Régebbi és újabb kutatások

A KARLÓCAI BÉKE

A karlócai béke, amint az újonnan feltárt vagy számba vett források alapján kitűnik, egyetemes nagyságrendű fejlemény volt, fordulatot jelentett az európai stabilitásért folyó küzdelemben, és gyökeres változást hozott Magyarország történetében. A békekötés kultúrájával foglalkozó vizsgálatok megállapították: a törökök visszaszorítására irányuló, Európa minden gazdasági, szervezésbeli erejét megmozgató vállalkozás résztvevői – különböző érdekek szerint – már a fegyverrántás pillanatában számoltak a béke nyereségeivel.

Az újabb kutatások igazolják a korabeliek véleményét: az oszmán világbirodalom ellen csak az egész keresztény Európa közösen harcolhatott sikerrel. A döntő küzdelem kezdetét a kutatók újabban 1645-re teszik, amikor a félholdas hadiflották megtámadták Velence kereskedelmi támaszpontjait. Gyors siker helyett azonban csaknem negyedszázados küzdelem következett. Kandia várát 1669-ig nem tudták bevenni. Közben 1658-1662 között II. Rákóczi György lengyelországi kudarca után kirobbant az erdélyi-török háború, Zrínyi Miklós horvát bán és a Rajnai Szövetség kezdeményezésére 1663-1664 között Magyarországon már a nemzetközi törökellenes vállalkozás főpróbája zajlott, majd a lengyel-török, a török-orosz háború, és 1683-ban Bécs ostroma tanúsította, hogy a hanyatló oszmán világ még nagy tartalékokkal rendelkezik. Döntő fordulatot hozott, hogy Lotharingiai Károly herceg és Sobieski János lengyel király rohama szétzúzta a császárváros alatt Kara Musztafa nagyvezír táborát. XI. Ince pápa diplomáciájával és anyagi támogatásával 1684 tavaszán, amikor megkötötték a Liga Sacrát, a Habsburg Birodalom, Velence, Lengyelország, s a később csatlakozó Oroszország oszmán-ellenes szövetségét, az alapokmányokba a korabeli nemzetközi jog követelményének megfelelően foglalták bele, hogy a felek egymás tudta nélkül nem kötnek békét. 1686 forró nyarának végén Buda visszavívását egész Európa a keresztény világnak az oszmánok felett aratott győzelmeként ünnepelte. Musztafa nagyvezír azonban 1690-ben visszafoglalta Nist, Szendrőt, Belgrádot és ellenőrzése alá vonta a Duna vonalát Orsováig. Bár a nagyvezír a következő évben, 1691-ben ott maradt a szalánkeméni csatatéren, a háború tovább folyt hullámzó esélyekkel, hatalmas áldozatokkal a keresztény világ addigi történetének leghosszabb harcvonalán: a Dnyeper-től félkarélyban Magyarországon át a Balkán nyugati részén le a szigetekig.

Megnyernia békét!

A Királyi Magyarország államférfiai és Erdély fejedelmei különböző törvényekkel és megállapodásokkal biztosították, hogy a török által megszállt területek visszafoglalása után országaik államisága sértetlenül megmarad. Európa hatalmai pedig nem sokkal azután, hogy Vesztfáliában a Pax optima rerum, az univerzális béke jegyében megegyeztek, felismerték, hogy az európai erőegyensúly megvalósíthatatlan, amíg nem tisztázzák, mi lesz a töröktől visszafoglalt területekkel. Nyilvánvaló volt, hogy a geopolitikailag fontos területek hovatartozása, a piacok és a kereskedelmi útvonalak, a nyersanyagforrások birtoklása hosszú távra megszabja a hatalmi viszonyokat. A Szent Liga országai és az Oszmán Birodalom között 1690-ban elkezdett béke tapogatódzások és előkészítő tárgyalások többször megszakadtak. Már nem a háborút, hanem a békét akarták a nyílt és titkos szövetség kötelékeiben együtt harcolók megnyerni. Egymás ellenében is. Milyen lesz az Oszmán Birodalom nélküli Európa?

