KI VOLT NEUMANN JÁNOS?

Ki volt Neumann János? Szerencsés ember vagyok, mert ezt a kérdést a világnak számos országában volt alkalmam föltenni, általában tizen-huszonéves hallgatóim előtt. Tapasztalataim szerint a tanárok rendszerint már előre felkészítették diákjaikat, s ők többé-kevésbé helyesen feleltek e kérdésre, ám nagyon sok helyen semmit sem tudtak a XX. század egyik legnagyobb matematikusáról, az elektronikus számítógép egyik alkotójáról.

Sok mindent még azok sem tudtak, akik „készültek” Neumannból. Például jó néhány országban meglepetésként hatott, hogy magyar volt, hogy Budapesten született, sőt ott járt iskolába is. A John von Neumannból a von miatt sokan osztráknak vagy németnek hitték őt. Első németországi cikkeit még Johann Neumann von Margitta, majd később Johann von Neumann aláírással jegyezte, amikor pedig a harmincas években Amerikába emigrált, barátai rábeszélésére a keresztnevét megváltoztatta az amerikaias Johnra, de a „von”-t megtartotta. Ez a hárombetűs kisszó a különben zárt ajtókat is megnyitotta előtte, mert a sznob amerikaiak imádják a „von”-nal dicsekvő kékvérű európaiakat.

A technikatörténetben művelt olvasó, persze, jól tudja, hogy Neumann János nem volt született nemes. Viszonylag gazdag bankár édesapja, Neumann Miksa 1913-ban I. Ferenc József magyar királytól (nem pedig – miként mondani szokták – osztrák császártól) vásárolta a nemességét, ahogyan azt akkor fölöttébb sok gazdag zsidó családfő tette. Nagy különbség nemigen volt a született nemesek és a vásárolt nemességűek között: valamennyien a király szolgálatáért jutottak e címükhöz. Margittai Neumann Miksa azok közé a bankárok közé tartozott, akik főszereplői voltak a századfordulós magyar gazdaság felvirágoztatásának. ők, az akkori nagy bankárok teremtették meg a hatalmas beruházásoknak, Budapest kiépítésének, a hazai ipar kialakulásának és számos középület létrehozásának pénzügyi alapjait. Amikor Miksa váratlanul meghalt, a Borsszem Jankó című lap verssel búcsúztatta margittai Neumann Miksa doktort:

János matematikai tehetsége már a pesti evangélikus gimnáziumban kibontakozott, édesapja mégis azt kívánta, hogy vegyész-mérnök legyen belőle. Ezért az érettségi után beiratkozott a zürichi műszaki egyetemre, miközben Berlinben és Budapesten matematikát, fizikát és filozófiát hallgatott. Csaknem egyidejűleg szerezte meg svájci mérnöki diplomáját és a budapesti matematikai doktorátust.

Neumann János barátságos és szívélyes ember volt,
mindenkire mosolygott.
Csak akkor komolyodott el, ha magyarázott
vagy egy probléma megoldásán gondolkodott

Hosszú lenne felsorolni, hogy mikor és hol tökéletesítette matematikai tudását. Pályájának egyik fontos állomása a göttingai Matematikai Intézet volt, amelyet akkor a világ tudományának és azon belül a matematikának a fővárosaként tartottak számon. Nem sokáig, mert az intézet élére a hitleristák egy nácit neveztek ki, ezt azonban a tudósok nagy része már nem várta meg, szinte valamennyien Amerikába emigráltak. A többségük Princetonba került. Talán – némi túlzással szólva – az amerikai tudomány voltaképpen ezzel, no meg, persze, a pénzével alapozta meg későbbi világhódító szerepét.

