A SÓKÁRPÁTOK

A Kárpátok és a Kárpát-medence egyik földtani érdekessége a szovátai sókarszt. Mélyedéseiben meleg vizű sós tavak alakultak ki részben természetes, részben mesterséges úton: a különleges formák sokszor ámulatba ejtik az embert.

Szováta híres fürdőhely az erdélyi Mező havas alján, 520 méteres magasságban. Nevét a XVI. században említik először az oklevelek. A Zoltán-tető egyik lejtőjének platóján a rómaiak által egykor művelt külszíni bányagödrök mélyedéseiben, sóaknáiban alakultak ki a tavak. Formájuk, méretük és számuk az évszázadok során – a vízutánpótlás és a felszíni meg a felszín alatti lepusztulás következtében – többször változott. Néhol a felszín beszakadt és újabb tavak keletkeztek, máshol pedig a hegyekről lehordott üledék feltöltötte a mélyedéseket.

A Kárpátok ívének külső és belső szegélyén – kisebb-nagyobb megszakításokkal – hatalmas sótelepek, sótestek alakultak ki. Ezeket helyenként már a rómaiak korában bányászták; például Szováta környékén a só elszállítására épített utak maradványai a mai napig föllelhetők. E területeket a kősó gyakori felszínre bukkanása okán Sóvidék, magát a szovátai kifejlődést Sókárpátok névvel illetik.

A Medve-tó vizének rétegei
A víz mélysége (méter)	A víz hőmérséklete (Celsius-fok)	Só- tartalom (százalék)	Sűrűség (kg/dm3)
0,00	21	–	–
0,42	39	18	1,155
0,52	45	23	1,176
1,32	56	24	1,188
2,82	40	25	1,196
5,32	30	25	1,196

A Földünkön föllelhető sótelepek közül a legrégebbiek a szilur időszakában (440–405 millió éve) keletkeztek. A Kárpátok övezetére a viszonylag fiatal előfordulások a jellemzőek, itt a kősótelepek kialakulásának feltételei 5,5–5 millió évvel ezelőtt voltak a legkedvezőbbek. Az északnyugati csapásirányú, egykor vízszintesen lerakódott sórétegek ma ferdén, majdnem függőlegesen állnak: a tektonikai mozgás és felgyűrődés során eredeti helyzetükből kibillentek, s úgynevezett diszkordáns rétegeket alkotnak.

A dombvidékes Erdélyi-medence alatt átlagosan 100-200 méter vastag kősóréteg húzódik meg. A medence peremvidékén a kősó a felszínre préselődve a sódiapirokból gyűrűt alkot, s a vastagsága – például Marosújváron, Tordán, Kolozsban, Széken, Szovátán, Dézsaknán, Parajdon és Vízaknán – az 1000 métert (!) is meghaladja.

A sótelepek hosszabb ideig a vízzáró kőzetekkel fedett területeken maradtak fenn. Ott viszont, ahol a kiválóan oldódó kősó a felszínre jutott, rövid idő alatt lepusztult. Jellegzetes karsztos oldódási kisformák jöttek létre: karrok, berogyott töbrök, nemegyszer bányászattal kialakított sóaknák, meredek csatornakarrok, sófalkarrok, oldásbarázdák, gyökérkarros oldásformák, maradványfüggők, csúcskarrok. A felszínt ezeken kívül újraoldódás, majd kicsapódás révén kialakult sófürtök is színesítik. A lepusztulási folyamat emberi léptékkel is nyomon követhető változásokat idéz elő, néhány évszázad alatt pedig teljesen átformálja a táj arculatát. Szováta térségében e folyamat napjainkra jutott el odáig, hogy a sótest a felszínre bukkant, és láthatóvá váltak a különleges karsztos oldódási formák. (Ilyen „sóekcémák” találhatók egyebek között Parajd mellett a Kis-Küküllő völgyében.)

Szovátán ma öt sós tavat láthatunk. A legismertebb és a legnagyobb felületű a Medve-tó. A négy további „testvér” a Mogyorósi-tó, a Rigó-tó, a Fekete-tó, a Veres-tó és a Zöld-tó. A csapadékvíz és néhány kisebb forrás táplálja őket. A víz útja során kősórétegeket is érint, s ebből ered a tavak fölöttébb nagy sótartalma. A sós (nagy fajsúlyú) vízben a fürdőzők valósággal lebegnek. Különösen „sűrű” a kisebb tavak vize, de a legkevésbé sós Medve-tóban sem lehet elsüllyedni. A Medve-tó gyógyfürdőként működik, a Fekete- és a Veres-tónak a só és rádiumtartalmú iszapját pedig gyógyászati célra, elsősorban reumatikus és női betegségek kúrálására használják.