Marsigli jelentése

“A törökök nem vonakodnak tovább, hogy békét kössenek, de csak akkor fejezhetik be a hosszú háborút, ha Lipót császár engedékenyebb lesz és elegendő szabadságot ad” – jelentette 1697 végén Lord William Paget angol követ Konstantinápolyból Londonba, felmérve Savoyai Jenő herceg szeptember 11-én kivívott zentai győzelmének hatását a törökök között. Ám biztosan még nem lehetett tudni, valóban lezárul-e rövidesen a hosszú háború. Musztafa szultán környezetében még többen ragaszkodtak a zentai csatatéren maradt nagyvezír régi alapelvéhez: minden, ahol a padisah seregének lova patkója tapodta a földet, örökre az iszlámé marad. I. Lipót császár Haditanácsában pedig a következő év hadjáratainak tervein dolgoztak.
Savoyai Jenő herceg a zentai győzelem után fegyverszünetet sem akart még kötni. Minden erővel ki akarta aknázni a Habsburg Birodalom fölényét. A hosszú háború alatt a Sacra Liga kötelékén belül Lipót császár szövetségeseivel szemben nagy erőket tudott összevonni hatalma alatt. Az oszmánok katonailag legjobban kiépített területén, Magyarországon harcoltak csapatai, ide irányultak a nemzetközi segélyek, itt összpontosultak a hadseregszervezés és -ellátás forrásai. A Duna-táj az élelmezés, anyagellátás és a szállítás páratlan lehetőségeivel szolgált. Bécs a háború diplomáciai központja lett, és itt jutottak a haditudósítók a helyi hírek, tájékoztatások kimeríthetetlen tárházához. 1697 a birodalmi diplomácia siker-esztendeje: megkötötték Franciaországgal a ryswicki békét és Lengyelországban – megbuktatva a francia párt királyát – saját hívüket, II. Ágost szász választófejedelmet segítették trónra. Az államadósság ugyan felugrott, a hadsereg lázongott a zsoldhátralékok és a hiányos ellátás miatt, Savoyai hadmérnöki és főtiszti kara azonban szorgalmasan dolgozott Belgrád ostromának, a Temesköz elfoglalásának részletein. A Haditanácsban is érvényesült az általános meggyőződés: ha küszöbön a béke, ajánlatos minél több területet még gyorsan elfoglalni, nemcsak mert végetért a hadikonjunktúra, hanem mert így előnyösebb béke köthető. Ennek ellenére 1698 elején Bécsben megkezdték a békekötés előkészületeit is.
Lengyelország és Velence már elvesztette az első években döntő sikereket hozó lendületét, és inkább a további harcoktól várta, hogy kedvezőbb feltételekkel fejezhesse be a háborút. Oroszország, a negyedik szövetséges, bár tárgyalási készséget is mutatott, valójában nem akart még békét. Katonai és diplomáciai sikereivel – amint Gebei Sándor újabban hangsúlyozta – nagymértékben hozzájárult az 1697. évi fordulathoz a törökök és a Szent Liga erői között. Azov elfoglalása után visszaverve a török támadásokat nagy erőkkel készült, hogy utat nyisson magának a Fekete-tengerre.

