TÁLENTUM ÉS IDŐDOLLÁR
(Avagy, miként állhatjuk útját a világgazdaság úthengerének)

“Ha meg akarjuk előzni a világméretű gazdaság összeomlásával járó nyomort és fölfordulást, elengedhetetlen a helyi gazdaságok helyreállítása. Azért van szükségünk erre, hogy csökkentsük a globalizáció környezeti hatását, és lehetővé tegyük a helyi együttműködést és összetartást. Csak ez biztosítja fenntartható módon a megélhetésünket és jólétünket. A helyi pénznemeken alapuló cserekereskedelmi rendszer és idődollárrendszerek értékes eszközöket adnak ehhez.”

(Perry Walker és Edward Goldsmith)

Miért fenyeget az összeomlás? Ahogy David Korten írja, a gazdasági termelés az 1950. évi szint ötszörösére növekedett, mégis nőtt a szegénység, a munkanélküliség, a társadalmi egyenlőtlenség, az erőszak, és szétesnek a családok. Az állandó gazdasági növekedés kényszerképzetét követve túlléptük a környezet helyreállító képességének határát, fölbomlott az emberi közösségeket fenntartó társadalmi szőttes, fokozódott az erőforrásokért folytatott verseny. A nemzetek feletti vállalatok a saját képükre alakítják a világot, s közben válság válságot ér.
Korunk világgazdasága egyre inkább központosított, egyszersmind bolygói szintű (idegen szóval: globalizált). Megszűnőben van a (kis) nemzetek, tájegységek, települések gazdasági (és kulturális) önállósága. A helyi termékeket és termelési módokat fölszámolják, az árukat sok ezer kilométerről hozzák bevásárlóközpontjainkba, saját terményeink sorsa bizonytalan: a közvetítők leszorítják a felvásárlási árakat, egyes ágazatokat fölszámolnak, kiszorítanak idegen árukkal. A gazdaság urai a nemzetek feletti vállalatok, amelyek uralmukat újabb és újabb szerződésekkel igyekeznek megpecsételni. Ilyen lenne például a Többoldalú Beruházási Egyezmény (idegen rövidítése: MAI), amelynek célja, hogy megteremtse a külföldi beruházók biztonságát még a kormányokkal szemben is, lehetővé tegye a tőke szabad mozgását és kivitelét, valamint meggátolja a befektetők jogainak bármiféle korlátozását.
Helena Norberg-Hodge egy tanulmányában részletesen ismerteti a bevezetőben vázolt folyamatot. Foglalkozik a tájegységi gazdasággal, amely ugyan nem lehet teljesen önellátó, de miért kellene több ezer kilométert megtenni például egy terület búzájának, tojásának vagy tejének, ha mindez előállítható és beszerezhető 50-100 kilométeres körzetben is? Ír a falu és a város eltérő életéről, a falusi termelés fontosságáról és korunk ökológiailag fenntarthatatlan városairól.
Az összeomlás kockázata csak a helyi közösségek fejlesztése révén csökkenthető, ezek segíthetnek a kultúra fennmaradásában. Ezért kell támogatnunk a falusi közösségeket és a kistermelőket, amelyek lehetőséget adnak a mezőgazdaság egészséges alapjainak újrateremtésére, a mainál erősebb, a különbözőségeket ismerő és elismerő gazdaság létrehozására. Ehhez föltétlenül szükségesek a politikai eszközök, a részvételi demokrácia, az említett szabadkereskedelmi egyezmények visszaszorítása, elutasítása.
Milyen eszközökkel támogathatók a kistermelők és a helyi közösségek? Kis hitelintézetekre és a kistermelőket erősítő hitelpolitikára van szükség, jogi és gazdasági segítséget kell nyújtani számukra a nemzetek feletti vállalatokkal szemben, s fel kell karolni a tájegységi, emberi léptékű kezdeményezéseket. Ezekkel foglalkozik Helena Norberg-Hodge, valamint egy újabb írásában Perry Walker és Edward Goldsmith. Mind a két tanulmány azokról a módszerekről ír, amelyek elősegíthetik a felvázolt célok elérését.
