ALBERT VALÉRIA rovata

D. Dennett könyveiről

Tudja-e Ön, kedves Olvasó, hogy mi az az univerzális sav? Nos, az a képzeletbeli anyag, amely mindent szétmar, amivel érintkezésbe kerül. Ha beleöntjük egy lombikba, átrágja magát az üvegen, azután az asztallapon, majd a padlón, a ház alapzatán, a talaj felső rétegén, végül pedig módszeresen fölemészti – talán egész Földünket. Daniel C. Dennett a Darwin veszélyes ideája című könyvében ilyen univerzális savhoz hasonlítja az evolúció gondolatát, amely száznegyven éve szabadult ki Darwinnak A fajok eredete című könyvéből, és azonnal nagy riadalmat is keltett. Sokan gyűlölik Darwin elméletét, mert feltartóztathatatlanul szétmarja azt az ősi és oly megnyugtató nézetet, mely szerint a világ tökéletesen kimunkált, bölcs tervek alapján jött létre, és ezek szerint is fog működni örökkön örökké.
Daniel Dennett, aki – saját meghatározása szerint – ortodox neodarwinista, ezekkel a támadásokkal száll szembe. Dennett nem biológus, hanem filozófus. Nem az evolúció tényét akarja bizonyítani (ezt a biológusok által már rég bebizonyítottnak tekinti), hanem azt mutatja ki, hogy az evolúció mint egyszerű algoritmus – azaz pontosan meghatározott lépések ismétlődő sorozata – igenis minden „felső” beavatkozás nélkül képes volt létrehozni a csodálatos, bonyolult, ezerféleképp működő élővilágot. Miközben végigvezeti az olvasót a Darwin elméletét előkészítő, majd az azt kommentáló filozófusok és természettudósok gondolatmenetein, számtalanszor szenvedélyes vitába bocsátkozik egy-egy nézettel. Egész fejezetet szentel például a nálunk is népszerű biológus, Stephen Jay Gould kritikájának, mert szerinte Gould olyan hatásokat vél fölfedezni a törzsfejlődésben, amelyek nem következnek az evolúció mechanizmusából. Dennett érvelése általában meggyőző és következetes, bár nyilván a legtöbb olvasó talál benne egy-két olyan pontot, ahol szívesen vitába szállna vele. Az ortodox neodarwinizmus számára akkor válik ingoványossá a talaj, amikor az okfejtés az evolúciós folyamat „széleihez” érkezik: egyfelől az élet kialakulását megelőző fizikai és kémiai történésekben, másfelől az emberi faj megjelenése után kezdődő kulturális fejlődésben nehéz kimutatni az evolúció algoritmusát. Mindenesetre Dennett megpróbálja.
A Darwin veszélyes ideája Daniel Dennett több évtizedes filozófusi munkájának összefoglalása – vonzóan megírva. Megírását a szerző akkor határozta el, amikor egy tudományos konferencián szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy még a hivatásos tudósok sincsenek mindig tisztában az evolúcióelmélet valódi horderejével, összes logikai következményével. Ez a szórakoztatóan megírt, magával ragadó gondolatkísérletekben bővelkedő könyv mindenki számára érthető, aki hajlandó megérteni a valóságot. Kár, hogy hibák is tarkítják a könyvet. A rengeteg véletlenszerű és néhány visszatérő elírás közül csak egyet említenék: az ismert játékelméleti modellhelyzetet, a közlegelők tragédiáját kétszer is „a közlekedők tragédiája”-ként említik – valaki bizonyára azt gondolta, hogy így mégiscsak több értelme van. A könyv fordítása egyébként eléggé lelkiismeretes, bár nem eléggé ügyes: túlságosan is gyakran találkozhatunk benne döcögő mondatokkal és csikorgó szófordulatokkal.
Dennett másik könyve, a Micsoda elmék című később keletkezett, mint a Darwin veszélyes ideája, Magyarországon mégis előbb jelent meg. A Micsoda elmékben Dennett folytatja „szellemirtó” tevékenységét; ezúttal az elmével, a tudatossággal kapcsolatos, sokszor naiv vélekedéseket veszi nagyító alá. Úgy érezzük, hogy tudatos énünk, mint egy kis emberke, ott csücsül valahol a fejünkben, és ez a „lény” tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Más élőlényekről is szívesen gondoljuk, hogy az ő agyukban szintén csücsül „valaki”, azaz ők is érző lélekkel bíró teremtmények. Csakhogy ebben az esetben az ember megérzései nem sokat érnek: nagyon könnyen becsaphatók vagyunk. Ezért aztán hiába vagyunk képesek bizonyos átszellemült állapotban átérezni, hogy milyen tudata lehet egy mamutfenyőnek, az elme és a tudatosság vizsgálatát más irányból kell kezdenünk.
A Micsoda elmék ennek a gondolkodási folyamatnak az iskolája. Dennett az élet csíráitól, az automatikusan reagáló makromolekuláktól kezdve kíséri végig az élőlények és a környezet kapcsolattartásának történetét. Hipotézise szerint: ha a fejlődésnek nincsen olyan szintje, ahol egyszer csak egy fejben lakozó „emberke” is a reagálás szükséges kellékévé válik, akkor az nincs is ott. Márpedig Dennett szerint a fejlődésben sehol sem történik ilyen csoda. Az egyre bonyolultabb lények a környezetre való reagálásnak egyre bonyolultabb módszereit alkalmazzák, míg az ember szintjén végül kialakul a nyelv, a külvilág modellezésének legtökéletesebb eszköze. Az elme lényegét ennek a reagáló apparátusnak a működésében kell keresnünk.
Végérvényes igazságokat, persze, nem találhatunk a könyvben. Mint Dennett maga mondja, filozófusként nem azt tekinti feladatának, hogy válaszokat adjon, hanem hogy jobban megfogalmazza a régi kérdéseket.
(Typotex, 608 oldal, 2600 forint; illetve Kulturtrade [Vince Kiadó], 192 oldal, 950 forint)

Mannhardt András