Szirénhangok

A tenger tehenei

„... aki esztelenül közeleg s meghallja a szirénzengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon azt többé sosem üdvözlik, neki nem örülnek, mert csengőszavú dallal a két szirén megidézi...” *

Florida vizeiben ma már csak 1800 manáti él

E vészterhes hangú (lásd: sziréna) teremtmények küllemének leírását Homérosz nem hagyta ránk, ám az emberi képzelet pótolta ezt a hiányt: a középkori természetrajzkönyvek lapjain meztelen keblű, halfarkú nimfák bűvölik a szerencsétlen tengerészeket.
Kolumbusz naplójában olyan hús-vér teremtményekről számol be, amelyekre nagy jóindulattal ráillik a fenti jellemzés: „Nem oly szépek, mint a festményeken, ámbár bizonyos fokig emberi megjelenésű az arcuk.”

Kolumbusz szirénjei
A génuai hajós valószínűleg a manátusz nemzetség egy tagját láthatta, amely három ma élő fajjal (Trichechus manatus, T. senegalensis, T. inunguis) és a dugong nemzetség egy fajával (Dugong dugong) a veszélyeztetett Sirenidae rendet alkotja. Életterük Kelet-Afrika, Ama-zónia, Ausztrália, Ázsia és Észak-Amerika egyes trópusi partszakaszaira korlátozódik. Egyetlen, történelmi időkben élő rokonukat, a Bering-tenger hideg vizéhez alkalmazkodó, gigantikus méretű (4-5 fathom, azaz 8-10 méter hosszú,
6-9 tonna), algaevő Steller tengeri tehenét (Hidrodamalis gigas) 1741-ben fedezték fel, és 1768-ra sikerült mind egy szálig kipusztítani.
Pillantsunk be e legendás lények valós históriájába! A szirének fejlődéstanilag az elefántok és a szirti borzok rokonai, s a tengeri emlősök közül egyedül ők élnek kizárólag növényi táplálékon. Az általuk fogyasztott, szénhidrátokban gazdag növényi szövetek sok szilikátot tartalmaznak, s ezek gyorsan koptatják az állatok fogait. E „rágós” probléma a szirének evolúciója során egyedülálló módon oldódott meg: elhasználódó, kopott zápfogaik lassan előrefelé mozognak az állkapocsban, míg hátul újak bújnak elő. (Egy 33 éves manátusz életében tizennégy fogat használt el.)

A szivar alakú, áramvonalas testfelépítésű szirének hossza 1-4,6 méter, tömegük 230-900 kilogramm. Anatómiai sajátságaik megdöbbentők. Csontvázuk nagy sűrűségű csontszövetből áll (fiziológiás pachyostosis), s ballasztként hat. Mellső végtagjuk úszólábbá alakult, hátsó végtagjuk elsorvadt, medencéjük csökevényes, evezőszerű farkúszójuk sűrű artériás plexust* tartalmaz, amely a szigetelő hájrétegekkel együtt a takarékos hőháztartásban kap szerepet.
Tüdejük léghólyagjai feltűnően gazdagok simaizmokban, s ez lehetővé teszi, hogy a benn rekedt levegőt összepréseljék. Ezáltal a testüket süllyeszteni vagy emelni tudják a vízben, s ehhez nem kell úszó mozgást végezniük. A szirének nem képesek a szájukon át lélegezni, s ezt használják ki Amazónia indiánjai: a kifogott manátusz orrnyílásait fadugókkal elzárják, s az állat megfullad.
Tápcsatornájuk teljes hossza 45 méter, emésztésük főleg bakteriális jellegű, nem kérődzők, így népszerű nevük, a tengeri tehén (vaca marina, peixe boi) nem túl szerencsés. Anyagcseréjük lassú. Mozgásuk lágy, álomszerű, az agyuk kicsi, mindössze 250-300 grammot nyom, hatalmasra tágult agykamráik az emlősök között ismeretlen vízfejűséget (hydrocephalus internust) okoznak.
A fogékony nőstények testük bizonyos részeit mindig egyazon sziklához dörzsölik. E víz alatti kémiai jelzéssel nagyszámú hímet vonzanak magukhoz, és többel is párzanak. Átlagosan kétévente egy borjút ellenek, az ikerszülés ritka. A borjú 12-18 hónapig marad az anyjával - ez a szirének eddig leírt egyetlen szoros társas kapcsolata –, még Homérosz is két szirént említ.
Ha egy állat bőre ellenálló, a zsírtartaléka nagy, s a húsa ízletes, e tulajdonságaira igencsak ráfizet az emberhez fűződő kapcsolataiban. Csak 1935 és 1954 között mintegy kétszázezer manátusz pusztult el emberi kéz által. A szirének túlélési esélye tőlünk függ.
A kihalt szirénfajok száma messze felülmúlja az élőkét. Egy ilyen kipusztult dugongféle (Halitherium schinzii) állkapcsa került az asztalomra a Kolozsvár környéki eocénkori, mustárszínű márgás üledékrétegekből. A neves erdélyi paleontológus, Brassói Fuchs Hermann gyűjteményéből származó állkapocs senyvesztő kór nyomait viseli magán. Jobb oldali szára egy vízszintes irányban nőtt, felszínre törni képtelen előzápfogat (premolarist) tartalmaz.

A fogfájós szirén
A fog krónikus gyulladást keltett, s ez az állkapocs kóros megvastagodásra, deformálódására vezetett. Bár e betegség kimenetelét nem ismerjük, kétségtelen, hogy jókora hátrányt jelentett a táplálkozásban, az állat testileg gyengülhetett, és bizonyára nagy fájdalmai voltak.
Vajon milyen hangot adhatott ki egy fogfájós szirén? A homéroszi leírásnak ebben nem szabad hitelt adni: ennek az ásatag szirénnek – jelenkori rokonaihoz hasonlóan – valószínűleg nem voltak hangszálai, csak primitív hangjelek kiadására lehetett képes.

Lenkei Tibor