Egyre erősödnek a “Vásárolj helyi terméket!” típusú kezdeményezések, a közösségi pénzrendszerek és mindezeken túl a Helyi Cserekereskedelmi Rendszer (angol nevének rövidíté-se LETS, Magyarországon tálentum rendszernek nevezik, a továbbiakban ezt használjuk). A tálentum-rendszer alapelve igen egyszerű: az emberek helyi, nem hivatalos pénznemben “fizetik ki” az egymásnak nyújtott javakat és szolgáltatásokat. Mindenki felsorolja az általa kínált lehetőségeket, és azt, mit kér értük cserébe. A számlájukon a javukra írják azt, amit más tagoknak nyújtottak, és ezt a szervezet más tagjaitól kapott szolgáltatásokra és javakra fordíthatják. Így a közösségi gazdaság keretein belül a kevés valódi pénzzel megáldott emberek is dolgozhatnak és előnyökhöz juthatnak. A közösség lehetővé teszi sokféle szolgáltatás, például ácsmunka, autójavítás, gyerekfelügyelet, varrás, lakásfestés, könyvelés, egészségügyi gondozás, valamint helyben készített mezőgazdasági és egyéb termékek cseréjét. Célja az, hogy új módszert adjon az emberek kezébe olyasminek elérésére, amihez jelenleg nem juthatnak hozzá.
Az első tálentum rendszert Michael Linton alapította 1983-ban Kanadában. A pénzegység a zöld dollár volt, értékben azonos a kanadai dollárral. Az első évben 250 000 zöld dollárnyi forgalmat “csináltak”. Linton kezdeményezése 1985 után meghonosodott az Egyesült Királyságban. Ott jelenleg négyszáz csoport működik, összesen mintegy harmincezer résztvevővel. A csoportokban a tagok száma tizennégy és ötszáz között van. Nevezetes tálentum rendszer működik 1991 óta Ausztráliában, Új-Dél-Walesben, Sydney közelében. Ennek ezernyolcszáz tagja van, évi forgalmának egyenértéke 270 000 dollár. (Ehhez már üzleti vállalkozások is csatlakoztak.) Franciaországban húszezer tagja van a rendszernek, s működik ilyen Új-Zélandon és az Egyesült Államokban is.
A másik sajátos rendszer az úgynevezett idődollár. Létrejöttét az indokolja, hogy az ipari országok nagyon költséges jóléti szolgáltatásokat fejlesztettek ki, és a kiadások csökkentése érdekében ezeket most gyors ütemben leépítik. Ha az állam nem tartja fenn a szolgáltatásokat, akkor ezt az embereknek kell megtenniük. E rendszerben a tagok a szolgáltatásért nem kapnak pénzt, hanem helyi pénznemben jóváírják az ellenértékét, és ennek fejében később, például ha megbetegednek vagy megöregszenek, hasonló szolgáltatást kapnak.
Edgar Cahn és Jonathan Rowe Az idődollár című könyvében arról ír, hogy sok mindent nem lehet pénzért megvásárolni: például családot, barátokat, kölcsönös, elszámolás nélküli segítséget. Az ipari országokban sok ember számára ez már nem létezik; a baráti társaság, a szórakozás, a biztonság, a meghittség, sőt még a pletyka is csak pénzért kapható. Az elveszett világot egyre inkább a tévé és a számítógép helyettesíti. Azelőtt a szomszédság kölcsönös figyelme tartotta fent a nyugalmat, a biztonságot, ma a műszaki eszközök és a rendőrség.
Az emberek "a közösség és gondoskodás vásárlói lettek, nem a résztvevői”. Ivan Illich írta: “Ha a jogászok intéznek el minden vitás kérdést, ha a tanárok tanítanak meg mindent, és ha az orvosok végeznek minden gyógyítást, akkor az ember elveszíti azt a képességét, hogy mindezt megtegye, mint régen tette.” Márpedig éppen ez a gazdasági fejlődés lényege: Cahn és Rowe szerint a gazdaság úgy növekszik, hogy fölfalja mindazt, ami összetartja a társadalmat. A nemzetek feletti vállalatok egyre kevesebb munkahelyet kínálnak, az áruikhoz egyre inkább csak a kedvezményezettek jutnak hozzá, és az állam nem képes gondoskodni a szegényekről.
Az idődollárt Edgar és Jean Cahn találta ki. Egyelőre csak az Egyesült Államok harminc államában létezik, mintegy százötven ilyen elven szerveződött csoport működik, tagjaik száma néhány tucattól néhány ezerig terjed. Miamiban a csoport nyolcszáz tagja – fiatalok és idősek együtt – havonta összesen mintegy 8000 órát dolgozik. Michiganben és Missouriban az állam is támogatja ezeket a csoportokat.