Neumann a mérnöktovábbképző intézetben (IAS, Institute for Advanced Studies) lett a matematika professzora (Amerikában mindmostanáig ő számít a legfiatalabb kinevezett professzornak). Azután jött a háború. Neumann és a többi (főleg Európából menekült) tudós jelentkezett a Manhattan-terv végrehajtására, hogy – a németekkel versenyezve – elkészülhessen az első amerikai atombomba. Los Alamos kutatólaboratóriuma hamarosan Amerika legjobb koponyáinak lett a gyülekezőhelye. Kapóra jött nekik Neumann közismerten nagy matematikai tudása és mérnöksége révén szerzett gyakorlati tapasztalata.
Ő a lökéshullámokkal kapcsolatos számításokat kapta feladatul, merthogy ehhez nagyon sokat kellett géppel számolni.

Ebben az időben már elkészült néhány jelfogós számítógép, mint például a MARK-I meg a többi. Ezeken módja volt számolni, ám nagyon lassúnak bizonyultak. Ellenben rendelkezésére állt egy mechanikus analóg számítógép, a Bush-féle differenciálanalizátor meg még sok – akkor általánosan használt – elektromechanikus számológép is. Sajnos, egyikkel sem lehetett másodpercenként néhány műveletnél nagyobb sebességet elérni.
Neumann az aberdeeni vasútállomáson 1944-ben ismerkedett meg Hermann Goldstine-nal, aki hadnagyi rangban – matematikusként – a szomszédos aberdeeni kísérleti lőtéren a lő- és bombázási táblázatok számításait irányította. Elmondta, hogy a hadsereg a Pennsylvaniai Egyetemen egy elektronikus számolóberendezés, az ENIAC kifejlesztésén dolgozik, s azt 1000 művelet/ másodperc sebességűre tervezik. Neumann-nak épp egy ilyen gépre volt szüksége. Elment, megnézte, s egy év múlva már a számítógépprojekt igazgatója volt.

Neumann második feleségével és kutyájukkal,
„aki” azért kapta az Inverz nevet, mert amikor
megérkezett hozzájuk, Neumann éppen
az inverz függvényekkel foglalkozott

Neumann és Goldstine ettől kezdve – egészen Neumann haláláig – együtt dolgozott a számítógépek fejlesztésén. Az ENIAC két tervezőjével, John W. Mauchlyval és Prespert J. Eckerttel azonban nem alakult jól a viszonyuk, ráadásul együttműködésük sem volt túlságosan szoros. Konfliktus akkor támadt közöttük igazán, amikor Neumann nem járult hozzá ahhoz, hogy a saját maga által feltalált tárolt program elvét a négyük nevén szabadalmaztassák. (Lásd keretes írásunkat! – A szerk.)
Neumann a tárolt program elvét alkalmazta az ENIAC-ban, majd elkészítette az ENIAC utáni számítógépnek, az EDVAC-nak a teljes leírását. Ez volt az első igazi dolgozat a számítógépekről. Azért, hogy megakadályozza Mauchly és Eckert szabadalmaztatási szándékát, közölte a leírást, és így lehetetlenné tette, hogy az elvet szabadalmaztassák.
Ezután a négy ember útjai szétváltak. Mauchly és Eckert számítógépgyárat alapított, s abból született meg később a UNIVAC-számítógépeket sorozatban gyártó cég és az amerikai számítógépipar.
Neumann és Goldstine Princetonban megalkotta az IAS- vagy Neumann-gépet. Ez leginkább abban különbözött a korábbi két számítógéptől, hogy párhuzamos működésű volt, tehát sokkal gyorsabban számolt bármelyik korabeli számítógépnél, felépítése pedig – fő vonalaiban – megegyezett a mai modern számítógépekével.
Ezért a világ tájékozottabb fele ma is ezt a gépet tekinti minden számítógép dédapjának.

