Egyetlen tojás az ebéd

UTCAGYEREKEK

Karácsony táján valamilyen feldolgozásban mindig előkerül Andersen egyik legszörnyűségesebb története, A kis gyufaárus lány meséje. A történet szerint Szilveszter napján, metsző hidegben egy árva kislány járja mezítláb a havas utcákat, és gyufát árul. Senki nem vásárol tőle. Hazamenni nem mer, mert mostohaapja megverné, ha kereset nélkül állítana be. Leszáll az este, a kislány behúzódik egy házfal kiszögellése mögé. Hogy egy kicsit melegedjen, meggyújt egy szál gyufát – és a fellobbanó fénynél belát a házak belsejébe, látja, hogyan örülnek és ünnepelnek a gazdag gyermekek a jó meleg szobában. Sorra gyújtja a szálakat, s az utolsó gyufa fényében megpillantja nagyanyját, aki leszáll érte a mennyből, és magával viszi őt. A kislányt reggelre megfagyva találják a járókelők. Az a legszörnyűbb ebben a mesében, hogy Andersen nem túloz: szociológiailag pontos esettanulmányát írja le egy olyan jelenségnek, amelynek tüzetes kutatása csak egy évszázaddal az ő halála után, 1979-ben, a Nemzetközi Gyermekévben kezdődött el.
Egy ENSZ-statisztika szerint a világon jelenleg több mint 150 millió utcagyerek él – legtöbbjük a harmadik világ gazdaságilag igen rossz helyzetben levő országaiban –, és számuk napról napra növekszik.
Az UNICEF szakértői az utcagyerekeket három nagy kategóriába sorolják. Az első – és legnagyobb – csoportba a veszélyeztetett gyermekek tartoznak. Nagyon szegény városi családokban élnek, és ők adják az utcagyerekek állandó utánpótlásának forrását. A második csoportba az „utcán élő gyermekek” tartoznak (children on the street). Napjukat az utcán töltik, de van családjuk, tehát éjszakára haza tudnak menni valahova. Az utcára dolgozni járnak, s így segítenek kiegészíteni a család jövedelmét. Cipőt pucolnak, autót mosnak, csomagot cipelnek, újságot, rágógumit, cigarettát árulnak. Ebbe a kategóriába tartozik Andersen kis gyufaárus lánya is.
Az utcagyerekeknek mintegy 5–10 százalékát teszik ki „az utca gyermekei” (children of the street). Nekik nincs otthonuk; családi és rokoni kapcsolataik megszűntek, hajléktalanok. Árva, elhagyott vagy kidobott gyermekek tartoznak ide, avagy olyanok, akik végleg megszöktek az otthoni bántalmazás elől. Ezeknek a gyermekeknek az élete tele van tragédiával: az elviselhetetlen szegénységgel, az alkoholista vagy bűnöző szülők brutalitásával – csupa olyan dologgal, amelyeknek egyetlen gyermek életében sem volna szabad soha előfordulniuk.
Nemrégiben bejárta a világsajtót a hír, hogy Kolumbiában egy elmebeteg férfi öt év alatt több mint száznegyven utcagyereket ölt meg, miután megkínozta őket. Hogyan lehet ilyen iszonyú gyilkosságsorozatot éveken át folytatni? Először bizonyára csak erre gondolnánk: ezek a gyermekek annyira nem hiányoztak senkinek, hogy viszonylag észrevétlen maradhatott az eltűnésük, és ezért a rendőrség sem kezdte el komolyan keresni őket. Ám ha beleolvasunk Kevin J. Lalor tanulmányába, amely a Child Abuse & Neglect című folyóiratban jelent meg ez év augusztusában, s amely az etiópiai és a dél-amerikai utcagyerekek életét hasonlítja össze, egy még borzasztóbb tényre jöhetünk rá: az utcagyerekek meggyilkolása a leghétköznapibb dolog Dél-Amerikában!

Molnár Ferenc rajza

Halálosztagok működnek, amelyeknek fegyveresei – többek szerint a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével – rendszeresen vadásznak az utcagyerekekre. Lalor adatai szerint Brazíliában 1986-ban átlagosan napi két utcagyereket öltek meg, és a gyilkosságok száma 1993-ra napi négyre emelkedett.
Eközben az utcagyerekek, persze, számos más bűncselekménynek is könnyű célpontjai. Például Addisz-Abebában – Etiópia fővárosában – az utca gyermekei közül a lányok 44 százaléka esett nemi erőszak áldozatává!
Ám az is igaz, hogy az utcagyerekek szintén követnek el bűnöket – éppen ez szolgál ürügyül az ellenük indított „tisztogatásokra”. Bolti lopások, zsebtolvajlások, sőt rablások is terhelik a számlájukat, a lányok egy része pedig prostituált lesz. Az utcagyerekek csapatai gyakran egymással is véres harcot vívnak a «saját» területeikért.
Az utóbbi két évtized során főleg szociológiai szempontból mérték föl az utcagyerekek helyzetét; lélektani kutatást alig folytattak. Annyi azért nyilvánvaló, hogy ezeknek a gyermekeknek éppen azokat az éveit teszi tönkre a társadalom, amelyekben az emberhez méltó élet szabályait kellene elsajátítaniuk, és képezniük kellene magukat, hogy esélyt szerezzenek a boldogulásra. Ezek a gyermekek azok, akik gyakran tízévesen vagy még fiatalabb korukban kerülnek ki az utcára; ott persze elsajátítanak valamiféle szabályrendszert, csakhogy az nem annyira a társadalomba való beilleszkedésre, mint inkább a szembenállásra, olykor egyenest a bűnözői »karrierre« készíti fel őket.
Érdekes módon több kutató is úgy találta, hogy azok az utcagyerekek, akikkel beszéltek, embertelen körülményeik ellenére is lelkileg viszonylag egészségesek voltak. Csakhogy ez az eredmény nem más, mint módszertani hiba: azok a gyermekek, akik készségesen szóba állnak a kutatóbácsival, nyilván az egészségesebbek, a jobban kommunikálók közül valók – az igazán problémásakhoz el sem jut a kérdező. Erre kínál megoldást R. C. Ziller módszere.
Mivel a szocializálódásban erősen sérült gyermekekkel nehéz a szokásos lélektani módszerekkel megfelelő eredményt elérni, Ziller fényképezőgépet adott a kezükbe. A gyermekek mindent lefényképezhetnek, amit fontosnak éreznek, és szavak helyett képekkel beszélhetnek az életükről. Egy cikk, amely a The Journal of Social Psychologyban jelent meg, arról számol be, hogy Brazíliában két kutató – Julieta Monteiro és Stephen J. Dollinger – ezt a módszert alkalmazta, hogy közelebb kerüljenek egy helyi nyomornegyedben (»favelában«) élő gyermekekhez. A gyermekek egy olyan programban vettek részt, amellyel az utcai élettől próbálták őket megmenteni: növényeket termesztettek velük, s azokat aztán maguk árusították.
Egy fiú – a kutatók Antoniónak nevezik – lefényképezte a testvérét, aki hüvelyk- és mutatóujja között egy tojást tartott. „Ez a szegénység – mondta Antonio a képek értelmezésekor –, egyetlen tojás az ebéd!”

Mannhardt András