El Paso nagyon szegény település, ott egy női szerzetesrend támogatásával működik az idődollár-szervezet. Betegeket szállítanak, a várandós anyáknak tanácsadó szolgálatot szerveztek, beteg gyerekekre vigyáznak, bevásárolnak a házhoz kötötteknek, és az elvégzett munkák között van a kútásás vagy az egészségre veszélyes, ólomtartalmú falfesték eltávolítása is.
A tálentum rendszer és az idődollár révén az emberek hozzájuthatnak azokhoz a javakhoz és szolgáltatásokhoz, amelyekre szükségük van. A rendszer előnye, hogy a szegény közösségekben a nemzeti pénznemből nincs elegendő, a helyi eszközökből viszont van. Újfajta együttműködés, kölcsönösség adja azt a biztonságot, amelyet egyébként a pénz adna.
A helyi pénzek nem válthatók át. A gazdálkodók nem azért termelnek, hogy áruikat készpénzért eladják és esetleg távoli vidékre szállítsák, hanem azért, hogy ellássák a helyi fogyasztókat. A vásárlóerő a közösségen belül marad, nem úgy, mint sok helyütt, ahol a szegény közösségek kevés pénzét elszívják a gazdag városok. Az emberek ma rendszerint a lakóhelyüktől távoli bevásárlóközpontban költik el a pénzüket.
Ezek a módszerek erősítik az emberek közötti kapcsolatokat, és ez építi a helyi közösségeket. A helyi pénz értékét a közösség szabja meg, nem pedig a bankok vagy a “pénzkereskedők”. Az adóhatóságok egyelőre nem foglalkoznak e közösségi csoportokkal, de ha szaporodnak, még ez is bekövetkezhet. Az Egyesült Államokban az idődollárt egyelőre jótékonysági rendszernek tekintik.
Mit hoz a jövő? Vannak, akik azt javasolják, hogy az egyes csoportok kereskedjenek egymással, legyen egy központi nyilvántartás, valamint átszámítási lehetőség a nemzeti pénzre. Ezek az ötletek azonban ellentétben állnak a tálentum rendszer alapelveivel. A közösségeknek meg kell őrizniük helyi jellegüket, különben a világgazdaság lenyeli, fölszámolja őket. Angliában az üzleti világ kezdetben ellenségesen fogadta a tálentum rendszerben tevékenykedő csoportokat, a kis, helyi vállalkozások mégis szívesen csatlakoznak. Az ausztráliai csoport tagjai között van kávé-ház, orvosi rendelő, iskola, zöldség- és gyümölcskereskedés, könyvüzlet, bölcsőde, sőt egy hetilap is.
A rendszer az oktatásban is bevezethető: a diákok részt vehetnek a kollégium fenntartásában, kertészkedhetnek, élelmiszert termelhetnek, főzhetnek, takaríthatnak, a könyvtár rendben tartásában tevékenykedhetnek. Így dolgoznak Kentucky államban, a Berea Kollégiumban és a brit Schumacher Kollégiumban. (Mondhatnák: mi van ebben új, így működtek régi magyar kollégiumok – csak az egészet újra ki kell találni.) Az államnak is érdeke, hogy elősegítse a tálentumrendszer és az idődollár fejlesztését. Ennek köszönhetően csökkenthető a munkanélküli-támogatás, és mérséklődnek a jóléti kiadások. Ez még akkor is előny, ha esetleg csökkennek az állam adóbevételei. De ennél is fontosabb az, amit Helena Norberg-Hodge tanulmányából idézek: “A leírt gazdasági változásoknak elkerülhetetlenül hatniuk kell a személyekre is. Újra föl kell fedezni a közösségekben meglevő pszichológiai értékeket, az örömöt, a vidámságot, és újra fel kell ébreszteni az emberekben a lakóhellyel való kapcsolat érzését. A kultúra és az információ világméretűvé vált, és ez olyan életmód kialakulására vezetett, amely megvetéssel kezeli a közelit, a szomszédost. A hely átérzése azt is jelenti: segítünk magunknak és gyermekeinknek, hogy észrevegyük a körülöttünk levő élő természetet, újra kapcsolatot teremtsünk az élelemforrásainkkal, s fölfogjuk az évszakok változásait, a növény- és állatvilág sajátosságait.”

György Lajos

Rovatunk az ELTE (Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület) közreműködésével készül. Az Egyesület fogadóórái: keddenként fél 6-tól fél 9-ig a “Zöld központ” Bp. V., Vadász u. 29. alatti helyiségében. Legközelebbi cikkünk a lap ez évi 28. számában jelenik meg. – A szerk.