Sándor Móric gróf 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében
levő bajnai és gyarmati uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. A
különcség, sőt a súlyosabb deviancia sem volt ismeretlen a családban. Apja budai
palotájukat kis fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy
ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Nagybátyját II. József hosszú
évekre Kufsteinbe záratta a jobbágyaival szembeni, még a feudalizmus jogrendje
szerint is megengedhetetlen kegyetlenkedései miatt.
|
Sándor gróf orvosa fejéről lövi le az almát
|
Belépés csak lóval!
A kimondottan gyenge testalkatú, vézna kisfiút, a családfa egyedüli hajtását
apja mindentől óvta. Sándor Móric, saját elbeszélése szerint, apja haláláig
a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először lóra,
amikor a maga és a vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol
telivért nyergeltetett fel, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna.
Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”:
két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva lovát
átugratott három egymás mellé fogott parasztlovat.
Az 1825-ös országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére nyaktörő
ugrásokat és viharos vágtákat mutatott be a pozsonyi várdombon. A húszas évek
második felében a főúri társaságok népszerű alakjává vált meghökkentő ötleteivel.
A palotája emeleti erkélyén lóhátról szemlélődő, pipázó fiatalember közismert
figura volt Pest-Budán, bár a jámbor polgárok valószínűleg nem lelkesedtek,
amikor szekereket, lovakat, ökröket ugratott át a nyílt utcán. A budai Várba
vezető lépcső kedvenc lovaglóhelyének számított: a békés járókelők ijedten lapultak
a falhoz közeledtére. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg
kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti főúri paloták
termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába.
A metszetsorozat főszereplője
Személyzete is megszenvedte excentrikus egyéniségét. Szakácsát és komornyikját
például lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, hogy egymás sértegetéséért
elégtételt vegyenek. Egyszer Tell Vilmosnak képzelte magát, s orvosának fejéről
lelőtt egy almát, máskor kapusa ijedős feleségét fogatta le lovászaival, azzal
rémisztgetve, hogy őt ugratja át akadályként. A Sándor-palotában az már szinte
ártatlan, bár egy felnőtt férfitól némileg szokatlan játéknak számított, hogy
háznépe lepedőben dobálta urát. Az sem volt bevett szokás a reformkor főrangú
társaságában, hogy valaki törpét, afféle udvari bolondot tartson, amint Sándor
gróf tette.
Bravúrjaival külföldön is hírnevet szerzett az Ördöglovas: a bécsiek jól ismerték
a Práterben* végrehajtott attrakcióit. Egyszer például szorosan egymás mellé
állított három fiákert, majd a középső kihajtott közülük. Az így keletkezett
kocsinyi résen hajtott át vágtában hatos fogatával a gróf anélkül, hogy érintette
volna a kapuként szolgáló bérkocsikat.
A lórajongó főúr kétszer is hoszszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport
európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban
az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken,
kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni. (Fél évszázaddal később Erzsébet
királyné is itt tette próbára lovaglótudását.) Sándor gróf Angliában is sikerrel
mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült bravúros lovaglásairól.
Út az őrültekházába
A lovak szinte teljesen lekötötték az érdeklődését, tudomást is alig vett azokról
az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták. Széchenyi
naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy
az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná.
A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely érdekelte. Széchenyi igyekezett is
felhasználni Sándor gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a
Lánchíd ügyének.
A gróf bravúrjainak egy része modern értelemben is sportteljesítményként, a
lótenyésztés és az idomítás eredményeként értékelhető. Ilyenek voltak távolsági
kocsihajtásai: Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra
alatt hajtott ugyanazokkal a lovakkal. (A postai gyorskocsinak is ennyi időre
volt szüksége ehhez, de 15 kilométerenként váltott lovakkal!) A sport kategóriájába
sorolható a természetes akadályok átugratása, a vízen való átkelés stb. Városi
mutatványait (szekerek, vásárosok átugratása) inkább a feltűnési viszketegség
motiválta. Ô maga „accident”-nek (balesetnek) nevezte azokat a különlegesen
izgalmas, általában kisebb-nagyobb testi sérüléssel is járó kalandjait, amelyek
nagy valószínűséggel felborulással, bukással vagy vízbe eséssel végződtek (például
amikor a Duna jégtorlaszain lovagolt át, vagy a magas folyóparton vágtató lovai
közé dobta a gyeplőt). Voltak egyértelműen őrült tettei is. Többször szándékosan
kőfalnak hajtott vagy lovagolt. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája,
ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta. Kalandjait
meg is örökítette: az őt állandóan kísérő „udvari festője”, Johann Gottlieb
Prestel által készített képek három albumot töltenek meg.
1848 eseményei is csak abból a szempontból érdekelték, hogy a „felfordulás”
akadályozta időtöltéseiben a Bécsben tartózkodó grófot. (Pedig a forradalom
közelről érintette családját: apósa a márciusban megbuktatott Metternich herceg
államkancellár volt.) 1850 végén éppen a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor
elméje elborult. (Nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés,
agyrázkódás is hozzájárulhatott a betegséghez.) A dühöngő őrültet megkötözték,
majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év
múlva haza is térhetett. Az ötvenes években idejét a vadászat és a ménese töltötte
ki. Az öregedő gróf lovasemlékeivel vette körül magát: albumait rendezgette,
a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel.
1878. február 23-án halt meg.
Fónagy Zoltán