A logosz – ebből származik a logika – gondolatokat, szándékokat fejez ki, olyan
tartalmakat, amelyekkel logikai műveletek végezhetők, vagy amelyek logikai műveletek
során keletkeztek. Tehát az Evangéliumban a logosz, a teremtés igéje egy gondolat,
egy szándék arról, hogy a világ „legyen”. A nagy mondat, hogy legyen világosság
(és lőn világosság), logosz szintű közlés. De közlést jelent a mítosz is (e
szóból származik a mitológia), mégpedig olyan közlést, ami olyan megtörtént
eseményeket mond el, amelyek nagyon fontosak az emberiség önmegértése, az embereknek
önmagukhoz és a világhoz való viszonyuk megértése szempontjából.
Amennyire a logosz szubjektív, annyira objektív közlési forma a mítosz, amellyel
a transzcendencia (Istentől a Taóig*, a világszellemtől az örök törvényig) megszólítja
az embert: „Ez történt. Megszületett a Megváltó. Mit szólsz hozzá? Keresztre
feszítették. Feltámadt, miután a poklokat is megjárta. Mit szólsz hozzá?” Vagy:
„Ez történt. Ôseink kivonultak Egyiptomból. Az Isten kivezette őket, kinyújtott
karral és erős kézzel. Mit szólsz hozzá?” Avagy: „Megszületett Buddha. Hét lépést
tett előre, és azt kiáltotta, hogy ez az utolsó megtestesülése. Mit szólsz hozzá?”
A mítosz olyan – választ provokáló – megszólítása az embernek, amelyet a transzcendencia
intéz hozzá.
Az ember e mítosz megszólítására a kultusszal felel. A kultusz nem egyéb, mint
az embernek a mítoszra adott felelete. A kultusszal reagál a karácsonyra, a
húsvétra, az egyiptomi kivonulásra vagy Krisna szekerének ünnepére. Kultusz
és mítosz, ha úgy tetszik: párbeszéd az ember és a transzcendencia, az ember
és az Isten között.
Felelősség vagy barbárság
A kultusz szóból képződik a kultúra szó. Kultúrának tehát azt a társadalmi állapotot
nevezhetjük, amelyben eleven párbeszéd folyik az istenség és az ember között,
a transzcendencia és az ember között. Olyan társadalmi állapot, amelyben komolyan
veszik, valódi felszólításnak tartják a mítoszt, és a kultusszal valódi, nem
pedig formális feleletet akarnak rá adni.
|
Ebből az következne, hogy ha egy társadalomban megszűnik ez a párbeszéd, azaz
ha elkezdik a mítoszt legendának vagy mesének tartani, ha nem hiszik, hogy fontos
eseményről szóló valódi közlés, és ha elkezdik a kultuszt megmosolyogni való
gyermekded szertartásnak tartani, ez bizony maga a barbárság. A kultusz párbeszédének
megszűnésével ugyanis megszűnik a kultúra, és ezt nevezik barbárságnak.
A felelet és a felelősség szó rengeteg nyelvben azonos tőből ered. Az fejeződik
ki ebben, hogy ha felelsz a hívásomra, attól kezdve felelős vagy értem. Így
van ez a szerelemben, a barátságban, a tudományban, a tanításban. Az ember sokféle
hívást kap, sokféleképpen megszólíttatik. Ha nem felel, semmi köze hozzá. Ha
felel, akkor az ügyben felelőssége kezd lenni a dologért és azért a másikért
is, akinek a megszólítására felel. Tulajdonképpen ezt tanítja a róka is a kishercegnek:
„Ha megszelídítesz, felelős vagy értem!”
|
 |
|
Jézus bemutatása
|
A misztériumok szerepe
Egyébként például a mai ortodox zsidó kultúrában ha valaki meg akar térni ultravallásosnak,
akkor azt kell mondania a rabbinak: „Visszatérek a felelethez, és nem kérdezem
tovább a világot, hanem ember és Isten párbeszédével foglalkozom.” A felelethez
való visszatérés ugyanazt jelenti, mint amit a róka bölcsessége jelent a Kishercegben.
Vajon mi a kultusz szerepe az ember életében? Vegyük példának az ókori görögség
dionüszoszi misztériumait. Ennek volt egy záró aktusa, amely elképesztő szélsőségek
élményvilágát nyújtotta. A résztvevők mítoszokat éltek újra mindenki részvételével,
azután belevetették magukat a szélsőségességbe: a nemi orgiába, a mámorokba,
még a rituális gyilkolásba is. Kis-Ázsiában Dia Anya ünnepén a papnők puszta
kézzel széttéptek egy férfit. A bosszú, a sors, az extázis nevében – droggal,
alkohollal vagy anélkül. A dionüszoszi misztériumokban az élet minden szélsőséges
helyzetét meg lehetett élni – és meg is élték őket. És mi történt utána? Az
orgiából, a mámorból, az extázisból, a szélsőséges indulatból visszatértek a
köznapi életükbe, azt folytatták, ameddig el nem jött a következő dionüszoszi
ünnep. A kultusz tehát lehetővé tette, hogy az emberek a rend keretében megéljék
az emberi élet teljes élményvilágát, mégpedig úgy, hogy emiatt nem lett belőlük
társadalmon kívüli marginális lény. Nem maradtak „úgy”. A renden belül a kultusz
megőrizte lelki egyensúlyukat, és ezért visszatérhettek a rendes életbe.
A megfoghatatlan teljesség
A zsidó-keresztény etikának az a nagy újítása és változása a pogány erkölcstanokkal
szemben, hogy letiltja az élet teljességének efféle megélését. Azt mondja: vannak
olyan élmények és tevékenységek, amelyek tiltottak, nem szabad megélned őket,
mert az bűn! Ezeket el kell fojtanod! Ha ezek felszínre jönnek benned, tudnod
kell, hogy a Sátán kísért! A modern világ vagy kriminalizálja, bűnné teszi,
vagy patologizálja, betegséggé nyilvánítja túlságosan szélsőséges élmények megélését.
Azt mondja, hogy kóros személyiség az, aki ilyen élményeket meg tud vagy meg
akar élni. Aki mégis megéli őket, az vagy bűnöző lesz vagy szenvedélybeteg.
Ha egyszer átlépte a határokat, nehéz visszatérnie, mert nem kultuszon belül
élte meg a dolgot, hanem illegálisan. A kultusz törvényesítette és időtartamában
korlátok közé szorította ezeket az élményeket, és ezért megtartotta az embert.
Thomas Mann a kultusz megtartó ereje helyett a polgári létforma megtartó erejére
hivatkozik, amikor azt tanácsolja, hogy az élet teljességét kell élnünk, de
a nyárspolgár álarcában.
Nagy kérdés ez, ráadásul teológiai-filozófiai vonatkozása is van. Nevezetesen
az, hogy az Isten a teljesség-e, vagy sem. Mert ha azt fogadjuk el, hogy az
istenség tökéletes és maga a teljesség, akkor benne van a rossz is, hiszen a
teljességben minden benne van. A buddhizmus szerint a Nirvána telítetten teljes.
Nem azért „fehér”, mert üres, hanem mert minden szín benne van. A telített teljességet
pedig nem lehet elmondani, mert mihelyt pozitívan állítunk valamit róla, már
meg is csonkítjuk. Ezért ezek a dolgok az „aniccsám”, a szóval kifejezhetetlen
jelenségek és élmények birodalmába tartoznak.
Popper Péter
(Következik: A kultuszvesztés – értékvesztés)
