A szil

VAD VIDÉKEK
SZILAJ FÁJA

„Ott áll a fa, az ős öreg szilfa, az akarattyai magaslaton. Földje fája büszkén néz szét a messze világba...” – írja a századfordulón Eötvös Károly a szilekkel kapcsolatosan. Közülük a hegyi szilt erdészeink – a madárcseresznye, a kislevelű hárs, majd a vadkörte után – 1999-ben az „év fája” címmel tüntették ki.

Az ókori görögök a szilt Hermész-nek, a kereskedők és a tolvajok istenének fájaként tisztelték. E fa szárnyas termései kísérték a lelkeket – Hermész vezetésével – a világ ítélőbírája elé. A nimfák az elesett hősök emlékére árnyat adó szilfákat ültettek.
A római mitológiában a szil Júnó istennő fájaként jelenik meg. Plinius Secundus leírása szerint a cimberek ellen viselt háború idején Nuceria városában, a Júnónak szentelt ligetben az istennő oltárára ráboruló megcsonkított szilfa saját erejéből felépült – rögtön virágba borult –, és íme, ismét helyreállt Róma tekintélye... A római korban a szilt a szőlő támasztékául használták, így aztán a Dionüszosz-kultuszban is megjelent. Dél-Franciaországban, a terebélyes lombú fákban nem igen bővelkedő mediterrán vidéken a szil helyettesítette a germánok hársfáját; árnyékában hirdették isten igéjét, és ott is ítélkeztek.

Árnyékáért ültették

Az Árpád-kori faluhálózat az Alföldön a XV. századi pusztásodás nyomán, majd a török hódoltság alatt erősen megritkult. Az utas többnyire nem talált egynapi járóföldön belül települést, a csárdákban és a vendégfogadókban pihenhette ki magát, válthatott lovat. A csárdákhoz pedig hozzátartozott a terebélyes lombkoronájával árnyékot adó szilfa. (Az alföldi településeknek ma is nagy a határuk, s a lakott helyek távolabb fekszenek egymástól, mint az ország dunántúli és északi régióiban.)

A megcsonkolt és virágba borult szilfa
(Plinius Secundus nyomán)

Tessedik Sámuel önéletírásában beszámol arról, hogy alföldi fátlan birtokán többféle vad- és gyümölcstermő fajból, egyebek közt szilből álló fatenyészetet létesített azért, hogy meggyőződhessen róla: miféle fajok tenyésznek ott legjobban. A kísérlete, sajnos, eredménytelennek bizonyult, mivel „1783-ban az én szép és drága faiskolámban és gazdasági kertemben 6 napon át 7 községi bika pusztított.” A községi tiszttartó, akinél Tessedik az eset után panasszal élt, nem tekintette komoly veszteségnek e fák eltiprását: ítéletében mindössze azt mondta ki, hogy ha még egyszer hasonló eset történik, a bikák tulajdonosai kötelesek megfizetni a kárt.
Eötvös Károly a XVIII. századra fátlanná vált Alföld egyetlen jelenlévő keményfájaként emlékezik meg a szilről. „Van fája a síknak is. De csak puha fája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad a varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli, és ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző, ficzánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjjat... Századokon át élt. Kora miatt kihalt szilfát még senki sem látott.” Eötvös a századfordulón írta e sorokat, s a szil „egyeduralmát” némiképp eltúlozta.
A szilek hajdan gyakran estek a hamuzsírfőzés áldozatául (a szilfa hamujából égették a legjobb hamuzsírt), erdei térfoglalásuk is – már a szilfavészt megelőzően – jócskán megcsappant.

A balatonakarattyai Rákóczi–szilfa maradványa

A faállományok értéke a sík vidéken nem vetekedett az állatokéval és a gabonaföldekével, jóllehet a vízrendezéseket követően (a XVIII. század végén és a XIX. század folyamán) a sztyeppesedő Alföldön az elszabadult futóhomok megkötésére és a gátak védelmében már megkezdődtek a fásítások. Ehhez főként nyár- és fűzfajokat, később akácot, majd gyümölcsösöket és szőlőt telepítettek. A vízfolyásokat kísérő tölgy-kőris-szil ligeterdők újratelepítéséről azonban a korabeli források nem tudósítanak. Nem is történhetett ilyen, hiszen a gátak közötti hullámterek ökológiai adottságai főként a puha fájú állományoknak kedveznek, a mentett oldalon pedig a megfelelő vízellátottság hiánya és a szántóföldi gabonatermesztés területének rohamos növekedése akadályozta, hogy a kemény fájú ligeterdők ismételten tért nyerjenek.

