Már évek óta pusztított a második világháború, amikor Márai Sándor, a tekintélyes regény- és drámaíró 1942-ben egy tőle szokatlan tárgyú kötetkét adott közre. Az írás címe: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Könyvének élére ezt a mottót írta: “Az emberek egymásnak születtek; oktasd őket vagy viseld el őket!” (Marcus Aurelius)

Márai Sándor

A könyvet felütve mintha Széchenyit hallanánk: “Abban a minőségi versenyben, mely a háború után végzetszerűen szellemi és anyagi erői legteljesebb kifejtésére kényszeríti majd Európa népeit, egyetlen nemzet sem engedheti meg magának a szellemi középszerűség fényűzését.”
De vajon milyen lesz a háború utáni Európa? Márai Sándor ezt így képzelte el 1942-ben: “Ma talán még valószínűtlennek tetszik, de néhány esztendő múlva egyáltalán nem lesz valószínűtlen a föltevés, hogy a mai, gazdasági érdekektől és világnézeti szempontoktól tragikusan részletekre szaggatott Európa helyén fölépül egy másik, ahol minden európai nemzet polgára akadály nélkül utazhat, s az útlevél zsebében jogot ad arra, hogy vízum nélkül lépje át az európai országok határait; Oslóban ugyanazzal a pénzzel fizessen, mint Nápolyban, s a norvég halász áruját egyenesen és külön engedély nélkül feladhassa a svájci nagykereskedő címére.”
Vajon nekünk, magyaroknak mi lesz a szerepünk ebben az egészen új, mássá alakuló Európában? Mert hogy lesz szerepünk, az Márai szerint – már ötvenhét évvel ezelőtt is – bizonyos volt: “Magyarország pontosan úgy hozzátartozik a keresztény műveltség Európájához, mint Hollandia, Svédország vagy Portugália. Hazánk történelmi határaitól keletre élő népek már a Kelet nagy szellemi, vallási és társadalmi eszményeinek sugárkörében élnek, akkor is, ha földrajzilag Európához tartoznak. Az európai kultúrát nem a hatemeletes betonházak, nem a repülőterek jelentik, nem is a vízlefolyós klozett. Az európai kultúrát egy lelkiállapot jelenti, mely a keresztény műveltség hagyományaiból szívja erőit. Aki ennek az élményszerű lelkiállapotnak részese, az európai.”

Márai Sándorfelolvasóestet tart

Könyvének egy későbbi fejezetében ugyanezt így foglalta össze: “Kelet felé haladva Magyarország az utolsó kultúrterület, ahol az európai keresztény műveltség hivatásérzete egyértelmű egy nemzet életformájával. Mi nem akarunk európaiak lenni, mert azok vagyunk; s nemcsak a kórházak, egyetemek, jó szállodák, repülőterek s fürge napilapok külsőségeiben vagyunk azok, hanem azzá nevelt szerepünk és hivatásérzetünk.”
Lesz-e vajon a háború után elegendő “emberi tartalék” az új Európa felépítéséhez? Európa új gazdasági rendje nem teremthető meg gazdaságilag bármennyire is szakértő, de műveletlen szakemberekkel. A múlt e tekintetben eléggé lehangoló, nem is szólva az azóta eltelt újabb ötvenhét évről: “Nem valószínű, hogy valaki lángeszű feltaláló, zsenije szakmájának, ha máskülönben beéri egy civilizáció szórakoztató iparának selejtes hulladékaival, rabja a sportőrületnek, a rekordrögeszmének, s egyéni erőfeszítés által megszerzett műveltség helyett megelégszik az újságok négyhasábos címei, a mozgóképhíradók és a rádió sietős, felületes, külsőséges eszközei által továbbított értesültséggel.”
De az európai “átlagemberek” tömegeinek műveltsége szintén siralmas: ők még inkább beérik “egy civilizáció szórakoztató iparának selejtes hulladékaival”, mert nagyobb, magasabb színvonalú kulturális igényeik nincsenek. Egyáltalán: Márai szerint a műveltség fogalma teljesen eltorzult.
“A tömegember erőfeszítés nélkül szerzi értesüléseit a világról, s azt hiszi, ez értesülések egyértelműek a műveltséggel. A művelt világ nagy tömegei az újságok címszalagjairól, a rádió népszerű tudományos húszperceiből, a mozgóképszínházak ledarált oktatóműsorából alkotnak valamilyen homályos világképet, melynek a műveltséghez csak annyi a köze, mint a családi képes folyóiratok innen-onnan rovatának az Encyclopaedia Britannicához.”