Neumann – amikor számítógépe elkészült – jó néhány állami megbízást elvállalt. Például a hadsereg minden fegyvernemének ő lett a tanácsadója, számtalan előadást tartott, s a korabeli számítástechnikai konferenciáknak az egész világon Neumann János volt az első számú meghívott sztárja. Ám váratlanul megbetegedett, s hamarosan megállapították: tüdőrákja van. Betegsége alatt is folyamatosan A számítógép és az agy című előadásán dolgozott, azt még mindenképp szerette volna megtartani. A kézirat, sajnos, befejezetlen maradt, Neumann 1957. február 8-án meghalt.

Neumann János – már a kórházban, súlyos betegen –
átveszi Eisenhower elnöktől az egyik legnagyobb
amerikai kitüntetést, a Medal of Freedomot

Megindultak a találgatások. Ezekből az a hiedelem látszik a legmaradandóbbnak, hogy az első atombomba felrobbantásakor – a hiányos óvintézkedések miatt – radioaktív por jutott a tüdejébe, s ez okozta betegségét, majd halálát. Neumann egyik volt munkatársa mondta: az atombomba felrobbantása után a helyszínen levő kutatók nem várták meg, amíg a por elült, hanem kirohantak, és a robbanás helyszínén egymást meg a bomba hatását fényképezték. Ma már aligha deríthető ki az igazság.

Legalább mi ne feledjük!

Neumann úgy vélte (és ekképp cselekedett is): a számítógép az emberiség kincse, azt egyetlen ember vagy szűk csoport sem sajátíthatja ki magának, tehát nem is szabadalmaztathatja. Ezzel szemben Mauchly és Eckert szabadalmaztatta az ENIAC-ot, ennek valamennyi áramkörét, tehát a korai számítógép elvét is, noha maga a számítógép (ennek az alapelve) nem az ő találmányuk.
Az elektroncsöves bináris áramköröket, a dobmemóriát, a műveletvégző és az összes többi részegységet egy Bulgáriából emigrált családnak a fia, John V. Atanasoff találta ki. Ő volt az, aki Clifford Berryvel együtt megépítette a világ első elektronikus számítógépét, az ABC-gépet (az Atanasoff Berry Computert). Erről hallott Mauchly. Meglátogatta Atanasoffot, egy hetet töltött nála, lemásolta a gép elvét és főbb részeit, meghallgatta Atanasoff továbbfejlesztési elképzeléseit, aztán pedig az egészet mint saját szellemi termékét adta el a hadseregnek.
A számítógép szabadalmából Atanasoffnak semmi haszna sem származott, hiszen a szabadalmi leírásban még a nevét sem említették. Valamikor a hetvenes években, amikor a szabadalmak már lejártak, Atanasoff utolsó munkahelye, a Honeywell cég a bíróságnál megtámadta a szabadalmi elsőbbséget Atanasoff javára. A pert megnyerték, s a bíróság kimondta: „Az első elektronikus számítógép megalkotója John Vincent Atanasoff.” Mondanom sem kell, hogy az amerikaiak nagy része a bíróságnak ezt az ítéletét még ma sem ismeri el, mert a „nemzet hőseit”, az amerikai számítógépipar megteremtőit nem hagyják letaszítani piedesztáljukról...
