Római kori falfestmények Szőnyből

Brigetio

Carnuntum (Bad-Deutsch Altenburg – Petronell), Vindobona (Wien – Bécs) és Aquincum (Óbuda) mellett Brigetio volt a Pannonia tartományban állomásoztatott négy légió egyikének, a legio I Adiutrixnak
az állomáshelye az I. századtól a római uralom végéig. Az előbbi három lelőhely tudományos kutatottságához képest Brigetio rendszeres, tudományos feltárását csak 1992 nyarán indíthatta meg az ELTE ókori régészeti tanszéke dr. Krajczár Gyula polgármester kezdeményezésére a Komárom városi
Önkormányzat anyagi támogatásával.

Pannonia provincia I. századi meghódítását követően a pannoniai törzseket római közigazgatási egységekbe osztották, amelyeknek elhelyezkedése nagyjából megfelelt az egykori törzsi szállásterületeknek. Brigetio tágabb környékén az illír eredetű, keltizált azalus törzs élt, akiket ekkortájt az alávetett jogállású civitas peregrina Azaliorum elnevezésű közigazgatási egységbe szerveztek a rómaiak. Hogy mennyire nem élveztek önállóságot, azt az bizonyítja, hogy a boius törzs területén létrehozott civitas Boiorummal együtt egy Arrabonában (Győr) állomásozó, ötszáz fős gyalogos csapat (cohors I Noricorum) határőrzéssel is megbízott parancsnokának a közvetlen katonai felügyelete alá tartoztak. Ez a rendszer a Flavius korig (68/69–96) maradt fenn; ekkor a megbízhatónak vélt törzsek esetében megszűnt a katonai ellenőrzés és a katonai parancsnokokat gyakran római polgárjogban részesített, bennszülött előkelők váltották fel. Így volt az azalus törzs esetében is.

A Vásártéren feltárt freskó jelenlegi állapotában (Komárom, Klapka György Múzeum)

A mennyezetet az oldalfalakba átvezető föggönymotívum

Stratégiai szerep
Az azalus törzstől kisajátított területen jött létre az I. század folyamán a Duna partján az első római katonai tábor, amelynek fa-föld konstrukciójú védművei között egy egyelőre még azonosítatlan segédcsapat állomásozott. Ezt váltotta fel a legkorábban Traianus (98–117), legkésőbb Hadrianus (117-138) uralkodása alatt Brigetióba helyezett legio I Adiutrix mintegy 540 x 430 méter nagyságú kettős árokkal körülvett tábora. Elhelyezését a Vág folyó túlparti torkolata határozta meg, ahol akkoriban a germán származású kvádok laktak. Többek között ennek a térségnek a biztosítására hozták létre a légióstábort, a túlsó „barbaricumi” oldalon pedig a Vág torkolatát és a Római Birodalomba való átkelést ellenőrző Celamantia (Izva–Leányvár) úgynevezett ellenerődjét. A brigetiói tábor kiterjedt úthálózat révén kapcsolatban állt a pannoniai határt védő többi légióstáborral, valamint a tartomány belsejében levő településekkel. A tábor stratégiai fontosságára utal a Brigetio név is, amely a briga kelta szóból származik és várat, erődítményt jelent.
A légióstáborból feltárták az északi és a déli táborkaput, a tábor központi részében lévő adminisztratív és vallási központnak tekinthető praetoriumot, valamint a körülbelül 180 centiméter vastagságú táborfal védműveinek egy részét (sarok és oldaltornyokat, mellvédet stb.). A tábor belsejében lévő épületekből padlófűtésrendszerek, kenyérsütő kemencék kerültek napvilágra. Minthogy a második világháború előtt folytatott ásatások dokumentációja – a feltárt leletek jelentős részével együtt – bombatalálat következtében megsemmisült, nincs pontos alaprajzunk az egész táborról és építésének korszakolása sem ismeretes teljes biztonsággal.
Brigetio táborát egy városi jellegű, de minthogy katonai territóriumon létesült, városi ranggal nem rendelkező település, a canabae legionis vette körül, amelyet a hadsereget kiszolgáló kézművesek és iparosok, valamint a katonák – Septimus Severus (193–211) uralkodásáig törvényesen el nem ismert – családtagjai laktak. A canabae kiterjedése a temetők elhelyezkedése alapján viszonylag pontosan behatárolható. Az egykori római település területén falfestményekkel gazdagon díszített, padlófűtéses lakóházak kerültek felszínre. A canabae nyugati zónájában valószínűleg szentélykörzet állt. Itt a múlt század végén és századunk ötvenes éveiben keleti istenségek (például Iuppiter Dolichenus és Mithrász) tiszteletére utaló szentélyek láttak napvilágot. A szentélykörzet egy gyógyforrással is összeköttetésben állt. A canabae más részein kerámia- és téglaégető műhelyek maradványai kerültek elő.
A légióstábortól nyugatra állt az amphitheatrum, amelynek maradványai az angol utazó, R. Pococke szerint a XVIII. században még jól kivehetők voltak. Leírásokból tudunk még egy föld feletti vízvezetékről, amely ivóvizet szállított Tata irányából Brigetióba.