*

A háború utáni Európa jövőjét latolgatva nem kerülhető meg a kérdés: vajon mi lesz akkor a Szovjetunió szerepe földrészünkön? Márai Sándor e tekintetben igen szkeptikus.
“Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális (= nyugati) tömegek életformája. A húszéves orosz szovjetkísérlet e háborúban kétségtelenül bebizonyította, hogy a mongolizált Szovjet-Oroszországban a legszigorúbb politikai nevelés, az egyéni élet minden igényének kíméletlen megtagadása hatalmas társadalmi és katonai szervezetet épített föl, mely a világ leghatalmasabb katonai apparátusával, a német hadsereggel szemben is sokáig és viszonylag eredményesen meg tudná állni a helyét. De bebizonyította azt is, hogy ez a bolsevista erőfeszítés az egyéni élet minden tartalmát felszívja, megfosztja az embert az egyéni élet minden olyan értékétől és javától, mely nélkül európai ember számára – legyen ez az ember filozófus Königsbergben vagy csatornatisztító Londonban – nincs többé az életnek valóságos értelme.”

*

Visszatérve az elképzelt és várt “egységes Európa” képéhez: vajon mi lesz ebben az új alakulatban az egyes nemzetek, népek, országok szerepe? Vajon a gazdasági egységesülés maga után vonja-e azt, hogy a régebbi különálló államok megsemmisülnek, összeolvadnak egymással, semlegesülnek? Márai határozott nemmel válaszolt:
“A gazdasági határok feloldása nem lesz és nem is lehet egyértelmű a történelmi és politikai határok spiritualizálásával – ezt a rosszemlékű fogalmat az eltűnt Kis-Antant egyik elfogult, sovén és nacionalista államférfia, Titulescu dobta a népszövetségi eszmecserébe –, s Európa népei e nagyszabású gazdasági áramkörön belül mindegyre öntudatosabban kényszerülnek majd kifejleszteni nemzeti egyéniségüket és képességeiket, ha e nagy versenyben és körforgásban versenyképesek akarnak maradni.”
Tehát a nemzetek megszűnésének éppen az ellenkezője fog bekövetkezni: a nemzetek egyenként is megerősödnek, ha helyt akarnak állni ebben a világméretű gazdasági versenyben. S hogy helytálljanak, ennek fontos feltételeként Márai ismét a nevelést említi:
“Ha megnyitják a világpiacokat – s a tömegek megmaradásának, békés együttműködésének, az emberek fejlődésének ez az első és legfontosabb feltétele –, a világ egyetlen, beláthatatlan méretű gazdasági versenypályává változik át, s e pályán a győzelmi esélyeket azok a népek biztosíthatják csak maguknak, melyek tömegeiket öntudatos pedagógiával a termelt javak ésszerű és méltányos elosztására kényszerítik, s a nép tehetségesebbjeinek megadják a pedagógiai lehetőséget arra, hogy kifejtsék a nemzeti közösség legjobb tulajdonságait, minőséget tudjanak nyújtani azon a piacon, melynek végső gazdasági határa az occidentális műveltség által ellenőrzött egész emberi világ.”

*

S újra a kérdés: vajon mi lesz a magyarság jövője ebben az új, átformálódott, háború utáni Európában?
“A magyar mérsékelt, tartózkodó, ezeréves veszélyösztönnel szemléli a világ jelenségeit, ezer éve ugyanazok a történelmi erővonalak metszik a magyarság életvonalait. A magyar nem kegyetlen: történelmi sorsa méltányosságra és óvatosságra tanította. Ezer éven át egy kis nép, mely nagy hatalmak állandó viharzónájában él, megtanulja, hogy egyetlen kötelessége van önmagával és a világgal szemben: megmaradni. Túlzással, igazságtalansággal, méltánytalansággal, vad indulatokkal, kegyetlenséggel lehet hódítani; megmaradni csak méltányossággal, türelemmel és arányérzékkel lehet. Nem él még egy nép a Duna-medencében, melynek történelmi arányérzéke oly fejlett, oly öntudatos lenne, mint amilyen mértékben a magyar rendelkezik a megmaradás törvényének a legfontosabb képességével.”
Márai szerint fontos – hagyományos – szerep vár a magyarságra itt a Duna-medencében a háború utáni új Európában is, sőt ez a hagyományos szerep és feladat ekkor fog igazán kiteljesedni.
“Mi nem területeket óhajtunk szerezni az új Európában, hanem módunk nyílik rá, hogy megvalósítsuk a magyarság új európai honfoglalását, ha megfelelő nemzetneveléssel előkészítjük hazánkat arra a minőségi vezetőszerepre, amelyet múltja, képességei, sajátos szellemi alkata a Duna-medencében valósággal parancsolóan jelölnek ki számára.”