Amerikában nemrégiben ünnepelték az ENIAC megszületésének 50. évfordulóját. Ám ott két név nem hangzott el: John V. Atanasoffé és John von Neumanné. Igaz, az ünnepségre Atanasoff fiát is meghívták, de ő azt mondta: csak akkor megy el, ha valaki hivatalosan ismerteti az amerikai bíróságnak édesapja elsőbbségéről szóló ítéletét. A nyilatkozatot a rendezők megtagadták. Ezt meg is értettem, hiszen akkor már készen voltak azok a brosúrák, emléktáblák és cirkalmas szónoklatok, amelyek úgy mutatták be Mauchlyt és Eckertet, mint a világ első elektronikus, programvezérelt, egyetemes számítógépének az alkotóit, azaz mint Amerika nagy nemzeti hőseit.
Számos beszélgetést folytattam a Pennsylvaniai Egyetemen azokkal a fiatal és középkorú emberekkel, akik ma Amerika legkülönbözőbb egyetemein a számítástechnikát és a számítástechnika történetét is tanítják. Ezek a szakemberek megkérdőjelezik Neumann-nak a számítástechnikában játszott szerepét. Szinte minden egyetemen elterjedt, hogy a tárolt program elvét nem Neumann, hanem Mauchly és Eckert találta fel. Még Hermann Goldstine-nak sem hisznek, aki pedig ott volt, midőn az elv Neumann agyában megszületett. Amikor Goldstine erről az említett ünnepségen beszélt, jól láttam: megmosolyogták őt...
Nem is oly régen a washingtoni Smithonian Institute-ben átrendezték a számítógép-gyűjteményt. A régi gyűjtemény középpontjában a Neumann-gép (IAS-gép) állt a maga teljes felépítésben, bő magyarázatokkal. Az új kiállításon már az ENIAC áll a terem fő helyén, elfoglalva a kiállítás nagy részét: Mauchly és Eckert egész nap látható a videó képernyőin, amint különféle interjúkat adnak. John Atanasoffnak és Neumann János IAS-gépének egy néma vitrin meg a sarokban egy szűk hely jutott, csekély felirattal, persze, mindennemű perifériák és bővebb magyarázatok nélkül...
Amerikában többen is elmondták nekem, hogy nem az a nagy ember, aki feltalál valamit, hanem az, aki a találmányból üzletet és pénzt csinál. Ha valóban ezt a meghatározást fogadjuk el, akkor sem Neumann, sem Goldstine, sem Atanasoff nem volt nagy ember, ám amit feltaláltak, azt azért nem volna szabad elorozni tőlük...
Ez év február 8-án egy kis társaság, a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskola tanárai és diákjai, valamint jómagam most is megkoszorúztuk Neumann János két budapesti emléktábláját a Neumann János Számítástechnikai Szakközépiskolában és a Bajcsy-Zsilinszky út 62. szám alatt levő szülőház falán. Többen is megkérdezték tőlem: miért írok emléksorokat Neumann János halálának 42. évfordulóján? Elég volna, ha ezt csak a kerek évfordulók alkalmával tenném.
Nos, Neumann János esetében más a helyzet: az ő haláláról minden évben kötelességünk megemlékezni! Ha mi, magyarok nem tesszük, akkor Neumann János emlékét hamarosan belepi a felejtés köde.

