Szent György napjától Dömötörig

SZILAJ GULYÁK A KISKUNSÁGBAN

A Duna–Tisza közének egyik legértékesebb kincse a hagyományos,
szilaj jószágtartásés az így fennmaradt több ősi fajta. Közülük is az egyik legpompásabb
a magyar szürke marha: szinte a Kiskunságnak a címerállata lehetne.

Mária Terézia 1745. május 6-án járult hozzá ahhoz, hogy a jászkun jobbágyok megváltsák magukat (redemptio). Ennek fejében ezer lovas katonát szereltek fel, s a kunok vállalták az általános „felkelést”: a redemptio hatására megerősödtek a mezővárosok közösségei, kialakult a pusztabérletek rendszere, fellendült az extenzív állattartás. Mindennek a Kiskunság kietlen, szélsőséges, kontinentális éghajlata, de csodálatosan változatos, ezerarcú világa adott otthont

A szabad ég alatt
A magyar fehér-szürke marha jól viselte a Kiskunságnak más állatok számára kibírhatatlan időjárását, a tél hidegét, a nyár forróságát és az igénytelen legelőt. Éppen ezért „kun fajtának” is tartották ezt a szarvasmarhafajtát.
A szilaj állattartásban Bellon Tibor néprajzkutató szerint a „nehéz életű pásztorok” állataikkal együtt megküzdöttek a zord időjárással, a betyárokkal és a vadállatokkal. Az állatok egész évben a szabadban éltek, táplálékukat maguk keresték meg, csak nagy hó esetén vetettek eléjük egy kevés szálas szénát. Györffy István ezt így írta le: „A szilaj marha a rét avar füvével élt. A sás, gyékény, szittyó, csetkáka, sőt az apróbb nád télvíz idején jó táplálék volt. Szegény pára úgy lenyűtt, hogy szinte a csontja is zörgött,a hideg ellen meg tenyérnyi hosszú rabszőrt eresztett.”

A pásztorok a szilaj nyájhoz csapták saját állataikat, hogy átmentsék magukat és jószágukat a következő tavaszig. Kósa László így jellemezte ezt az életet: „A pásztorok néha évekig, sőt évtizedekig nem mentek be a faluba vagy városba. Gazdájukon kívül nem is igen kereste őket senki. Maguk is kemények és szilajak lettek, akár a gondjaikra bízott állatok. Kamasz gyerekként kerültek a jószág mellé, rendszerint rideg, nőtlen legények maradtak.”
A félszilaj gulyák ugyan tavasztól őszig a legelőket járták, de az állatok istállóban teleltek: karámokban, szállásokon, tanyákon; a gazdák szénázókat-szalmázókat és telelőgulyásokat is felfogadtak. Egy másik félszilaj tartási módot, a „kezestartást” is alkalmazták a Kiskunságban: nappal belső legelőkre hajtották az állatokat, este fedél alá kerültek, s akkor kaptak egy kevés szénát.

Pásztortársadalom
A Kiskunság közigazgatásának a XVIII–XIX. században a városi alkalmazásban lévő pusztabíró volt a kulcsembere. A szilaj állattartás nagy része a Kecskemét által megvásárolt Bugacra összpontosult. A pusztabíró alakította ki a legeltetés rendjét, felügyelt az állatok létszámára, döntött a vitás esetekben, intézkedett a pásztorok és a számadók ügyeiben.
A gazdák vagy gazdaközösségek (falvak) jószágait szilaj és félszilaj tartásban a külső pásztorok őrizték, a hazajáró csordát pedig a belső pásztorok, akiket a gazdák közösen fogadtak fel. A pásztorok nagy tisztelettel viseltettek a gazdák iránt, s a gazdák is megbecsülték a pásztorokat.

