A németek évente tíz dekagramm lóhúst fogyasztanak. Az olaszok szívesen teszik
a szalámiba, a franciák is kedvelik, mert egészséges. A francia gyermekorvosok
úgy találják, hogy a tej és a gabonapelyhek után egy adag darált lóhús csak
hasznára válhat a bébiknek. Franciaországban évente egy kilogrammot fogyasztanak
fejenként belőle, de az európai csúcsot a belgák tartják évi 2,5 kilogrammal.
De miért ízlik például a franciáknak az, amit a Rajnán inneni szomszédaik kereken
visszautasítanak? Egy amerikai antropológus szerint a táplálék kiválasztásakor
csak megtérülési számítások játszanak szerepet. Ám az ember nem csupán kalóriagép,
hanem azt eszi, amit a környezete, a vallása és a társadalom évszázadokon át
a tányérjára tett.
Az őskőkori embereknél a ló szeretete a gyomron keresztül is hatott. Vadállatokat
– köztük lovakat is – rajzoltak a barlangok falára. Vadászatok alkalmával az
állatokat mély szakadékokba kergették. Amikor elpusztultak, rávetették magukat
a húsukra. A germánok isteneiknek áldozták a nemes állatot és ünnepi alkalmakkor
fogyasztották. Ázsia nomád pásztorai, akik elsőként szelídítették meg a lovat,
a hosszú lovaglások során egy kehely vérrel erősítették magukat, amelyet lovuk
ütőeréből csapoltak.
A lóhús fogyasztását először a közel-keleti birodalmakban tiltották. Az ottani
kultúráknak elsősorban háborús célokra kellett a ló. Húsforrásként nem is jöhetett
szóba, mert egy paripa több füvet fogyasztott, mint egy szarvasmarha vagy egy
birka, és a népesség növekedésével egyre kevesebb legelő állt rendelkezésre.
A görögök, a rómaiak és a zsidók idővel ez utóbbi állatokat tartották és lemondtak
a lóhúsról. A „barbárok” azonban Izlandtól Lengyelországig nem hagyták elvenni
a kedvüket a finom falatoktól egészen 732-ig, amikor III. Gergely pápa megtiltotta
a lóhús fogyasztását. Ezzel kimondta az egyetlen olyan étkezési tilalmat, amit
a kereszténység ismer (kivéve persze a böjti időszakot).
|
A középkorban a ló Európa „szent tehene” volt. A lovag paripa nélkül elképzelhetetlen
lett volna és még a XVI. században is drágább volt egy ló, mint egy jobbágy.
A szegények ennek ellenére néha leöltek egy-egy gebét. Ostromok, járványok,
éhinségek idején is sokan hagyták figyelmen kívül a pápai tilalmat. Az emberek
agyában lassanként összekapcsolódott a lóhús élvezete a szegénységgel és a nyomorral.
A napóleoni háborúk alatt átmenetileg fel is oldották a vallási tilalmat. Napóleon
hadseregének orvosa, Larrey akkor azt is megfigyelte, hogy a sebesültek gyorsabban
gyógyulnak, ha lóhúst fogyasztanak.
A hippophagia legalizálásának éllovasa Németország volt. A Bécsi Kongresszus
után állatvédő egyesületek és a „Lóhús Fogyasztását Támogató Egyesületek” propagálták,
hogy inkább ilyen célból pusztuljanak el szegény párák, mint igavonóként. 1907-ben
Németországban már majdnem másfél ezer lómészárszék működött. Egészen a második
világháború végéig sok dolguk akadt, mert az autógyártás előrehaladtával egyre
kevesebb lóra volt szükség. Az ötvenes évektől azonban visszaszorult a kereslet.
Franciaországban a tudósok más reklámfogást találtak ki. A lóhús itt egészségjavítónak
számított. Mindenekelőtt a kórházak étlapján szerepelt, főként azután, hogy
az orvosok felfedezték: kifejezetten jótékonyan hat a tüdőbajban szenvedő betegekre.
Nálunk lóhúsból készített kolbászt és parízert csak egyes helyeken lehet kapni,
noha sokan úgy tartják: hasznos, mert „vért csinál”.
Babics Anna
