Batthyány József kereszttűzben

A felvilágosult abszolutizmus magyar uralkodói — főként Mária Terézia és II. József — igyekeztek a katolikus egyház hatalmát visszaszorítani. Nemrégiben emlékeztek meg annak az esztergomi érseknek kétszázadik halálozási évfordulójáról, aki igyekezett összhangot és békét teremteni a pápa és a Habsburg-császárok és királyok között.

A családfát a XIII. századig visszavezető Batthyány-Strattmann család I. Ferenctől a mindenkori elsőszülött fiú által örökölhető birodalmi hercegi címet kapott. Az 1727-ben született Józsefnek azonban második gyermekként a grófi címmel kellett „beérnie”. A feljegyzésekből úgy tűnik, hogy az édesanya, Kinsky Terézia öt fia közül őt kedvelte legjobban. Az mindenesetre tény: anyja biztatására döntött úgy az ifjú gróf, hogy a papi pályát választja. A ragaszkodó szeretet jele volt az is, hogy az asszony nem engedte el az egyébként igen jó eszű s kiváló előmenetelű ifjút Rómába, hogy a kor szokása szerint ott végezze el a papi szemináriumot. Batthyány József a nagyszombati egyetemre iratkozott be. A fiatalember abban mindenesetre bizonyos lehetett, hogy a papi pályán karrier vár rá. Tehetségén kívül ezt erősítette apjának, Magyarország nádorának személye is. Alig száradt meg a felszentelt pap ujjain a krizma, Csáky Miklós prímás az esztergomi káptalan tagjává nevezte ki. Kanonokként egymás után nyerte el a préposti javadalmakat, majd 1759-ben Mária Terézia erdélyi püspökké tette meg. Szűk egy évvel később pedig már Magyarország második legfontosabb egyházi méltóságát, a kalocsai érsekséget nyerte el a 33. évét épphogy betöltő Batthyány József.
Ezekben az években Magyarország prímási székében Barkóczy Ferenc ült. A főpapot sokan gyűlölték, amire néha valóban adott okot konokságba hajló határozottsága, ellentmondást nem tűrő egyénisége. A mélyen vallásos Mária Terézia azonban – felvilágosodott tanácsadóit is gyakorta leintve – kedvelte őt, és bízott benne. Ám az érsek és a királynő közti jó viszony az 1764/65-ös országgyűlésen megromlott. A diéta előtti napokban látott napvilágot Kollár Ádám jogtudós műve, mely a mindenkori magyar uralkodó „apostoli jogával” foglalkozott, a magyar katolikus egyház fölötti minden intézkedés jogát neki tartva fönn. Barkóczy az országgyűlésben tiltakozott Kollár műve ellen, egyúttal a rendi jogok fenntartása mellett is kiállt.
A főpap csak néhány hónappal élte túl a diéta bezárását. Halála után a királynő egyházpolitikája éles fordulatot vett. Bécs kiterjesztette a placetum regium* jogát, csökkentette az ünnepek számát, megadóztatta a nagyjavadalmasokat, beleszólt a szerzetesrendek életébe, sőt, néhány kolostort föl is oszlatott. A hatékonyabb lelkipásztorkodás érdekében öt új püspökséget létesített: a munkácsi és a djakovári esetében még bejelentette Rómának az egyházmegyék határainak átszabását, de mivel a jóváhagyás késett, a besztercebányai, a rozsnyói és a szepesi esetében már ez a gesztus is elmaradt. A Barkóczyban való mély csalódás és a folytonosan romló viszony a pápasággal oda vezetett, hogy az uralkodónő tizenegy éven át nem nevezett ki senkit a megürült esztergomi székbe.

