Negyven éve történt

A BERLINI FAL
2. rész

1958-ban Hruscsov megkísérelte, hogy a nyugati hatalmakat eltávolítsa Nyugat-Berlinből. Amikor ez meghiúsult, 1961 nyarán jóváhagyta, hogy felépítsék a falat.

Hruscsov 1959. január 10-én megismételte békeszerződés-javaslatát, kiegészítve azt a következőkkel: Németország – az 1945. évi potsdami egyezménnyel összhangban – lemond az Odera-Neisse folyók alkotta vonaltól keletre fekvő volt német területek minden jogáról és igényéről, beleértve a volt Kelet-Poroszország területét, valamint Danzig városát, amelyet a Lengyel Népköztársaság szuverenitása alá helyeztek. Németország lemond a volt Königsbergről és a környező vidékről, amely a Szovjetunió szuverenitása alá kerül. Németország elismeri a müncheni egyezmény érvénytelenségét, és kijelenti, hogy a Szudéta-vidék a Csehszlovák Köztársaság érinthetetlen területe. Ezenkívül elismeri, hogy Elzász-Lotaringia a Francia Köztársaság része. A Saar-vidék Németországhoz tartozik. Németország úgy szabja meg határváltozásait, ahogyan azokat a szomszédos államokkal 1945 májusa és 1959. január 1-je között kötött egyezményekkel elrendelték. Németország elismeri továbbá a független és demokratikus Ausztria visszaállításáról szóló 1955. május 15-ei államszerződés érvényességét és az anschluss abban foglalt tilalmát. Hruscsov javaslata szerint a békeszerződést a két német állam írná alá, amelyeknek azután átengednék államaik egyesítésének jogát.

Elválasztani Európát Amerikától!

A javaslatból és a későbbi nyilatkozatokból egyértelműen kitűnt: a Szovjetunió arra törekszik, hogy a második világháború utáni európai határokat rögzítse, Németországot (a két német államot vagy a belőlük alakult konföderációt) kivonja a NATO-ból és a Varsói Szerződésből, illetőleg megakadályozza az atom- és rakétafegyverek német földön való állomásoztatását. Lényegében a régi célokat fogalmazták újra: elválasztani az európaiakat az amerikaiaktól.
A Berlinről folyó vitát az 1959. május-júniusi genfi külügyminiszteri konferencia után csupán lélegzetvételnyi szünet követte. 1960 elejétől Hruscsov ismét az NDK-val kötendő különbékével fenyegetőzött. Lemondta részvételét az 1960 májusára tervezett csúcskonferencián, s arra számított, hogy az amerikai elnökválasztás után az Egyesült Államok Berlin- és Németország-politikája megváltozik.

A munkásmilicía és a hadsereg felszedi az utcaköveket
a fal építéséhez

Az 1961. január 20-ától hivatalban lévő John F. Kennedy elnök előnyben részesítette a Moszkvával folytatandó fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési tárgyalásokat, s ezeket a német kérdéssel nem kívánta megterhelni. Az időközben kialakult “atomegyensúly” miatt megváltozott az Egyesült Államok katonai stratégiája is: agresszió esetén a "masszív" megtorlás helyébe a "rugalmas reagálás" doktrínája lépett. Berlinnel kapcsolatban csupán három dolgot tartottak fontosnak az amerikaiak: a nyugati szövetségeseknek, az NSZK polgárainak és a nyugat-berlinieknek szabad bejutását a városba; a nyugati katonai jelenlétet a városban és Nyugat-Berlin gazdasági kapcsolatát az NSZK-val. Berlin helyett azonban már Nyugat-Berlint emlegettek. Közvetve érzékeltették, hogy a Kelet-Berlinre korlátozódó esetleges szovjet akció nem sérti az amerikai érdeket. Adenauer kancellár hevesen ellenezte a doktrínaváltást, mivel azt egyértelműen a Szovjetunióval való kiegyezésnek tekintette.

Szálka vagy fáklya?