Matuzsálemek

A régebbi századokban a szilt gyógyító növényként is ismerték. Az egyik első újkori botanikai leírását az olasz Matthioli 1571-ben megjelent orvosi növényleltárában olvashatjuk. A szerző – Theophrasztosz nyomán – mezei (Ulmus campestris) és hegyi szilt (Ulmus montana) említ. Dioszkoridészre hivatkozva pedig azt írja, hogy ha a fa héját borban feloldjuk, gyomorbántalmakat orvosolhatunk vele. Megemlíti továbbá, hogy a szilfa virága megöli a méheket.
Melius Juhász Péter 1578-ban Erdélyben kiadott Herbáriumában a szilfa hasznairól szólva Matthioli munkáját idézi, immár magyar nyelven. Érdekes, hogy Diószegi Sámuel az 1807-ben kiadott Magyar Füvészkönyvében a mezei szilt pusztán szilként írja le, ám ezenkívül megemlíti a „kérges” (U. suberosa), a „nyóltzhímű” (U. effusa) és az „amerikai” (U. americana) szilt.
A szilek, amelyek – mint láttuk – a XIX. századra erdőalkotóként visszaszorultak, kezdtek egyedi, különös becsben tartott fákká válni. Egyre fontosabb szerepet kaptak a tájképi kertekben, arborétumokban is. A mondák és a néphit történelmünk nagy alakjaihoz kötik évszázados famatuzsálemeinket. Közöttük – a hársakhoz és a vadkörtefákhoz hasonlóan – több szilfa is akad. Ilyen például Béri Balogh Ádámnak a Tolna megyében, Szekszárd mellett található szilfája (ez a kuruc generális elfogatásának helyét jelzi). Rákóczi-fáink között is akad nem egy szil. A legenda szerint az ifjú Rákóczi Máramarosban, az úrmezei határban álló szilfa alatt költötte el ebédjét, mielőtt Lengyelországba bujdosott.
A környékbeli ruszinok annyira tisztelték a fejedelmet, hogy keresztet állítottak e szilfa alá, hadd süvegelje meg az arrajáró mindkettőt. A máramarosinál is nagyobb hírnévre tett szert a ma már sajnos csak emlékében fennmaradt akarattyai szilfa. („Lásd a Rákóczi-fa – Rákóczi nélkül című keretes írásunkat. – A szerk.)

Dísznövény

A szárazságnak meghatározó szerepe volt és van a szilfabetegség, – a szilfavész – terjedésében. Rapaics Rajmund 1940-ben arról tudósít, hogy a harmincas években Budapesten a több mint ötszáz utcát díszítő fasorokban található szilek a hársakhoz hasonlóan különösen sínylődnek: „... a nagyváros sivatagi klímája idő előtt megfosztja lombjuktól a legszebb fákat, s a nyári árnyék elvesztéséért nem kárpótlás a másodszori lombosodás.”

A szilfa (Ulmus) hajtása (Matthioli ábrázolása)

A XIX. században szép számmal létesített tájképi kertekben, arborétumokban számos szilfajt és -változatot találunk. Azokban a nagy parkokban, ahol jó a talajnak vízzel való ellátottsága, és ahol a kiterjedt fás növényállomány kedvezően hat a páratartalomra, ott a betegség kevésbé pusztított. A Körös partján, az 1800-as évek második felében, az elődök Anna-ligeti telepítéseit folytató Bolza Pál gróf alakította ki a szarvasi arborétumot, részben úgy, hogy a szomszédos Anna-liget fáit oda ültette át. A létrehozó Bolza becenevét viselő gyűjteményeskertnek, a Pepi-kertnek az 1960-as években készült növényleltára hét szilfajt és további három változatot sorol fel: fehér, mezei, sárga, hegyi, oszlopos hegyi, szomorú, vénic, kínai, turkesztáni és vörös szil.
A mai dísznövény-enciklopédiák számos szilfajt és változatot mutatnak be. Ezeket hosszú életűként jellemzik, és a nagy parkokba ültetendő fajok közé sorolják. A díszkertekben alkalmazható fajok közül az Ulmus pumila var. arborea tekinthető olyannak, mint amely a legjobban ellenáll a szilfavésznek. A faiskolák és a csemetekertek kínálata azonban a dendrológiai felsorolásoknál sokkal szerényebb: sok árudából teljesen hiányzik a szilek választéka. Díszkerti és parképítészeti felhasználásuk így – sajnos – csak meglehetősen korlátozott lehet a közeljövőben is.

Konkolyné dr. Gyuró Éva

(Lapunkban a hegyi szil botanikai, erdészeti és termesztési ismereteiről két hét múlva olvashatnak)