Luigi Fernando Marsigli

Ezzel szemben hárman – státusban, helyzetben egymástól nagyon különbözőek – egyértelműen azt kívánták, hogy fejezzék be a hosszúra nyúlt török háborút. A Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség teljesítőképességének határaihoz ért: egy vékony rétegen kívül nagy tömegek szegényedtek el, a szőlőtermelő mezővárosokat a Hegyalján kitört felkelés megtorlása döntötte végső romlásba, a déli hadszíntér ellátása pedig a monopóliumokkal még dacoló alföldi marhatenyésztést és kereskedelmet tette tönkre. Erdélyt a megszálló császári hadsereg eltartásának terhei és a hatalomváltás belharcai merítették ki. A lakosság és a politikai elit eltérő módon, de egyaránt a békére készült. Forrásaink azonban nem tájékoztatnak külön békekötési programokról. Az ország több mint egy évtizede hullámzó harcvonalak hadszíntere, felvonulási terület és a frontvonal hátországa volt. Ki kellett szolgálni a hadseregeket, előteremteni az adót és kialakítani a napi túlélési technikákat. II. Rákóczi Ferenc ebben a döntő évben, 1697 szeptemberétől 1698 őszéig a Dunántúlon, Battyhány Ádám udvarában tartózkodott. Keveset tudunk erről az esztendejéről. Bizonyos, hogy nem ok nélkül maradt Bécs közelében. A Burgban Franz Urlich Kinsky kancellár irányította a békét előkészítő tárgyalásokat. Későbbi írásaiból kiderült: Rákóczi a békekötést Magyarország jövője szempontjából döntő jelentőségűnek tekintette.
A törökök oldalára szorult Thököly Imre és hívei az 1690-es évek elején az Erdélyi Fejedelemség régi szerződéseinek érvényesítését kívánták. 1698 elején – megszenvedve a politikai eljelentéktelenedés következményeit a Paget-hagyatékban fennmaradt beadványaik szerint – főleg azt várták, hogy hazatérhessenek, s visszakapják elkobzott birtokaikat.
Amadja-Zade Husszein Köprülü nagyvezírt Paget győzte meg arról, hogy nincs értelme a további vérontásnak. Angliát és Hollandiát élénk kereskedelmi kapcsolatok fűzték az Oszmán Birodalomhoz, s a hatalmi egyensúly elvei ugyancsak az elhúzódó háború mielőbbi befejezését kívánták. Az európai hatalmi rendszerben elfoglalt helyük révén is mint mediátorok, közvetítők a Szent Liga országai és az Oszmán Birodalom között ők segítették a megegyezést. A Lord Pagethez hasonló ügybuzgalommal dolgozó holland mediator, Jacob Colyer a megegyezés létrehozását a holland államra örök dicsőséget hozó sikernek látta és “a levantei kereskedelem olyan lehetőségének, amelyet nem szabad elszalasztani”. Luigi Fernando Marsigli hadmérnök 1698 elején, miközben személyeskedő támadások miatt ideiglenesen felfüggesztve hadseregbeli állásából kivizsgálására várt, térképet készített a Szent Szövetség határairól. Tudhatott a béke tárgyalások előkészülteiről, azt viszont nem sejthette, hogy hamarosan neki, kora egyik legizgalmasabb tudósának jut a páratlan feladat, hogy kijelölje a keresztény és az oszmán világ új határait. (Erről részletesen lásd cikkünket. – A szerk.)

Ágyú-makett a bolognai Marsigli-Múzeumból

Az elhatározó döntés a bécsi Titkos Tanácsban született meg. Bár súlyos kényszerítő erő lehetett, hogy a tervezett hadjáratokhoz hiányzott a pénz, főleg diplomáciai megfontolásokból választották a gyors tárgyalásokat. A spanyol király állapota válságosra fordult s eljutottak Bécsbe a hágai szerződés előkészületeinek hírei: Anglia, Hollandia és Franciaország megállapodott, hogy a bajor választófejedelem fiát jelölik a spanyol trónra. Lipót császár kormányzata felismerte a török háború gyors befejezésének kényszerét és élt előnyeivel. Eredetileg Bécsben tervezték a békekongresszust, ám Murad szultán kijelentette: ellenséges hatalom színhelyén az iszlám harcosai nem tárgyalhatnak. Végül mégis semleges terület mellett döntöttek. Az ezredéhez már májusban visszarendelt Marsigli feladata lett, hogy mérnöktársaival válassza ki a tárgyalások helyszínét. Ily módon akár a béke keresztapjának is nevezhető, mert ő jelölte ki a porig rombolt Karlóca falucska mellett a Szent Liga és az Oszmán Birodalom csapatainak vonala közötti területen, a Duna közelében, a magaslati síkot a történelmi döntésre. Szépen szerkesztett sátorvárost építettek fel külön a törökök és a négy szövetséges ország megbízottai és kíséretük részére. Középen “conferencia” házat ácsoltattak, amelynek ablakai a négy égtájra nyíltak.