Nyugat-Berlin az ötvenes évek végére a “szabadság fáklyája”, a Nyugat kirakata lett. Egyúttal azonban mindinkább “szálka az NDK testében”. 1949 szeptembere és 1960 vége között közel két és fél millió menekült hagyta el az NDK-t, s a legtöbben Berlinen keresztül. 1961 januárja és augusztusa között 180 ezer NDK állampolgár mondott búcsút országának. A Kreml többször megkísérelte, hogy Berlint használja fel a nyugati politikájában. Hruscsov a Szovjetunió és az NDK közötti különbékével fenyegetőzve igyekezett a Nyugatot a két német állam nemzetközi jogi elismerésére kényszeríteni. A Kennedy elnökkel folytatott 1961. június 5-ei találkozón kijelentette, hogy szerződést kötnek az NDK-val, s annak vezetői felelnek majd az egész területért, beleértve a Berlinbe vezető közlekedési útvonalakat is. Kennedy rezzenéstelenül azt válaszolta, hogy Nyugat-Európa és ezzel együtt saját biztonságuk mélyen gyökerezik jelenlétükben, s a Nyugat-Berlinbe való bejutás jogában, amelyet minden körülmények között megőriznek.

Menekülés a szektor határán álló ház
ablakain keresztül ...

1961-re nyilvánvaló lett: az Egyesült Államok elfogadta, hogy Kelet-Berlin az NDK része. Ugyanakkor egyre gyakrabban jelent meg a keletnémet sajtóban az, hogy a "berlini rés" (nyitott határ) akadályozza a rendszer politikai konszolidációját.
Walter Ulbricht főtitkár már a Varsói Szerződés 1961. március végi moszkvai tanácskozásán kijelentette: az NDK a nyitott határon át kiáramló anyagi erők miatt nem tudja teljesíteni a KGST-országokkal szembeni kötelezettségeit. Sürgette, hogy a szektorhatárok mentén a városon keresztül egy szögesdrótakadályt húzzanak fel. Kádár János és a román Georghiu-Dej mellett ekkor még Hruscsov is ellenezte Ulbricht tervét.
1961 júliusában az NDK kormánya elrendelte, hogy a Kelet-Berlinben lakó, de Nyugat-Berlinben dolgozó állampolgároknak be kell jegyeztetniük magukat, s a lakbért, az áramot és egyéb közkiadásokat nyugati márkában kell fizetniük.
A Varsói Szerződéshez tartozó országok első titkárainak 1961. augusztus 3-5-ei moszkvai tanácskozásán pedig Ulbricht drámai szavakkal ecsetelte a Berlinnel kapcsolatos helyzetet, s megismételte: a termelési veszteségek miatt az NDK képtelen teljesíteni szállítási kötelezettségeit. Belső körökben három változatot fontolgattak: a légi utak lezárását; egy Berlinen keresztül húzódó fal építését; egy egész Berlint körülölelő fal építését. Végül a talán legabszurdabb megoldás, a várost ketté vágó fal mellett döntöttek.

... míg a házat ki nem ürítik, s az ablakait be nem falazzák

A fal felépítésének biztosítására Berlinbe érkezett a város egykori elfoglalója, Konyev marsall. Augusztus 10-én a három nyugati városparancsnok fogadásán kijelentette, hogy berlini jogaik érintetlenek maradnak, és semmi sem irányul Nyugat-Berlin ellen. Augusztus 12-én, szombaton délután 16 órakor Walter Ulbricht aláírta a parancsot a fal megépítésére. Az akciót Erich Honecker felügyelte. A Kelet-Berlin körüli S-Bahn-állomásokról a rendőrség visszafordította az utasokat. 22 óra 30 perckor “éjszakai gyakorlat” ürügyén a néphadsereg, a munkásmilícia és a rendőrség kijelölt egységeit éleslőszerekkel a berlini övezethatárokra vezényelték. Éjfélkor riadókészültséget rendeltek el, s megkezdték a szögesdrótok felállítását.