Provinciális nyugalom

A politikai élet háborgása közben Kalocsán provinciális nyugalom uralkodott. Az ifjú érsek - habár prímás híján az ország első főpapjának számított - meglehetősen visszavonultan élt, s inkább barokk főúrnak, semmint főpapnak tűnt. Asztala körül rendre adtak egymásnak találkozót a kor tudósai. Maga Batthyány sem maradt el mögöttük, különösen egyházi beszédei árulkodtak komoly műveltségről és kifinomult stílusról. Noha – Barkóczyval ellentétben – belőle teljesen hiányzott a harciasság, nem állítható, hogy a rábízott nyájnak rossz pásztora lett volna. A kalocsai egyházmegye viszonyait 1761-ben felmérette, s amikor kiderült, hogy népes települések vannak pap és plébánia nélkül, első feladatának e hiányok pótlását tekintette. Ehhez, valamint a minden faluban megszervezendő Keresztény Oktatási Társulat tervéhez, amely a paphiányon igyekezett segíteni, Mária Terézia támogatását is elnyerte.
A királynő őt bízta meg azzal, hogy tárgyaljon a pápával a székesfehérvári, a szombathelyi és a nagyváradi latin, továbbá a kőrösi görög szertartású püspökségek létrehozásáról. Az érsek diplomáciai érzékét dicsérte, hogy a tárgyalások sikerrel végződtek.

II. József egy falu határában szánt
(Johann Martin Will rézmetszete)

Batthyányt az uralkodónő 1776. június 1-jén az esztergomi egyházmegye érseki trónjára juttatta. Az új hercegprímás első ténykedése programnak is beillett: megköszönte a királynő jóindulatát, de a székfoglalással megvárta VI. Pius pápa hozzájárulását. Az ország első főpapjaként folytatta kalocsai tevékenységét különösen a plébániák számának gyarapításában. Ügyelt az egyház magyar jellegének fenntartására: ő maga csak magyarul prédikált, az új plébániák védőszentjeként pedig Szűz Máriát, Szent Istvánt vagy Szent Lászlót jelölte meg.
Mindeközben azonban Bécsben olyan változások történtek, melyek egyáltalán nem kedveztek Batthyány szelíd és türelmes egyházkormányzatának. Az új uralkodó, II. József egy évtizede várta türelmetlenül, hogy dédelgetett reformjait bevezethesse. Többek között szigorúan ellenőrzött, a politikáját teljes mértékben követő, hatékonyabb és olcsóbb katolikus egyházszervezetet szeretett volna kialakítani. Első lépésként 1781. március 18-án kiszélesítette a királyi tetszvényjogot (a placetum regiumot), majd törölt két pápai bullát a szertartáskönyvekből. Az egyik még 1364-ben keletkezett, s azon bűnöket tartalmazta, melyek fölött csak a Szentszék ítélkezhetett, a másik a janzenizmust* ítélte el. II. József számára mindkettő elfogadhatatlan volt: az előbbi uralkodói joghatóságán ütött rést, az utóbbi pedig épp azokat akarta kiközösíteni, akik a katolikus teológusok közül legközelebb álltak hozzá.

