Feldolgozatlan középkori forrásanyag

HARANGOKÉRT SZÓL
A HARANG

Templomtornyok félhomályában, olykor alig megközelíthető magasságban rejtőzködve mintegy kétszáz középkori harang maradt ránk Erdélyben. A legrégebbiek – amint azt a legfrissebb kutatások kiderítették – még az utolsó Árpádok idején készültek, többtucatnyi a XIV. századból való, többségük azonban a Hunyadiak korából és a reformáció idejéből származik. Talán nincs is más olyan tárgyunk, mely több mint félezer év viszontagságain keresztül máig és folyamatosan használatban volna. Régen háború, tűzvész és átöntés tizedelte őket, manapság új ellenség, a terjedő villamos harangozás és a szakszerűtlen használat fenyegeti végzetes repedéssel a megmaradtakat. Módszeres összegyűjtésük és feldolgozásuk a középkori felirattan és művészettörténeti kutatás számára is fontos forrásanyag lehet.

A történeti Magyarország területén Erdélyben található a legtöbb középkori harang, számuk európai összehasonlításban is számottevő. A rájuk öntött datált feliratok, nevek és művészi értékű reliefek – összevetve korabeli oklevelekkel és a városi számadáskönyvek bejegyzéseivel – műhelyekre és körzetükre, az öntők és a megrendelők tág értelemben vett, nemritkán a középkori ország határain messze túlnyúló kapcsolataira utalnak.

Dicsőség királya, jöjj el békében!

A történeti és régészeti kutatás bizonyosnak tekinti, hogy a nyugati kereszténység felvétele és intézményeinek kiépülése nyomán már az Árpád-kor kezdetén harangok szóltak Erdélyben. A gyulafehérvári püspökség első székesegyháza, az ispáni várak mellett létesített főesperesi templomok és a legkorábbi monostorok, valamint falusi egyházak aligha nélkülözhették őket. Ezek a – külföldi analógiák alapján – jórészt kisméretű, felirat nélküli darabok a történelem viharaiban vagy a középkori öntőmesterek olvasztókemencéjében nyom nélkül megsemmisültek. A XIII. századra, amikorra Erdély-szerte elterjedtek a nyugati toronnyal egybeépült templomok, a harangok használata már tömegessé válhatott: a tatár fogságból Erdély határán kiszabadult Rogerius váradi kanonok hazafelé tartó, úttalan útját – mint Siralmas énekében utóbb megírta – a romba döntött egyházak tornyai jelölték.
A legkorábbi ránk maradt harangok a XIII. század végén, illetve a XIV. század elején készültek. Zömök formájuk még a román kort idézi, nagybetűs felirataikban azonban a román kori kapitálisok* már gótikus unciálisokkal* keverednek. A gótikus majuszkulák* hamarosan ki is szorítják a korábbi betűtípusokat. E régi harangok O REX GLORIE VENI CUM PACE (Dicsőség királya, jöjj el békében) felirata Krisztusra utal, és a templomszenteléskor énekelt 23. zsoltárból való.

XIII. század végi harang Kiskapusról (Szeben m.) egy mai harangöntő műhelyében	Római, kölni és maastrichti zarándokjelvények a XV. századi sáromberki harangon (Maros m.)

A XIV. században feltűnően megszaporodó harangok kivétel nélkül dél-erdélyi, szász műhelyekben készültek, elsősorban Nagyszebenben, de egy kisebb harangcsoport kapcsán úgy tűnik, hogy a XV. században már rendkívül tevékeny segesvári műhely kezdetei is a XIV. századig nyúlnak vissza. Általánosságban elmondhatjuk, hogy az erdélyi szász városok és az itteni német öntők tanultsága később is meghatározó jelentőségű volt az erdélyi bronzöntésben.

A segesvári műhelyben öntött berethalmi harang felirata (1439)

Ilyen szempontból különösen értékesek azok a dél-erdélyi harangok (a bardóci, a küküllőkörösi, a péterfalvai), melyek vállát – miként számos korabeli nyugat-európai harangét is – az ábécé körbefutó betűi díszítik. A kérdés még érdekesebbé válik, ha felidézzük a középkori harangok készítésének máig alkalmazott eljárását: az agyag öntőformára viaszból ragasztották fel a különféle díszítményeket és betűket, majd agyagköpennyel borították be a mintát. A kiégetés során a viasz elolvadt, ám az agyagköpeny híven megőrizte a különféle részletek negatív rajzolatát, ami utóbb a beömlő bronz felszínén vált pozitív képpé. A sablonokkal sorozatban öntött, egymás után ragasztott viaszbetűk módszere a Gutenberg előtti évszázadban különösen figyelemre méltó, még akkor is, ha a rossz sorrendben, esetenként fejjel lefelé applikált betűk írástudatlan öntőket sejtetnek.

