Kitaibel Pál tiszteletére

Virágcsokor a Magas-Tátrából

„Az új felfedezések és azok gyakorlati alkalmazása érdekében a kormány az egész országot szándékozik kikutattatni. Ezért a természettudományi universitások tanárait, adjunktusait az ország különböző részeibe kell kiküldeni a természeti kincsek tanulmányozására, hiszen Magyarország
nagyon gazdag a haza javára még fel nem használt természeti tárgyakban.”

Kitaibel Pál (1757–1817) polihisztor természettudósunk az 1780-as évek második felében kutatási tervet készített a Kárpát-medence növény- és állatvilágának, ásvány- és gyógyvizeinek, valamint talajainak átfogó feltárására. Ez a merész vállalkozás összhangban állt a felvilágosult szellemű kormánykörök szintén messzetekintő, fentebb idézett elképzeléseivel.

„Jelentésírási kötelezettséggel”
Az intézkedések Kitaibel munkahelyét, a pesti botanikus kertet is érintették: elrendelték, hogy „a mezőgazdaság szolgálatába kell állítani”. A tervek végrehajtását irányító Helytartótanács 1786 és 1796 között köriratban szólította fel az ország összes törvényhatóságát „a hazai természeti ritkaságoknak az egyetem orvosi karára történő beküldésére, ahol azok gyógyászati hasznáról jelentést készítenek”. Minden bizonnyal Kitaibel terveinek és összeköttetéseinek hatására – a tudós az ifjú József nádorral is kapcsolatban állt – a helytartótanácsi intézkedések „a növények gyűjtésére tisztán tudományos célt is megjelöltek”.
A növények és ásványok hatósági begyűjtése azonban nem sok sikert hozott. Igazán értékes gyűjteményt és szakszerű leírást csak a Tátra vidékén élő, jól felkészült amatőr természetkutatók küldtek. Meg kell említenünk Mauksch Tamás nagyszalóki evangélikus lelkész; Genersich Sámuel* lőcsei városi főorvos, a „szepességi növényvilág avatott feldolgozója”; Grüner bártfai fizikus és Krause kassai gyógyszerész, valamint Genersich késmárki lelkész és ásványkutató nevét. Kitaibel baráti kapcsolatba került velük, vendéglátói, hegyi vezetői lettek. Nem véletlen, hogy az 1795 és 1810 közötti „nagy felfedezőutak” első állomása az Északi-Kárpátoknak ez a vidéke lett.
A kutatóút megvalósítására Kitaibel 1795-ben támogatást kapott. „Jelentésírási kötelezettséggel” kellett megvizsgálnia a bártfai és a hosszúréti ásványvizeket. A feladattal együtt „az egyetemi felettesek engedélyezték, hogy mellékesen a Magas-Tátrát is felkereshesse”. Jávorka Sándor a Kitaibelről írt könyvében az 1795-ös útról az alábbiakat emelte ki: „Sorsdöntő jelentőségű volt Kitaibel életében és a magyar botanika történetében, mert ha nem az előző évben, úgy valószínűleg ezen az úton ismerkedett meg gróf Waldstein Ferenc Ádámmal (1759–1823).”

A mellékes kitérő
Waldstein, a gazdag főnemes július 12-én indult a Zichy család birtokáról, Kálózról Pesten keresztül Bártfára. Onnan aztán július 22-én együtt utaztak a Magas-Tátrába. Útjukról mindketten naplót vezettek, s bár egyikük sem említi a másikat, az útirány és a dátumok pontosan egyeznek.
Azt, hogy merre jártak a Magas-Tátrában, mit láttak, s milyen növényfajokat gyűjtöttek, a rövid feljegyzések mellett a herbáriumi lapok is elárulják (ezeket a Magyar Természettudományi Múzeum Növénytára őrzi). Ennek alapján biztos, hogy több napot töltöttek a Felkai- és a Kistarpataki-völgyben. Mindkét helyen elérték a havasi gyepek övezetét. A Lomnici-csúcs megmászását kétszer is eltervezték. Valószínűleg a Kistarpataki-völgy keleti oldalán jutottak a csúcs közelébe, mintegy 2300 méter magasságba. E teljesítményt akkor értékelhetjük helyesen, ha tudjuk, hogy az idő tájt csak a hegység lábáig, a mai Tátrafüred közelébe vezetett kocsiút. Az ottani savanyúvízforrás mellett Kitaibelék kutatóútját megelőzően is volt egy vadászkunyhó (1797-től vadászház), de annál feljebb csak 60-100 év múlva épültek utak és menedékházak. A belső völgyekbe az összefüggő törpefenyveseken át nehéz volt eljutni, ezért Kitaibelék főként a patakok közelében haladtak lovon vagy gyalogosan. Éjszakánként a sziklaoldalakban táboroztak.