Marsigli címere az ágyú-makettről

A Habsburg Birodalmat Wolfgang Oettingen gróf képviselte. Forrásaink szerint kevés diplomáciai tapasztalattal és kezdeményező erővel rendelkezett, s nem ismerte a török viszonyokat, de jó összeköttetést tartott Béccsel és pontosan teljesítette Kinsky kancellár döntéseit. Mellette Leopold Josef Schlick gróf generális jó tárgyalókészségével tűnt ki. Törvények szavatolták ugyan, hogy Magyarország képviselői is jelen legyenek a tárgyalásokon, a császári kormányzat azonban ettől eltekintett. A lengyel megbízott Stanislav Malachowszky poseni palatínus rossz esélyek között próbálta érvényesíteni országa Moldáviára tekintő érdekeit. Velence meghatalmazottja, Carlo Ruzzini köztársasága évszázados diplomáciai gyakorlatával tudott fölényesen engedni is. Oroszország meghatalmazottja, Bogdanovich Prokofij Voznyicin viszont új tárgyalási stílusával keltett nagy feltűnést: kevesen ismerték fel, hogy az európai politikába beleszóló új nagyhatalmat képvisel és hajlíthatatlanul a háború befejezése ellen dolgozott. A török tárgyaló felet a nagyvezír, Hasszán Köprülü vezette, a Birodalom kancellárja, Mehmed Rami, és a titkos diplomáciai kapcsolatok kulcsembere, Maurocordatos főtolmács hatékony segítségével.
Elfogadták az “uti possidenti” elvet: ki-ki tartsa meg az általa elfoglalt területet. A Szent Liga tagjai másként nem tudtak közös nevezőre jutni. Érdekeik elváltak egymástól, elvesztek a közös fellépésben rejlő lehetőségek. A török fél elfogadta, hogy minden országgal külön tárgyal.