A pásztorok munkavállalói a számadók voltak. Ôk kötöttek megállapodást a gulya őrzésére és gondozására, megegyeztek a fizetésben, tárgyaltak a hatósággal, felfogadták a bojtárokat, feleltek a rájuk bízott állatokért és emberekért. Szent György napján, április 24-én volt a kihajtás, Dömötör napján, október 26-án pedig a számadók elszámoltak a rájuk bízott jószággal. A pusztán a legtekintélyesebb számadót a „pásztorfejedelem” címmel tisztelték meg, s rá mindenki felnézett.
Az öregbojtár – „elsőbujtár” – a pásztorok ranglistáján a második helyen állt, szükség esetén ő helyettesítette
a számadót. Szavára, utasításaira hallgatott a második, harmadik, negyedik bojtár. A pásztorok körüli „mindenes” munkáját a gyerek kisbojtár végezte. A pásztorszállás teendőit látta el: főzött, fejt, rendet tartott, teljesítette a bojtárok parancsait, éjjel ügyelt a jószág nyugalmára. Foglalkozási rangsor is kialakult tehát a pásztorok között.

A legeltetés
A pusztai legelők területe az utóbbi két évszázadban fokozatosan csökkent, ezért kihasználásukra nagy gondot fordítottak. Az istállózó kezesállatokat a településekhez közeli, a szilaj és a félszilaj marhákat a sokszor 50–70 kilométerre lévő külső legelőkön tartották. A pusztai legelőkön a múlt századtól szigorúbb legeltetésrendet vezettek be. Elsőként a gulyákkal először a gyér füvű területeket legeltették, mert a nyári hőségben hamar kisült a gyep. A dús réteket inkább őszre, télre hagyták.
Az itatást jórészt a nyílt szikes vizeken végezték el a pásztorok, ezzel egyúttal a jószág sószükségletét is kielégítették. A legelőterületeken gémeskutakat is létesítettek, ezekből vödrönként húzták fel a bojtárok a vizet.
Havazások idején facsoportok, nádasok, széltől védett területek, mélyedések és homokbuckák hajlatai adtak menhelyet a rideg csordáknak. Nagy télben a ménesekkel törették fel a havat, hogy az avarhoz, száradt fűhöz hozzájuthasson a szilaj jószág.
A kiskunsági pásztorokat az időjárás viszontagságaitól a három-négy oldalról vesszővel kerített cserény védte. A lovak a farukat, a szarvasmarhák a fejüket fordították szembe a széllel, az esővel, a hóval. A szilaj gulya összetartott, nehéz volt kiszakítani belőle egy-egy tehenet vagy tinót. A gyengébb állatok a legvédettebb helyre, a gulya közepébe kerültek. A homokos pusztán förgeteges időben kiszáradt érfolyásba, homokdomb oldalába húzódhattak a jószágok.
A távoli múltban a gulyásoknak gyakran meggyűlt a bajuk a farkasokkal. A barmok védekeztek az éhes vadállatok ellen, a pásztorok fokosokkal, szúrófegyverekkel és fáklyákkal vették fel ellenük a harcot. Betyárok, tolvajok is gyakran ólálkodtak a rideg gulya körül. Valamilyen módon szétzavarták jószágot, s ilyenkor az okos, jól betanított őrzőkutyák is tehetetlenek voltak.
A pásztorok közül néhányan barátságba kerültek a „szegénylegényekkel”, szembeszálltak a pandúrokkal (zsandárokkal), s betyárok lettek. A népdalok is megőrizték a betyárvilág emlékét. A szaporítás, a selejtezés és a herélés is a pásztorok feladatai közé tartozott. A gulyások szakértelemre tettek szert a „baromgyógyításban” is, a ficamok helyreigazításában, a csontrakásban (törött csontok összeillesztésében és a koponyalékelésben), s ott, ahol a gulyások tudománya véget ért, következett a kuruzslás, a babona, a ráolvasás.
A magyar szarvasmarhát, amely az elmúlt századokban a Kiskunságon és szinte mindenütt az Alföldön élt, ma védett gulyákban tartják. Nagy testű, fehér, címeres szarvú, büszke tartású jószág, jól bírja a telet és a sovány takarmányt. Kitűnik igavonó erejével és zsíros, de kevés tejével.

Dr. Bóra Ferenc