Egy 180 millió éves növény a XX. században

A GINKGÓFA

A ginkgófa Kínában őshonos, több ezer évet megérő fa. Különleges levélformája és bámulatos ellenálló képessége régóta foglalkoztatja az emberek fantáziáját. Ázsiában a magját pörkölve vagy forrázva fogyasztják. A néphit szerint serkenti az emésztést, és enyhíti a bor részegítő hatását.

A XIV. századi kínai füvészkönyvek megemlítik a ginkgófát, s a hagyományos hindu gyógyászatban is fontos szerepe van. A levélkivonat hatóanyagai, a terpének és a flavonoidok elsősorban a vérkeringési rendellenességek kezelésében hasznosak.

Mozgó hím ivarsejtek

A ginkgó nemzetség körülbelül 180 millió éve, az alsó jura időszakában alakult ki. Az ősi fajok maradványai Magyarországról a harmadkori rétegekből is előkerültek. A jégkorszak beköszöntével a legtöbb ginkgófaj kipusztult, ezt a sorsot egyedül a Ginkgo biloba kerülte el.
A növény első botanikai leírása E. Kaempfert német orvostól származik 1712-ből. A könyvében ginkgóként szereplő fa nevét vette át Carl Linné is 1771-ben. A nevet többen megkísérelték megváltoztatni, de nem jártak sikerrel. Eredetileg a tiszafafélék közé sorolták, de Hirase 1895-ben megfigyelte, hogy a ginkgó magkezdeményét mozgó hím ivarsejt termékenyíti meg, a tiszafafélék hím ivarsejtje ellenben mozgásképtelen. A ginkgófát ezután önálló rendbe és családba sorolták.

A ginkgo biloba levele

A növényt magyar nyelven helytelenül páfrányfenyőnek nevezik. Néhány tulajdonsága valóban a páfrányokra utal: például a csillós hím ivarsejt, a villás levélerezet, másban viszont – a növekedésében és a hajtásszerveződésben – a fenyőkre hasonlít, így átmenetet alkot közöttük. A ginkgó kétlaki, bár találtak egylaki példányokat is, de ezek ritkák. A kifejlett példányok magassága elérheti a 20-30 métert is. A Föld legmagasabb ginkgófája Koreában van, 60 méter magas.
A ginkgófa hosszú életét, nagyfokú ökológiai alkalmazkodó képességét biokémiai okokra vezették vissza. Levelének és gyökerének kivonata gátolja a répalepke és a kukoricamoly lárváinak fejlődését. Ismereteink szerint a levélkivonat gátolja különböző baktériumok, például az Erwinia amylovora, az Escherichia coli, a Pseudomonas phaseolicola, a Xanthomonas phaseoli és a Bacillus pumilis szaporodását. Ennek a növényvédelemben még nagy hasznát vehetjük.
A kifejlett gyökereknek az idős hajtásokhoz hasonlóan évgyűrűik vannak, s a hajszálgyökereiken szimbionta* nitrogénkötő baktériumok, valamint olyan mikorrhizás* gombák élnek, amelyek segítik a foszfor felvételét.

Az emlők gyökerei

A ginkgófa kérge szürkésbarna, repedezett, fája puha, egyenes szálú, nincsenek benne gyantajáratok. A fiatal fák ágazata ritkás, kúp alakú. A növény hajtásnövekedésében megmutatkozó dimorfizmus élettani alapjait még nem sikerült tisztázni. A talajhoz közeli vastagabb ágak alsó oldaláról fejlődő pozitív geotropizmusú* hajtásokat a japánok chichinek, azaz emlőnek nevezik. Amikor elérik a talaj felszínét, gyökeret eresztenek.
A ginkgó lombhullató, levelei tavasszal a hosszú hajtásokon szórtan vagy csokorban jelennek meg. A hím fák általában 2-3 héttel korábban rügyeznek, mint a termős példányok, s ősszel ugyancsak előbb hullik le róluk a levél. A fiatal leveleket dús szőr borítja. A levélerezet sugárirányú, és keskeny sávokra osztja a levéllemezt. A gázcserenyílások túlnyomó többsége a levél fonákján helyezkedik el. A fiatal levelek világoszöldek, aztán sötétzöldre váltanak, s mielőtt lehullanának, aranysárga, majd barna színt öltenek.

Termések augusztus végén

Virágot csak a már legalább húszéves fák hoznak. A porzós virágok barkaszerű képletként jelennek meg a hím ivarú fákon. A termős virág a rövid hajtások csúcsán fejlődik, és két magkezdeményt visel. A megporzás és a mag fejlődése hosszú, összetett folyamat. Az embrió és a burkolórétegek együttesen csupasz magot alkotnak. A mag 16–20 milliméter széles, ovális, lapított, a felülete sima, a színe barnásfehér. A húsos rész vajsavat tartalmaz, a nőnemű fák ettől kellemetlen szagúak, ezért kevésbé kívánatos dísznövények.