A megegyezés

Feltételeiket november 2-a és 7-e között cserélték ki. Schlick generális november 8-án jelentette Kinsky kancellárnak a Porta legsúlyosabb kívánságát: az Erdélyi Fejedelemséget mint önálló államot foglalják a békébe. A közvetítők, Paget és Colyer, a holland követ korábban is pártolták az erdélyiek ügyét. Erdélyt mint önálló államot belefoglalták a vesztfáliai békébe, vallásszabadságát biztosító gyakorlatával és a törökök kezelésében szerzett tapasztalataival a térségben a legutóbbi évekig stabilizáló tényezőnek számított. Lipót császár 1690-ben kiadott diplomájában is szavatolta a Fejedelemség önálló államiságát. A Holland Rendi Tartományok gyűlése többször utasította Colyert, hogy támogassa a magyar és az erdélyi protestánsok ügyét és a Fejedelemség érdekeit. Oettingen gróf azonban hajthatatlanul képviselte kormánya kívánságát. Inkább lemondott a Temesközről és a császár Moldva-, és Havasalföld-beli érdekeiről, hogy Erdélyt, mint a birodalom részét birtokolják.
Azt viszont nem tudta elérni, hogy a Porta szolgáltassa ki Thökölyt híveivel együtt. Akinek a nevét egyszer athnaméba foglalta a szultán, attól nem vonják meg védelmüket – hárította el Hasszán Köprülü. Ellenben azt kívánta, hogy adjon a császár Thökölynek és társainak általános amnesztiát. Csak annyit ért el, hogy a feleségek a bujdosók után mehettek török földre. Vagyonukról és gyermekeik vagyonáról azonban nem rendelkezhettek. A törökök a béke 10. pontjaként előterjesztették, hogy Zrínyi Ilona kapja vissza mindazt, amit a munkácsi kapitulációban szavatolt a császár. Oettigen gróf ezt azzal hárította el, hogy a fejedelemasszony Bécsben a munkácsi kapitulációt érvénytelenítő egyezséget kötött. Mivel pedig, ami első férjétől jár, azt megkapja, nem szükséges a békefeltételek közé foglalni nevét.
Beköszöntött a balkáni tél, a békekongresszus didergett és hajszolta magát. Harmincöt tárgyalást folytattak le néhány hét alatt. Voznyicin elérte, hogy országa később megegyezzék. Carlo Ruzzini végül megelégedett Moreával és az Adriai tengerparttal. Malachowszky nem ért el többet, minthogy Lengyelország megkaphatta Kamenicet és Podolskot. A tárgyalások megviselték, hazatérte után hirtelen meghalt. Kinsky kancellár sem sokkal élte túl a béke-bankettet, de addig – túl a hatvanon – hihetetlen munkabírással vitte keresztül a Birodalom érdekeit.
Megállapodtak a határokban, a fogolycserékben, a szabad kereskedelemben, s hogy kölcsönösen lerombolják a határmenti erődöket. A törökök biztosították a területükön élő keresztények lelki gondozásának szabadságát. A negyedszázadra fegyverszünetet szavatoló okmány latin és török szövege Bécsből és Drinápolyból jóváhagyva 1699. január 26-án reggel a tárgyalóterem asztalán várta, hogy aláírják a békebiztosok. Régi rítus szerint azonban a csillagászok jelezték azt az időpontot, amikor a nap, a bolygók és a csillagok együttállása kedvező és felemelhetik a lúdtollakat. Szimbolikusan talán így is az Univerzum rendjéhez kívántak igazodni. Úgy vélték, hogy miként az égboltozaton a bolygók ütközés mentesen járhatják pályáikat, az országok együttélését is elrendezhetik úgy, hogy ne legyenek többet háborúk. Pontban 11 óra 45 perckor kinyitották tárgyalóterem ablakait: tudja meg Kelet és Nyugat, Észak és Dél, hogy elhallgattak a fegyverek.
A karlócai megállapodással a török hatalom kiszorult a Balkánra és szilárd határok mögé kényszerült. Eddig minden fegyverszünet és béke súlyos hiányossága volt, hogy az oszmánok nem fogadták el a keresztény világ határ fogalmát. A magyar társadalom másfél évszázadon át szenvedte, hogy a törökök a megállapított határvonalak mögé rendszeresen messzire betörtek. Adózni kellett minden falunak, amelynek földjét lovuk patája érte. A karlócai béke értelmében – amint Deák Antal András kutatási eredményeiből kiderül – Marsigli vezetésével egy határ-bizottság jelölte ki és vitte térképre a megváltoztathatatlan határt.

Rólunk, de nélkülünk

Magyarország nem kapta vissza teljességben régi területét. A Temesköz török kézen maradt. A Királyság állami szuverenitása nem nyert megfogalmazást, a Habsburg-török megállapodás szerint a Fejedelemség, mint önálló állam nem létezett. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a béke olyan áldásaival sem rendelkezhetett önállóan, mint a szabad kereskedelem, a rabcsere, a határvédelem és a török földön élők lelki gondozása. A török veszély sem múlt el: a XVIII. században még három hosszabb-rövedebb török háborút kellett Magyarországnak elszenvednie. Az 1699. évre szóló kolozsvári kalendárium újévi köszöntője még a békében bízott: “Mint e Seculumban ez Esztendő végső: /Adja Isten, legyen Háborúság végző: /Békességnek utat jövendőnek szerző! /Boldog állapottal mely lehessen fénlő.” Hiú remény maradt. 1699 tavaszán tatárok törtek be Lengyelországba. 1700-ban elkezdődött a spanyol örökösödési háború, minden ország fegyvert fogott, mert felborult az európai hatalmi egyensúly. Paget 1702 nyarán indult vissza Londonba Erdélyen át. II. Rákóczi Ferenc többek között azért is kapcsolódott be a háborúba 1703 tavaszán, hogy Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség ügyét az európai béke rendezze, mivel Karlócán: “sine nobis de nobis – nélkülünk döntöttek rólunk.”

R.Várkonyi Ágnes