Csengő hang, de rideg anyag

A középkori leírások és az újkori, máig használt receptek egybehangzó előírása szerint harangöntésre a mintegy 20 százalék ónt és 80 százalék rezet tartalmazó ötvözet a legalkalmasabb. Fémmintáink elemzése azonban azt bizonyította, hogy a korai harangok óntartalma ennél lényegesen magasabb (23–36 százalék) volt, ami hangjukat talán csengőbbé tette, de anyaguk rideggé, törékenyebbé vált. Az új kutatási eredmények nyomán feltételezzük, hogy a korai harangok nem megfelelő alapanyaga is hozzájárulhatott nagymértékű pusztulásukhoz. A „klasszikus” összetétel alkalmazása a mérések szerint csak a XV–XVI. századra vált általánossá.
A közhiedelemmel ellentétben a középkori Erdélyben nem működött fontos rézbánya, egyetlen kivételként a váradi püspök belényesi bányáját említhetjük. A számadáskönyvek tanúsága szerint Erdélyben is felvidéki rezet dolgoztak fel, mely Buda érintésével kereskedelmi úton jutott el ide. Az ón nagy része azonban – magas ólom- és antimontartalma árulja ezt el – Nagybánya környéki kitermelésekből származott. Erre egyébként írott adatok is utalnak.

A csíkménasági harang (Hargita m., 1542)	Besztercei ágyúöntő által készített harang Völcön (Szeben m., 1529)

A XV. századi Erdély szinte valamennyi jelentős városában működött harangöntő műhely. Jellegzetes felirat- és betűtípusaik, továbbá díszítő reliefeik az öntőnemzedékek kezén sokáig fennmaradtak. A már említett szebeni és segesvári műhely mellett Beszterce és Brassó, majd a század végétől Kolozsvár szerepét hangsúlyozzuk. A legjelentősebb közülük az előző kettő volt, ahol a bizonyíthatóan nyugati tanultságú öntők (mindenekelőtt a szebeni Leonhardus és a segesvári Jacobus mester) a szokványos harangöntő-rutinnál nagyobb tudást követelő, áttört és gazdagon díszített bronz keresztelőmedencék készítésére is képesek voltak.
Külön kell szólnunk e kiváló minőségű öntvényeket díszítő reliefekről, és nem csak azért, mert esetenként évszázados por- és piszokréteg alatt szunnyadó műremekekről van szó. Ezek igen gyakran nem egyszerű „díszítmények”, hanem olyan ötvösművek lenyomatai, melyek eredetiben még véletlenül sem maradtak ránk. Remekművű díszövek és ezüsttel ékített ruhák domborított veretei, keresztek és ereklyetartók ötvösművű rátétei vagy éppen királyi pecsétek szolgáltak mintául az applikált viaszmásolatokhoz, de felismerhettük közöttük a távolsági kapcsolatok mutatóit, a zarándokjelvényeket is, melyek alapvetően bajelhárító céllal kerültek a harangokra. A XV. század végi sáromberki harangon öt zarándokjelvényt is találunk, közülük három Rómából, a másik kettő egy-egy további példánya pedig Kölnből, illetve Maastrichtból származik.

A hássági (Szeben m.) harangot 1429-ben Leonhardus
nagyszebeni mester készítette. Felirat a harangról

Nemcsak ötvöstárgyak és zarándokjelvények, hanem öntőmesterek is érkeztek külföldről Erdélybe. Egy ilyen, ma még ismeretlen nevű mester az 1490-as években bukkant fel Brassóban; némettel kevert latin feliratú (csíkszentmártoni, csíkszenttamási) harangjait Nürnberg címere díszíti.

Az ágyúöntők kora

A XV. század második felében – korábbi előzmények nyomán – az erdélyi nagyvárosok falaik védelmére rendszeresítették a tűzfegyvereket. A különböző kaliberű ágyúk és szakállas puskák karbantartására, puskaporkészítésre és lőgyakorlatok tartására ágyúmestereket alkalmaztak, akik esetenként rézöntők segítségével új lövegeket is készítettek. Ám a rendszerint más városból vagy éppen külföldről (Boroszlóból, Lembergből, Nürnbergből stb.) érkező, mozgékony és vállalkozó kedvű mesterek szemlátomást nem haboztak, ha harangöntésre is felkérték őket. Munkájuk a régi, helyi dinasztiák termékeihez képest kevéssé tetszetős volt, az elnagyolt betűket és primitívebb díszítményeket azonban jóval olcsóbb ár ellensúlyozta, ami a jelek szerint döntőnek bizonyult. A XVI. század első felére fokozatosan kiszorították a hagyományos harangöntőket a piacról, szinte egyeduralomra téve szert Beszterce, Brassó és Nagyszeben környékén.

Kálváriát ábrázoló relief a báznai harangon	Trónoló király az eceli (Szeben m.) harangon (XV. század)

Sikerüket a történelem azonban nem tette tartóssá. Az országszakadás évtizedeiben megnehezült a nyersanyag-utánpótlás, amihez a háborúk és a reformáció erdélyi hullámverése járult; mindez a bronzöntésben is hatalmas törést okozott. Az 1560-70-es években szinte nem is készült harang Erdélyben, így még lengyel importtal is találkozunk (Kidéről 1560-ból). A rendszeres termelés csak a XVI. század végén indult újra. Az ekkoriban feltűnő műhelyek, feliratok és formák azonban azt jelzik, hogy új fejezet, az erdélyi harangöntés kora újkori históriája kezdődött el ekkor.

Benkő Elek

(A cikk az ÉT OTKA-pályázatán II. díjat nyert.)