Díszfa, magtermés, drog

A ginkgófa nagyon alkalmazkodó, a mérsékelt övtől a trópusokig sokfelé megél, ahol a hőmérséklet nem süllyed mínusz 30 Celsius-fok alá. Évi csapadékigénye körülbelül 600 milliméter. A környezeti negatív hatásokat (a légszennyezést, a sugárzást stb.) jól viseli. Kártevője és kórokozója nincsen. A talajra sem kényes, bár a mély rétegű, tápanyagokban gazdag, 5,5-6,5-ös pH-jú talajt kedveli legjobban. Közepesen termékeny talajon fiatal korban évente 50–80 centimétert nő.
Magjainak életképessége száraz körülmények között és az idő múlásával gyorsan csökken. A magokat késő ősszel, novemberben is lehet vetni, de az őszi vetés kelési aránya gyengébb, ezért inkább kora tavasszal vetik barázdákba, és talaj–fűrészpor–mulcs keverékkel fedik be. A fiatal növénykéket különféle fuzáriumfajok támadhatják meg, ezért a magokat csávázzák. A február végi, március eleji vetés csírázási aránya 80 százalék körül van. A nevelés 3–5 évig tart.

Ginkgófa a szabadság téren

Díszfának a porzós fák kívánatosabbak, a hím szaporítóanyagot vegetatív úton, dugványozással állítják elő. Az erős gyökérképződés ellenére a ginkgódugványok a szaporítást követő első évben rendszerint lassan növekednek. A vegetatívan szaporított ginkgók ritkán fejlesztenek domináns központi vezérágat, és a spirális ágelrendeződés is csak a magoncokra jellemző. Ehelyett az ágak egyenetlen eloszlású szögben nőnek, és a fák alacsony növésűek lesznek, utcai fásításra nemigen alkalmasak. A fiatal növényeket ezért a talajhoz közel visszavágják, hogy függőleges hajtások fejlődjenek rajtuk. Hazánkban utcán sorfaként, parkokban csoportosan ajánlják. Nálunk mindenütt jól érzi magát, bár az ország déli vidékein díszlik szebben, ahol sok a napsütés.
A ginkgófát 1730-ban Japánból hozták Európába, az első példány az utrechti botanikus kertbe került. Amerikában 1785-ben jelent meg, és az 1800-as évek végén vált utcai parkfává. Az egzotikus fa iránti lelkesedés az 1920-as, 1930-as években abbamaradt, mert az első fák ekkor kezdtek termőre fordulni, és az utcán széttaposott magok igen kellemetlen szagot árasztottak.

A Margit körúton dézsában tartják
(Bojtár Ottó felvételei)

Minden második évben bő termést hoz, a női oltványok a telepítés után 3–5 évvel fordulnak termőre, a magról nevelt egyedek csak 20–30 év múlva teremnek. A termést szeptember közepén gyűjtik be. Egy-egy fa átlagosan 100-200 kilogramm termést ad. A ginkgómag tápértéke nagy: frissen 37,8 százaléknyi szénhidrátot, 4,3 százaléknyi fehérjét és 1,7 százaléknyi zsírt tartalmaz.
A drogtermelést sövényművelésel végzik, a leveleket géppel takarítják be, a hozam 3–4 tonna száraz levél/ha/év.
A ginkgófa magját élelmiszerként magonc-, illetve magoncalany-előállításra vetőmagként értékesítik. A magja különleges csemege, s a földimogyoróhoz hasonlóan pörkölve, konzervben, tasakokban hozzák forgalomba. Legnagyobb fogyasztói a kínaiak. A becslések szerint Kínában évente 5000 tonna szárított magot termelnek. A gyógyterméket gyártó cégek egyre több kis ültetvényt létesítenek levéltermelésre és drogtermelésre. Magyarországon évente nyolcezer–tízezer magoncot nevelnek.

Néhány kihalt ősi ginkgófaj levélformája:
a) Ginkgo digitata, b) G. huttoni, c) G. integriuscula,
d) G. multipartita, e) G. arctica, f) G. primordialis, g) G. adiantoides

A természetes, a ginkgóerdőkből, illetve -ültetvényekről származó leveleket a gyógyszer- és a kozmetikai ipar használja. Kína a világ legnagyobb levélexportőre. A legfontosabb gyógytermékeket már említettük, ezeken kívül a belőle készülő sampon, kifésülő- és habbalzsam érdemel szót. A hajápoló készítményekhez adott ginkgókivonat ellensúlyozza a napfény keratinroncsoló hatását, és erősíti a hajat.
A ginkgó kivonata (a GBE) a véráramlásra hat, nem befolyásolja a vörösvérsejtek rugalmasságát, viszont megóvja a hemolízistől a membránjukat, akadályozza az összetapadásukat, ezzel növeli a vér folyékonyságát, és javítja a vérellátást. Klinikai felhasználási területei: agyi és perifériás keringési, véráramlási zavarok kezelése, légúti betegségekben és asztma esetén görcsoldóként alkalmazzák. Az anyagcserére tett hatásának köszönhetően segíti a szövetek oxigén- és glükózfelvételét. Gyökmegkötőként is hat, ezzel akadályozza a sejthártyák összetapadását.

Szabó Lajos – Koczka Noémi
(Agrártudományi Egyetem, Gödöllő)