		Virágzó sziklai ribiszke (balra) Törpe habszegfű (jobbra) (A szerző felvételei)
		A Tarpataki-völgy (balra) Hószéli szegfű (Soltész Rudolf felvétele)

A Virágos-rét
A herbáriumi gyűjteményben több olyan magashegységi, alhavasi fajt találunk, amelyekre a következő évi máramarosi kutatóút során Kitaibel gyakran hivatkozik a naplójában. Némelyik fajnak a rendszertani besorolása, így a tudományos neve is megváltozott az azóta eltelt 200 évben, de vannak olyanok is, amelyek – igazolva a tátrai „mellékes kitérő eredményességét” – az ő nevüket őrzik mint első leírókét.
A Magas-Tátra növényvilágát bemutató felsorolásunk nem törekedhet teljességre, képekben még kevesebbet tudunk bemutatni. Ezért azokat a növényeket emeltük ki, amelyek hazánk mai területén nem fordulnak elő. Szerény virágcsokrunk igyekszik érzékeltetni a Kitaibelék által látott gazdagságot és szépséget.
A Magas-Tátra déli oldalán található Felkai-völgy mintegy 7 kilométer hosszú, szintkülönbsége körülbelül 1000 méter. Nyugati oldalát a Tátra legnagyobb hegye, a Gerlach uralja, legmagasabb pontja, a Gerlachfalvi csúcs 2655 méter magas. A Felkai-tó és a Csepegő kő (Örökeső) felett levő terasz vízerecskékkel tagolt Virágos-rétje különösen gazdag növényfajokban, egy részük a magasabb régiókból sodródik ide. A völgy neve a herbáriumi lapokon az alábbi növények mellett szerepel: törpefenyő; a boglárkafélékhez tartozó hegyes- szirmú sarkantyúvirág; a fészkes virágzatú kereklevelű margitvirág, amelyet Kitaibelék a Chrysanthemum nemzetségbe soroltak, mai tudományos neve: Leucanthemum Waldsteinii. A tátogatófélék közül itt gyűjtötték be a kantusfüvet, az örvös kakastaréjt; a keresztesekhez sorolt bókoló kövifoszlárt; a magasabban fekvő teraszokon virító törpe habszegfűt és a gleccserszéli boglárkát (Az utóbbiakat lapunk 1992. évi 11. és 1996. évi 15. száma mutatta be. – A szerk.); a sziklai ribiszkét; a hószéli szegfűt és a nagy termetű, sárga virágú pettyes tárnicsot.
A déli oldal kettős völgyében eredő, gazdag vízhozamú, sebes folyású Nagytarpatak és a Kistarpatak egyesülése alkotja az ismert Tarpataki-vízeséseket. Minden bizonnyal itt lehetett Kitaibelék első táborhelye, és a következő napon mehettek tovább az 5 kilométer hosszú Kistarpataki-völgy felső teraszaira. Az akkor ott begyűjtött fajok közé tartozik például a lápos területeken élő kereklevelű harmatfű; a csatavirág (Polemonium coeruleum); a boglárkafélékhez tartozó nárciszképű szellőrózsa; a fészkes virágzatú havasi hölgymál és havasi zergevirág. Az utóbbit Kitaibel az Arnica nemzetségbe sorolta, a ma elfogadott tudományos neve: Doronicum styriacum. A fűzfélék közül említésre érdemes a fűnemű- vagy gyepfűz; a kankalinfélék két érdekes virágú faja; a gombos varjúköröm és a kárpáti harangrojt; a hamvas áfonya és a fehér zászpa. Jávorka Sándor feltételezte, hogy „talán itt szedték meg a kárpáti nyírt, amely hosszú ideig fajként őrizte nevüket.”

Kantusfű Bókoló kövi foszlár

Waldstein és Kitaibel
Gombocz Endre botanikus és tudománytörténész így vélekedett róluk: „A két rokon lélek – Kitaibel és Waldstein – e közös úton hamar megérthette egymást, és ismeretségük rövidesen barátsággá erősödhetett. Az is valószínű, hogy hazatérőben tervezték meg a következő évi máramarosi utat.”
Kitaibel 1804-ben járt újra a Magas-Tátrában, a négy hónapos Árva megyei kutatóút során. Vitathatatlan, hogy a Nagymartonban (ma Ausztriához tartozik) született, élete végéig Magyarországon dolgozó tudósnak fontos szerepe volt a Tátra botanikai feltárásában, s együttműködött ott élő, különböző nemzetiségű barátaival. Érdemeiből mit sem von le az a sajnálatos tény, hogy a magas-tátrai térképeken újabban hiába keressük a nevét a róla elnevezett kis tó mellett (a Nagytarpataki-völgyben van, a Rabló menedékház mögött), a Tarajkához közeli menedékház falán az emléktábláját is. A tudománytörténet, a botanikai szakirodalom társaiéval együtt őrzi az emlékét, hiszen Kitaibel Pál, Waldstein Ádám, Mauksch Tamás és Genersich Sámuel mind európai volt.

Andrássy Péter