvédésére
gondolhattak. Ezért körgátakat emeltek településeik köré. Amikor a vármegyék
és nagybirtokosok felvállalták a védekezés gondját, szervezetten kezdtek töltéseket
építeni a folyó mentén, és az érdekeltek különféle kisebb társulásokba tömörülve
vették fel a harcot a vizek pusztításaival. Nemcsak gátakat építettek és javítottak,
hanem a feltörő vizek elvezetésére csatornákat is építettek. Ezek hossza 1850-ben
már 92 kilométer volt.
A Nagy-Duna szabályozásával egyidőben – 1892-ben – megalakult a társulatokat
összefogó Szigetközi Ármentesítő Társulat. Árvédelmi térképe bepillantást enged
az ország más területein is működő társulatok életébe. (A térkép bal felső sarkában
áttekintést kapunk arról a telefonhálózatról, amelynek segítségével a győri
központ a töltésre felügyelő, annak állapotáért felelős gátőrökkel kapcsolatot
tudott tartani.) Táblázatba rendezve a tíz gátőr- és gátfelügyelői járásról
is olvashatunk, azok központjáról, a községi határokról, valamint a gátőrjárásonként
készenlétben tartandó, a védekezéshez szükséges anyagokról: „400 kéve rőzse,
400 db zsák, 200 db 3 m-es karó, 300 db 2 m-es karó, 300 db deszka 18-26 mm
vastag, 25 db fenyőszál 8 m hosszú és 1 db csónak felszerelve”. Emellett a térkép
tizenkétféle árvédelmi töltés keresztszelvényét is közli részletes számadatokkal,
míg felső sávjában a folyó hossz-szelvényét, lent pedig annak részletes helyszínrajzát
hozza, amelyen piros vonal jelöli a társulati védtöltést.
A Nagy-Duna szigetközi partján 1893-tól 1995-ig 54 kilométer, a Mosoni-Duna
mentén pedig a torkolatától Dunaszentpálig egy 34,3 kilométer hosszú védtöltés
épült. Ám 1954-ben egy hatalmas árvíz átszakította a gátat, és tengerré változtatta
a Szigetközt. Ennek következményeképpen 1387 ház összedőlt, 2043 megrongálódott,
és 35 800 kateszteri hold víz alá került. Az árvíz elmúltával 1 méterrel megemelték
a töltéseket.
Csatornák és szivattyútelepek
A gátak mögött feltörő vagy a gátakon átbukó vizeket valami úton-módon vissza
kellett vezetni a Dunába. Ezt sokáig csatornákkal tudták csak megvalósítani.
Ennek a megoldásnak nagy hátránya volt, hogy amíg a Duna vízszintje a kint rekedt
vizek szintje alá nem süllyedt, ez a „gravitációs” vízmentesítés kudarcra volt
ítélve, kivéve a Felső-Szigetközben, ahol a hajdani medrek felhasználásával
a folyó alsóbb szakaszán a Dunába tudtak csatlakozni. Az Alsó-Szigetközben 1896
és 1900 között épültek meg a főcsatornák. Közülük a legfontosabb a Szavai-főcsatorna,
amely a Nagy-Duna töltésével párhuzamosan Ásványrárótól Vénekig fut. A csatornák
torkolatában zsilipeket építettek, s ha a folyó áradt, ezeket lezárták. Az árhullám
levonulása után aztán újra kinyitották őket, hogy a kint rekedt vizek utat találjanak
a Dunába. Ez a megoldás azonban kevésnek bizonyult, ha az áradás hosszan tartott,
vagy ha – ami természetes jelenség volt – a Szigetköz laza kavicsos talaján
át a gátak mögött felfakadtak a vizek. Az így keletkezett belvizeknek a Dunába
való visszajuttatására 1905-től 1949-ig több szivattyútelepet építettek. A csatornahálózat
teljes hossza ma a Szigetközben 273 kilométer, s tizenkét szivattyútelep gépei
birkóznak a vizekkel – tartós magas dunai vízállás esetén mérsékelt sikerrel.
Fenékküszöb-gátak és „bukók”
A jelen gondjait sem hallgathatjuk el! Miután Magyarország a Csehszlovákiával
1977-ben kötött, a Bős–Nagymaros-vízlépcsőrendszer megépítésére vonatkozó államközi
szerződést felbontotta, az új helyzetet öröklő új ország, Szlovákia, 1992. október
végén Dunacsúnynál önkényesen Szlovákiába terelte a Dunát. Így a csúnyi terelőgát
alatti Öreg-Duna medre és szigetközi mellékágai víz nélkül maradtak, a Mosoni
Dunába pedig csak a minimális vízmennyiség – 25 köbméter – jutott. A talajvízszint
lesüllyedt, a sziget növény- és állatvilága nagy veszélybe került.
A tárgyalások eredményeképpen ugyan Szlovákia 1995-ben kötelezte magát arra,
hogy másodpercenként 40 köbméter vizet juttat a Dunába, de ez a Szigetköz gondjait
nem oldotta meg. A folyó medre ugyanis ma már mélyebben fut, mint a mellékágaké,
így ez az „ajándékvíz” önmagától nem találta meg azokhoz az utat. Előbb egy
kevésbé értelmes ötlet folytán szivattyúzással kísérleteztek igen gyér eredménnyel.
Ezek után a parlament 1995-ben egy ideiglenes, „kárenyhítő” megoldást fogadott
el, és Dunakilitinél a Nagy-Duna medrének teljes szélességében kőtorlaszt emeltek,
hogy a vizet visszaduzzasztva, annak szintjét megemeljék. Íly módon az „Öreg-Dunába”
jutó csekély vízzel is elérték, hogy elfogadható mennyiségű víz folyjon – gravitációs
úton – a mellékágakba, ahol áramlást lassító további keresztgátakat és „bukókat”
építettek. A korábbihoz hasonló talajvízszintet ezzel biztosították, ami egyelőre
megmentette a terület növény és állatvilágát. Talán a közeljövőben a két érintett
ország megbizottjai különb vízpótlásra találnak módot, és akkor joggal remélhetjük,
hogy nemcsak volt, hanem lesz is Szigetköz....
Deák Antal András