Lovas női alak a vásártéri freskón

A ló feje a megtaláláskor (kiemelésre előkészítve)...

. ... és restaurálás közben

A párduckép restaurálva a múzeumban (A szerző felvételei)

Részlet a központi medaillonból

Bacchikus alak restaurálva

Lovasnő és párducok
Brigetio településrészei közül legkevésbé a katonai tábortól mintegy 2 kilométerre nyugatra fekvő polgárváros pontos fekvését, topográfiáját és belső szerkezetét ismerjük. A település feltehetőleg Caracalla uralkodása idején, a III. században megkapta a municipium, hamarosan pedig a colonia városi rangot. Mivel a mai Szőny jórészt a római kori város területére épült, annak kutatására a szőnyi Vásártér – a helyi hagyomány szerint a „római város foruma” – tűnt a legalkalmasabbnak.
Az 1993 júliusában a Vásártéren folytatott ásatások során egy vastag vakolatomladékra bukkantunk, amelynek felületén színes festés nyoma látszott. A változatosan, hol festett felülettel felfelé, hol freskóval lefelé, időnként függőlegesen, néha pedig ferde helyzetben elhelyezkedő, megtisztított felületein sokszínű és impozáns látványt nyújtó töredékekről megállapítottuk, hogy az épület egykori vályogtégla falának omladékába ágyazott freskóomladék. A falfestmények egy körülbelül 4,3 x 4,5 méter nagyságú, öntött cementpadlóval és csatornával ellátott helyiségnek a dongaboltozatos kiképzésű menynyezetét díszítették.
A mennyezet közepében körül-belül 160 centiméter átmérőjű, kék, fehér és piros sávokkal keretezett körkompozíció (medalion) volt, amelyen fehér alapon barna színű, jobbra vágtató (vagy ágaskodó), fejét viszont az ellenkező irányba hátrafordító, felkantározott ló és a ló hátán félig ülő, félig pedig fekvő testtartásban elhelyezkedő, a lovat kantárjánál fogva tartó nő látható. A nő arccal a ló feje felé fordul, haja a fejtetőn kontyba van összefogva. Teste – a vállára vetett s a háttérben lebegő piros szegélyű, zöld köpenytől eltekintve – fedetlen. A nőalak felsőtestét oldalnézetben, altestét pedig szemből ábrázolta a művész. A medaillon alsó része erősen töredékes: a darabok alapján nem lehet biztosan kiegészíteni a lábak elhelyezkedését, s nem ismert a ló további testrészeinek pontos helyzete sem. A központi jelenethez négy, narancssárga háttérbe komponált, jobbra lépő párducot ábrázoló képmező csatlakozik.
A mennyezet négy sarkából pontrozettákból összeálló – egy központi pettyecske köré festett, vele megegyező színű, körben felvitt öt másik pontocskából felépülő –, rendkívül élénk és sokszínű virágfüzér indul ki, amelyek a derékszögű főtengelyek által metszett körcikkek külső ívének pontosan a közepén csatlakoznak a központi körkompozícióhoz.
A mennyezetfreskót tengelyesen szimmetrikus és a központi medaillon által szigorúan uralt elrendezés jellemzi. A mennyezet felületének alapszíne fehér, erre vitték fel al secco* technikával az ábrázolásokat.
A medaillon nőalakja ikonográfiai szempontból a „tengeri öreg”-nek, Néreusz tengeri istennek és Ókeanosz lányának, a „tenger ajándékának”, Dórisz Ókeanisznak az egyik lánya, a tengeri istennők ifjabb nemzedékének, az ötven Néreisznek az egyikéhez áll közel. Általában valamely tengeri isten kíséretében ábrázolják őket, amint ruhátlanul delfinek vagy mesebeli tengeri állatok (halfarokban végződő tigris, ló, oroszlán) hátán ülnek vagy félig fekszenek.