*

Újra felbukkan tehát a “nemzetnevelés” fogalma, amelyet Márai könyvterjedelmű meditációjának a címéül választott. Vajon mit rejt magában ez a fogalom? A nemzetnevelés nem egyéb – írta Márai –, mint “az európai hivatás és szerep magyar lehetőségeinek tudatosítása a nemzet lelkében”.
A nemzet életében a polgárság a műveltség elsőrendű hordozója. “Ezért alapvető feladat, hogy ízlését nemesítsük, szellemi igényérzetét és erkölcsi felelősségét fokozzuk, valóságérzékét elmélyítsük, illúziókra való hajlamából kiábrándítsuk, kényelmi szempontjaiból felrázzuk, egyszóval igénnyel töltsük meg a vezető társadalmi réteg lelkét.”
Ez a Márai-féle nemzetnevelési program központi feladattervének egyik oldala, amelyet szerinte “kérlelhetetlen következetességgel, a szellem minden jelentkezési területén” végre kell hajtani. Ezzel kapcsolatosan Márai rámutatott a nemzetnevelés keretében megvívandó kétirányú küzdelemre. Tudatosan harcolni kell az önelégültséget, fölényeskedést árasztó nemzetszemlélet, “e fakírszerű önelragadtatás és önigézet” ellen.
“Az új magyar pedagógia egyik legfontosabb feladata, hogy a nemzet közszellemét felszabadítsa e cigányprímásos bűvöletből, ebből az elérzékenyült önimádatból. Ugyan-így elutasítandó az a másik nyegle és üzleties nemzetközi szemlélet, amely pökhendien tagadja egy nemzet hagyományaiból táplálkozó öntudatának jogosultságát, egyéni képességeit és sajátosságait.”
Ez a nemzetnevelés tehát egy erős polgári réteg hazai létrehozását célozta, ugyanakkor programjába tartozott – hasonlóan erős hangsúllyal – az, hogy az alsóbb társadalmi rétegek művelődési lehetőségeit is emelni kell.
“A nevelést természetesen a mélyben kell kezdeni, a népiskolában. Hiszünk a magyar műveltség minőségi elmélyülésében, s ha ezt hisszük, figyelmünket elsősorban a magyar néptanító felé kell fordítani.”A következő mondatot is a polgárság érdekeiért mindenütt oly nagy hévvel kiálló Márai vetette papírra: “A néptanítók felelőssége csaknem nagyobb, mint az egyetemi tanároké”. S e prófétikusan emelkedett szavakat ugyancsak a polgár Márai írta: “A néptanítók szellemi szintje, világnézeti függetlensége, pedagógiai szándéka egyértelmű a nemzet jövőjével!”
Határozottan leszögezi: a nemzetnevelés valóságos és időszerű feladatai közül az egyik legfontosabb éppen az, hogy a tanítókat – “a magyar nemzet e névtelen szellemi hőseit” – minél korszerűbben oktassák, kiképezzék és továbbképezzék. Erre azért is szükség van, mert a közelgő “nagy minőségi versenyben” a nemzeti műveltség sorsa nem csupán az egyetemeken, a tudományos műhelyekben, könyv- és folyóirat-kiadók szobáiban dől el.
“Eldől mindenekelőtt a tanyai, falusi, városi népiskolákban, ahol először érti meg egy zsenge lélek, mi a magyar műveltség és mi az európai műveltség, s hogy e kettő összjátékának végzetszerű összefonódása minden magyart mire kötelez.”

Mészáros István