Egészen a múlt századig, vagyis amíg nem háborgatták e tavak vizét, a sókoncentráció és a hőmérséklet is a mélységgel változott. A víz sűrűsége a tófenéken volt a legnagyobb (ott 1,2 kilogramm/liter körüli értéket vett föl), hőmérséklete azonban – Kalecsinszky mérési adatai szerint, egy júliusi napon – 1,32 méter mélyen volt a legmelegebb (lásd táblázatunkat! – A szerk.). Ennek az a magyarázata, hogy a nyári napsütés hatására a patakok szállította, felül szétterülő víz meg az alul levő sós víz egyaránt fölmelegszik. Éjjel az édes víz lehűl, ám az alatta levő sós vizet megvédi az erős lehűléstől. A hő a sós vízben, annak is a felső rétegében akkumulálódik. Napjainkban – a strandolás okozta állandó keveredés miatt – a vízrétegek hőmérséklete nagyjában egyforma.

A régi hírforrások arról is beszámolnak, hogy a nagy sótartalmú tó felületén édes vizű patak folyt át, s a két víz alig keveredett egymással. A patak vize – állítólag – a kifolyás helyén is iható maradt!

A kősó arcai

Az erdélyi sótelepek több fontos földtörténeti esemény eredményeként jöttek létre. Az észak felé mozgó afrikai és arab kontinenslemezek ütköztek az eurázsiaival, és a lemezek között szárazföldi híd jött létre. A tengerszint 12–10 millió éve erősen lecsökkent, és ennek, illetve a tektonikus kiemelkedéseknek a hatására a Gibraltári-szoros szárazra került. Az Atlanti-óceánról úgy 10–5 millió évvel ezelőtt az akkor még nagyobb területre – így az Erdélyi-medencére is – kiterjedő Ős-Földközi-tenger (a Thétys) teljesen levált. Aztán mintegy 5,5 millió évvel ezelőtt kiszárad; a tengervízből kiváló kősó leülepedett a medencében.
Minthogy később a különféle tektonikai és kéregszerkezeti mozgások következtében a Gibraltári-szoros többször megnyílt, majd összezárult, a Földközi-tenger medencéje időről időre sós vízzel telt meg, majd újra kiszáradt. (Ez, illetve a terület lassú, egyenletes süllyedése következtében helyenként 2000 méteres vastagságot is elérő sós üledékek halmozódtak fel!) A sókőzetek (evaporitok) a részlegesen vagy teljesen lefűződött lagúnákban alakultak ki. Először a karbonátok (dolomit, mészkő), majd a szulfátok (anhidrit, gipsz), aztán a kősók, végül az úgynevezett fedősók (kálisók) rakódtak le. A kősórétegeket később fiatalabb üledékek – Szováta térségében főleg agyagmárgával keveredett, áthalmozott lösz – takarták be és védték meg a korai lepusztulástól. A fedőrétegek között helyenként vulkáni törmelékes kőzeteket, homokköveket is találunk.
A kősó – nagyfokú transzlációs* tulajdonságának eredményeként – a tektonikai hatások, rétegnyomások alkalmával fölfelé, a kisebb ellenállás irányába préselődött, és sószemölcsökbe, sótömzsökbe, sóekcémákba gyúródott össze: az ilyen képződményt diapirnak nevezzük. Az erdélyi diapir redők a miocén üledékekben alakultak ki. A könnyen deformálódó kősó – az oldalsó irányból ható nyomás miatt – magasan fölboltozódva, néhol a felszínt is elérve átszakította a fedőrétegeket. A kősó gyakran közbetelepült agyag- vagy anhidrit csíkokkal, esetleg más polihalit* rétegekkel, nyomelemekkel és szervesanyag-maradványokkal szennyeződött. Zárványként lehet benne tengervíz meg néhány gáz is (metán, hidrogén, szén-dioxid, levegő, nitrogén).

&
Kislexikon

polihalit: az egyik legfontosabb kálisó; a kősóval váltakozó rétegei alkotják a kálisótelepeket. A ~ szürkés vagy sárgás árnyalatú, fehér színű, zsíros fényű, áttetsző ásvány, szerkezete nyúlt szálas, táblás kristályhalmaz vagy rostos-leveles tömeg. Kristályokat ritkán alkot.
transzláció: nyomás hatására a kristályrács tömegpontjai egy síklap mentén elmozdulnak anélkül, hogy a kristályrács folytonossága megszűnne, vagyis a kristály eltörne.


A felszínre került sótömzs	A sódiapir egy részét ma is fiatal üledék fedi


Eső vájta oldáscsatornák a sótestben (A szerző felvételei)