Mintakönyvek egzotikus képei
Jóllehet a Vásártéren feltárt falfreskó egyetlen nőalakot ábrázol, s a töredékesen előkerült ló testének – egyelőre – nincsen mesebeli tengeri lényre utaló halfarka, az ikonográfiai előképek és párhuzamok alapján a brigetiói lovas alak értelmezését ebben a körben kell keresnünk. A képi összefüggésekből kiszakított, mögöttes mitológiai tartalom nélkül, csupán tetszetős külseje – netán éppen ruhátlansága – miatt ábrázolt, mintakönyvekből vett képek festése megszokott volt a római falfestészetben. Bár a Néreiszek – ha mitológiai történetet akartak megjeleníteni – igazából valamely tengeristen kíséretében kavarogva mutatnak jól, a freskó keletkezésének idején, a II. század végén, a III. század elején már elfogadott dolog volt, hogy egyedül is ábrázolják. A mintakönyvből kiválasztott, lovas és ruhátlan női alak szorosan követi a könyvben rögzített előképeket: kontyba fogott haja hellénisztikus felfogást tükröz, arcéle vitathatatlanul „görögös”, a karjára és a combjára kötött szalag is ugyanebből a kultúrkörből került a rómaiakhoz. Az ikonográfiai hasonlóságok ellenére sem mondható meg pontosan, hogy kit is ábrázol a központi jelenet. Az értelmezést valószínűleg a még restaurálásra váró töredékek és a mennyezet díszeinek figyelembevételével kell majd megkísérelni.
Hasonlóképpen népszerű és általánosan elterjedt volt a római falfestészetben a párduc ábrázolása. Abban pedig, hogy Néreisszel közösen ábrázolják, nincsen semmi különös: a tetszetős, lovas női alak és az egzotikus állat együttes szerepeltetése valószínűleg a megrendelőnek köszönhető, aki az ízlésének legjobban megfelelő, számára leglátványosabbnak tűnő, közkedvelt alakokra mutatott rá a festő által elé tárt mintakönyvben, s adott megbízást a „pasticcio*” elkészítésére. Feltűnő azonban, hogy a négy párducot a négy égtájnak megfelelően helyezték el, akárcsak a lovas nőalakokat. Az értelmezéshez azonban további restaurálási munkálatok szükségesek.
Az oldalfalak képmezőit elválasztó motívum a kandeláber. Az eddig 73 x 79 centiméter méretben restaurált felület 38,5 cenitméter széles, mélykék alapon zöld, fehér, piros és sárga színek kompozíciójából összeálló növényi ornamentikát ábrázol, amelyet két oldalról 6,5-7,5 centiméter széles, fehér vonalakkal tagolt sárga sáv választ el a vörös hátterű képmezőktől. Az indákkal, kacsokkal díszített kandeláber csúcsán tálcaként megformált motívumon fenyőtoboz, barack és mandula látható, középtájt pedig zöld levelekből álló korona díszíti. A gyümölcsöket áldozati ajándékként ajánlhatták fel – amint az a borostyánlevelekből álló koronából sejthető – Bacchusnak.
A mennyezetet az oldalfalakba átvezető motívum a lelógó drapéria. Bár ezek rekonstruálása még nem fejeződött be, annyi már biztos, hogy piros rojtokkal és redőkkel díszített, sötét- és világoszöld tónusokkal megfestett drapéria, úgynevezett függönymotívum díszítette, amelyek a négy párduc alatt voltak.
A négy évszak megszemélyesített ábrázolása kedvelt téma volt a római kori művészetben. Szőnyben eddig két nagyméretű, élénk színekkel festett, életnagyságúnál nagyobb portré került elő: az egyik – hajfürtjeiben búzakalászokkal – a nyarat, a másik – hajfürtjeiben szőlőfürtökkel, fülében aranyszálon csüngő, igazgyöngy fülbevalóval – az őszt személyesíti meg. Ezek alapján a két további évszak restaurálásának lehetőségével is számolunk. A pontos helyüket még nem sikerült azonosítani.

Csapzott hajú szatír
Szintén Bacchus köréhez kapcsolódik a borostyánlevéllel koronázott lelógó, csapzott hajfürtű szatírfej. Egy másik portrétöredék arcát göndör hajfürtök keretezik, fülét pedig borostyánszínű, áttetsző szemű szőlőfürt díszíti. Ruházatát a vörös és sárga színek árnyalataival festették. Az ifjú értelmezése valószínűleg szintén a bacchikus körben keresendő.
A Szőny-Vásártéren folyó ásatásokon 1995-ben került elő az egyik legérdekesebb freskólelet, amely egy római kori lakóház utcafrontra néző házfalát díszítette. A ház lakatlanná válását, majd pusztulását követően a festett vakolat leomlott, és ráborult a két épület között húzódó, körülbelül 3 méter széles, nagyméretű kőlapokból kirakott utcára. Bár a freskó restaurálása még folyik, annyi már biztosan látszik, hogy a házfalat erősen meszes vakolat borította, amelyet 7,5-9,5 centiméter között változó vörös csíkok, vékony vonalak, pontocskák és növénykacsok díszítették. A piros vonalak valószínűleg az épület faszerkezetére utaló architektónikus díszek. A római provinciákban meglehetősen ritka a külső festett vakolat, Pompeiben és Campania városaiban azonban számos példát látunk a házfalak figurális díszítésére is.
A freskók restaurálását 1995 óta a Nemzeti Kulturális Alap anyagi támogatása teszi lehetővé. 1996-ban Komárom városa múzeumépületet vásárolt, amelyben új régészeti kiállítást rendeztünk be az ásatáson előkerült freskókból és egyéb leletekből. Ősszel Anconában nyílik kiállítás, amelyen – meghívásra – mi is bemutatjuk freskóink néhány összeállított felületét. (A falfestmények Komáromban, a Klapka György Múzeumban láthatók.)

Borhy László