Két rossz között

Hogy a két bulla ügyében nem került sor kenyértörésre, az mindenekelőtt Batthyány higgadt közvetítésén múlt. A prímás arra hivatkozott a császárnak írott leveleiben, hogy a pápák évszázadok óta nem alkalmazták Magyarországgal szemben joghatóságukat, és a janzenizmus e tájon széles körben nem terjedt el, így a két bullának nálunk nincs gyakorlati jelentősége. II. József ugyan nem vonta vissza rendelkezéseit, de elnézte, hogy a két pápai megnyilatkozást nem ollózták ki a szertartáskönyvekből. Az uralkodó figyelmét amúgy is más kérdés kötötte le.
A szerzetesrendek szabadon levelezhettek többnyire Itáliában lévő központjaikkal - egészen 1781. március 24-éig. Az ekkor napvilágot látott rendelet értelmében minden szerzetesi közösségnek önálló magyarországi szervezetet kell létrehoznia, s tanácskozásaik jegyzőkönyveit jóváhagyásra az államtanácsnak kell felterjeszteni. Batthyány - igaz, némi habozás után - tiltakozott az uralkodó eljárása ellen. II. József nem törődött ezzel, sőt, feloszlatta a kamalduliak és a klarisszák szerzetesrendjét. A prímás ezúttal azonnal reagált, és sokkal határozottabban, mint bármikor korábban. Eredményt azonban most sem ért el. VI. Pál pápa kénytelen volt Bécsbe utazni (ez a fordított kanosszajárás). A császár ugyan nem engedett elképzeléseiből, szakításra mégsem került sor – megint csak Batthyány közvetítésének köszönhetően (amiért különben bíbort is kapott a pápától).
VI. Pál távozása után, ha rövid időre is, fölmerült a megbékélés lehetősége. Az uralkodó ugyan kivette a püspökök kezéből az egyházi közigazgatást, s egy állami szervre bízta azt, ám az Egyházi Bizottságnak nevezett intézmény élére Batthyányt kérte föl. A prímásnak két rossz között kellett döntenie: vagy visszautasítja a fölkérést, s akkor az egyház iránt nem épp barátságos érzelmekkel viseltető személy vállalhatja el e tisztséget, vagy elfogadja, akkor viszont egy, az egyházjoggal alapvetően ellenkező rendelkezést ismer el jogosnak. Batthyány – komoly lelki tusák után – kompromisszumos megoldást választott: ünnepélyesen tiltakozott az új szervezet ellen – s elvállalta vezetését...
Az esztergomi érsek e lépése azonban még a császárpárti püspökökben is visszatetszést szült, Rómában pedig egyértelmű rosszallásra talált. Ráadásul célját sem érte el: az uralkodó, Batthyány tiltakozásaival nem törődve, újabb szerzetesrendeket szüntetett meg, majd 1783-ban államosította a papnevelést. II. Józsefet ismét csak a racionalitás vezette: fölöslegesnek tartotta, hogy szinte minden püspökség külön szemináriumot tart fönn. Központi főiskolákat akart létesíteni, ahová a kor legkiválóbb tudósait kívánta meghívni. Köztük sokan voltak a felvilágosodás hívei, sőt akadtak protestánsok is, akik tudásukat saját hitük szellemében adták át hallgatóiknak. Ráadásul a latin és a magyar helyett német nyelven oktattak.
Hamarosan betiltották a „fölösleges” és drága körmeneteket és zarándoklatokat, sőt korlátozták a szentbeszédek hosszát is. Míg a korábbi császári pátensek csak a püspököket késztették csendes ellenállásra, ez utóbbiakat már a köznép is elutasította, hiszen életébe csak a vallási ünnepek, a processziók, a zarándoklatok, a búcsúk hoztak némi színt. Magyarország hercegprímása igyekezett közvetíteni, és próbálta tompítani az ellentéteket – most már hiába.

A kudarc

1790. február 20-án meghalt II. József, ám halála előtt – három kivételével – rendeleteit visszavonta. Ebből kettőt (a vallási türelmet és a földesúri bíráskodás megszüntetését) a tankönyvek is megemlítenek, ám a harmadikról rendre megfeledkeznek. Az uralkodó mintha halálos ágyán bizonyítani akarta volna: nem ellensége sem a vallásnak, sem az egyháznak. Nem vonta vissza ugyanis a lelkészpénztárra vonatkozó intézkedést: ebből az „alapból” az alacsony jövedelmű, s ezért korábban nemegyszer pap nélkül maradó templomok plébánosainak javadalmát egészítették ki. Az 1790. június 10-én Budán megnyílt országgyűlésben Batthyány József érsek magyar nyelven köszöntötte az új uralkodót. Egy pillanatig úgy tűnhetett, hogy az egyház számára kedvező fordulat következik be. Ám hamarosan kiderült, hogy számos kérdésben II. Lipót követi bátyját. Az ő 1792. március 1-jén bekövetkezett halála után I. Ferenc pedig lényegében a józsefi eszméket élesztette újjá, ha megváltozott formában is: a katolicizmus ugyan az ország hivatalos ideológiája lett, ám a püspökök önállóságukat nem kapták vissza, s valójában az egyházat Bécs hivatalnokai kormányozták.
A legnagyobb nehézséget azonban az egyházi fegyelem lazulása és a tudatlanság jelentette. Batthyány törődött, megkeseredett, betegségektől gyötört emberként, tehetetlenül szemlélte egyházának szétzüllését. A pápától sem remélhetett támogatást: az agg VI. Pius Napóleon fogságában halt meg 1799. augusztus 29-én. Batthyány alig két hónappal élte túl.

Hámori Péter