Félszáz halott

Nyugat-Berlint 185 kilométer hosszú fallal vették körül, amelyből 46 kilométer a városon belül húzódott. A falat később folyamatosan “modernizálták”: tulajdonképpen két, 3,5-4 méter magas betonfalat építettek, amelyek között megfigyelőtornyok, bunkerek, jelzőkészülékek, kutyák, különböző akadályrendszerek nehezítették a menekülést. Az évekig érvényes tűzparancs miatt a berlini határokon több mint félszáz menekülő veszítette életét. A fal családokat választott szét, drasztikusan megszakítva a város vérkeringését.

Angol páncélozott jármű kísér egy tanulót az iskolába,
mivel az NDK rendőrsége lezárta az utat

A ragyogó augusztusi napon a Nyugat vezető politikusai a hír hallatán nem láttak okot víkendjük megszakítására. Macmillan brit miniszterelnök és Home külügyminiszter Skóciában pihent, de Gaulle elnök Champagne-ban fekvő vidéki birtokán tartózkodott, miniszterelnöke, Debré és külügyminisztere, Couve de Murville szintén szabadságon volt. Csupán Couve határozta el, hogy visszatér Párizsba. Kennedy a hétvégét szokás szerint az Atlanti-óceán mellett töltötte. Miután Rusk külügyminiszterrel folytatott telefonbeszélgetése során megbizonyosodott arról, hogy sem Nyugat-Berlin, sem a bevezető utak nincsenek veszélyben, a kivárás mellett döntött.

Menekülés közben 1962 augusztusában
lelőtték a 18 éves fiút, aki a
szögesdrótokon elvérzett

Berlin nyugati városparancsnokai csak 36 óra múlva tiltakoztak Szolovjev szovjet képviselőnél “a négyhatalmi egyezmény flagráns megsértése” miatt. További 36 órát vett igénybe a mérsékelt hangú moszkvai tiltakozásuk.
Adenauer sem repült Berlinbe, hogy legalább együttérzését fejezze ki a nyugat-berliniekkel, pedig sokkolták őket az események, s főként a nyugati szövetségesek tétlensége. Megnyugtatásukra a városba érkezett Clay tábornok, az 1948/49-es blokád légihídjának szervezője. Ennek ellenére először tüntettek Amerika ellen.
A berlini fal felépítése és a két német állam közötti határvonal megerősítése fordulópontot jelentett a német kérdésben és az NSZK Németország-politikájában. A németeket arra kényszerítette, hogy hosszabb távon számoljanak a megosztottsággal. Korábban azzal számoltak, hogy az NSZK és a nyugati hatalmak szövetsége belátható időn belül újraegyesítésre vezet. Nyilvánvalóvá lett, hogy szövetségeseik a német kérdést alárendelték a kelet-nyugati enyhülési politikának.
A két szuperhatalom atomegyensúlya változást sürgetett az amerikai célkitűzésekben. A Szovjet-uniót már nem tekintették fő ellenségnek, inkább megegyezésre kívántak jutni vele. Az Egyesült Államok az 1962. őszi kubai válság után befejezettnek nyilvánította az 1947-től tartó hidegháborút, s helyébe az enyhülés lépett. Az amerikai külpolitikai fordulatot részben a Szovjetunió és Kína 1961/62. évi nyílt szakítása váltotta ki, amellyel egyfajta hatalmi pluralizmus jött létre. Rövidesen a Kínai Népköztársaság lett az Egyesült Államok első számú ellensége, a Szovjetunió pedig potenciális világpolitikai partnerré vált, miközben az NSZK közép-európai pozíciói miatt továbbra is ellentétben állt a Szovjetunióval. A függetlenségi mozgalmak fellendülése is elterelte a nagy- és középhatalmak figyelmét a német kérdésről.
Az 1961. augusztus 13-ai események kapcsán az NSZK-ban rövidesen továbbgondolták azt az érvelést, hogy az NSZK nem szigetelődhet el az amerikai-szovjet enyhülési folyamatban. Sőt, ez kiegészült azzal a felismeréssel, hogy Bonn Németország-politikájának támogatnia kell e folyamatot, s ezt a két német állam jó viszonyának helyreállítására kell felhasználni. A beláthatatlan idejű állami elkülönülés időszakára a rendezett egymás mellett élés, egyfajta modus vivendi politikájára kell áttérni.

Németh István