(K. Gy.)

Nyomozás Princetonban

Még az egyik első amerikai utam alkalmával elhatároztam, hogy meg fogom keresni Neumann János sírját, már csak azért is, hogy a Neumann János Számítógéptudományi Társaság „friss” főtitkáraként elhelyezzem rajta a társaság nevében a koszorúnkat. Érdeklődtem a sírról. Azt tudtam, hogy Neumann a washingtoni Walter Reed Kórházban, az Egyesült Államok elnökének fenntartott különszobában halt meg, de arról nem szólnak a krónikák, hogy hol találhatnánk meg Neumann sírját. Sem a rokonok, sem a barátai, sem princetoni Institute of Advanced Study, sem a magyar nagykövetség nem tudott felvilágosítást adni erről. Első alkalommal csak annyit sikerült megtudnom, hogy Neumann János – az édesanyjával együtt – közös sírban nyugszik Princetonban. Mielőtt a nyomozásom történetét tovább folytatnám, el kell mondanom, hogy az amerikaiak a temetés után általában nem látogatják az elhunyt hozzátartozóikat, szinte sohasem fordul elő, hogy mondjuk halottak napján kimenjenek a sírhoz, gyertyát gyújtsanak, és egy kicsit elmélkedjenek az élet végességéről. Ha valaki meghalt, akkor – az amerikai felfogás szerint – elmúlt a világból, ha voltak tettei, akkor azok fenntartják emlékét, ha nem, nem. Egyébként a temetőkben általában nem sírhantok vannak, hanem a pázsitból – amelyet a temető gondnoka nyír – állnak ki a sírkövek. Így nem csodálkoztam azon, hogy Neumann János sírjának a helyéről senki sem tudott pontos felvilágosítást adni.
Nem szeretem könnyen feladni a terveimet, ezért ettől kezdve minden amerikai utamon béreltem egy kocsit, elmentem Princetonba, és elhatároztam, hogy egymás után végignézem Princeton valamennyi temetőjét. Legalább öt van, ráadásul többnyire borzasztóan nagyok. Volt úgy, hogy – kemény télen – a feleségemmel jártuk végig a sorokat, miközben a temető hószőnyegén egyedül csak a mi nyomaink voltak. Neumann sírját azonban elnyelte a föld.
Deus ex machina! Levelet kaptam Nicholas von Neumann barátomtól, János fivérétől, aki kinyomozta és elküldte nekem testvére „koordinátorait”. Mondanom sem kell, a megadott címen egy ma már nem használt temetőt találtam, ahol a Princetonban elhunyt nagy emberek teste nyugodott. Az már csak pech volt, hogy késő délután jutottam el a sírkertbe, ezért a még ott levő alkalmazott nem volt hajlandó kinyitni a temető naplóját, és megnézni azt a számot, ahol a sírt megtalálhatom. Minthogy a temető vagy három órán keresztül nyitva volt, egészen sötétedésig jártam a sorokat, és számos nagy ember sírkövét megtaláltam, Neumann Jánosét nem. Bedugtam egy kis levelet a bezárt temetőiroda ajtaján, amelyben megírtam, hogy másnap kora délután már a New York-i repülőtéren kell lennem, ezért ismét eljövök kora reggel, s legyen itt valaki, aki megmutatja, hol van Neumann János sírja. Terveimmel ellentétben nem mentem tovább, egy közeli motelben sikerült szobát kapnom.

A szerző Neumann János és édesanyja sírjánál, Princetonban

Reggel – ha jól emlékszem – már hétkor ott voltam a temetőben, de természetesen sehol senkit sem találtam. Ültem az autó tetején, és vártam. Körülbelül egy óra múlva megjelent egy kedves fiatalember, egyenesen hozzám jött: „Ön, ugyebár, K. Gy., és rám vár.” Felültünk a kis traktorjára, és egyenesen egy távolabbi sírhoz mentünk. A sírkőn a név: Neumann János.
Végtelenül nagy elégtételt éreztem. A fiatalember egy kicsit hátrébb húzódott, amíg én gondolati párbeszédet folytattam az általam személyesen sohasem ismert Neumann Jánossal. Azután elhelyeztem egy kis, nemzeti szalagos koszorút a síron, amelyet éppen harmadszor vittem Amerikába. A sírkő előtt egy amerikai lobogó volt a földbe szúrva, ezt évenként az Amerikai Légió teszi mindazoknak a sírjához, akik az amerikai hadsereg tagjai voltak. Neumann, persze, sohasem volt amerikai katona, ám mint a négy fegyvernem legmagasabb rangú szakértője és az atombomba egyik megalkotója felkerült az Amerikai Légió listájára, ezért járt neki a katonai tiszteletadás.
Akkor vettem észre, hogy a kísérőm – a nagyon kedves fiatalember – még mindig ott van. Megkérdezte, ki vagyok, és miért érdekelt ennyire Neumann János. Elmondtam a kalandjaimat. Elgondolkozott, majd lassan megszólalt: „Az apám volt a temető előző gondnoka, én itt nőttem fel a sírkertben. Emlékszem Neumann János temetésére, pedig akkor még gyerek voltam. Tudja, a temetés, vagyis 1957 óta maga az első, aki meglátogatta a sírját.”

(K. Gy.)