Mikoviny Sámuel (Bél Mátyás: Compendium geographicum című könyvéből)

Két nemzet büszkesége

Mikoviny Sámuel,
a polihisztor

Azok közé a tiszteletre méltó alkotók közé tartozik, akiknek a művei nem hullottak ki az idő rostáján. Háromszáz éve – a török háborúkban
és a Rákóczi-féle szabadságharcban tönkrement Magyarországon született, és az új hazát, a „Hungaria Nova”-t felépítő generációnak egyik legkiválóbb tagja lett. Keze nyomán az „Új Magyarország” a térképeken is új képet öltött.

Zeller Sebestyén rajzán, amely Bél Mátyás egyik könyvében jelent meg, a Dunával és Pozsony városával a háttérben látjuk Mikovinyt: a kép középpontjában félig ül, félig áll, kezéből Magyarország térképe terül le a padlóra, ahol több egyszerű mérnöki műszere, nemesi címere meg az a kis puttó látható, aki kezével egy másik – ugyancsak a földön heverő – térképre mutat. A kép nem egyszerűen portré. Az ábrázolt személy kezéből leomló Magyarország-térkép szinte kibillenti egyensúlyából és lehúzza őt, miáltal figyelmünk óhatatlanul a mappára kúszik. Így a kép igazi főszereplője a térkép. A képnek eme mondanivalóját erősíti a felirat: „O Cara Patria quae me genuisti, dulcis Panonia” (Ó, drága hazám, ki engem szültél, édes Pannonia). Az ábrázolásnak ez a módja azt sugallja, hogy Mikoviny a térképkészítésben alkotta a legmaradandóbbat, ami igaz is...
Az ország nyomorúságos helyzetében egyháza kínált Mikoviny édesapjának kiskaput tehetséges fia taníttatására. Mint evangélikus lelkész, jól ismerte az akkor Besztercebányán tanító ugyancsak evangélikus lelkész Bél Mátyást, akinek kiváló kapcsolatai voltak a németországi egyetemekkel. Így kerülhetett Mikoviny 1721 júniusában az altdorfi, majd a nürnbergi és a jénai egyetemre, ahol aztán annyira megszerette „az isteni matematika” tudományát, hogy kezdetben hallani sem akart

Mikoviny nemesi címere

másról. Pusztán a matematikából ugyan nem tudott megélni, de az jó alapul szolgált későbbi feladatainak ellátásához.
Kiváló mestereitől a rajzolás és a rézmetszés művészetét, valamint a csillagászati helymeghatározás és a térképkészítés tudományát is elsajátította. P. C. Monath könyvkereskedő gondozásában, akinél lakott, 1723-ban megjelent egy Nürnbergische Prospekte című könyv, s ennek 37 darab – Nürnberg nevezetesebb épületeit és látnivalóit ábrázoló – képe közül 11 alatt Mikoviny fecit, Mikoviny sculpsit (Készítette Mikoviny, Rézbe véste Mikoviny) olvasható. Ezek a metszetek 1730-ban a nürnbergi tudósokat és művészeket bemutató vaskos könyv mellékleteként újra megjelentek! Nem csekély elismerése ez művészi tehetségének, hiszen Európa legkiválóbb művészeti központjában mérettetett meg, ahol húsz évvel korábban L. F. Marsiglinak művészien illusztrált Danubius Pannonico-Mysicusát is készítették.

Az árvédekező
Pozsony vármegye mérnökeként 1725-ben kezdte meg kenyérkereső munkáját. A vármegyének állandó gondot okoztak a „deviáns”, rakoncátlan folyók. Mikoviny alapfeladatul a csallóközi Duna, a Vág és a Dudvág árvizeinek megfékezését kapta. Még ez év augusztusában az árvizek pusztításának okait föltárni a csallóközi Duna mentére küldték. Jelentésében az alábbi észrevételeket tette: a töltéseket nem megfelelően méretezték, és a korábbi gátépítők figyelmen kívül hagyták a talaj szerkezetét, valamint azt a hibát is elkövették, hogy a földet közvetlenül a töltés külső feléről hordták el, „aminek következtében áradáskor előbb semmisül meg a töltés alsó, mint a felső része...”. Javasolta, hogy a töltések megerősítéséhez nádat és fát is használjanak. Felhívta a figyelmet arra, hogy „ott, ahol a folyó támadása erősebb, sőt meg is kétszereződhet, másképp kell megépíteni, mint ahol a víz stagnál vagy éppen csak folydogál”.
Ugyanezen év szeptemberében a Vág töltéseit vette szemügyre. Javaslataiban külön hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a gátakat őrizzék: „...ahhoz, hogy a megépített töltést épségben megőrizzük, különösen az áradások idején, valamennyi falu a maga részét vigyázza, és ha valahol a víz a töltést kikezdi, sürgősen ott teremjen és kijavítsa”. Ezt a vigyázó, gondozó szerepet száz évvel később – intézményesített formában – már főfoglalkozású, iskolázott gátőrök látták el.
A Dudvág mentén 1735 júniusában végzett revíziója alkalmával fölemlít egy olyan jelenséget, ami a Tisza mentén is előfordult, hogy tudniillik a falvak a vizeket „saját területeikről a szomszédokéra vezették: a veseliek, midőn a rendes meder eldugult, a vizet a pöstyéniek területére terelték, és ezáltal azok földjének nagy részét használhatatlanná tették”.
A Vág és a Dudvág menti vizsgálódásai közben világossá vált számára, hogy az árvízveszélyt a vízimalmok megnövelték, mert visszaduzzasztották, lelassították a folyót, s ez a meder feliszaposodásával járt. Ahol ez a veszély fenyeget, ott a folyóra épített „minden malmot el kell távolítani”, vagy ha ezt nem akarják, építsenek a folyónak új – a malmot megkerülő – medret. (Száz évvel később Beszédes József nagy sikert aratott a folyóból kiágaztatott malomcsatornáival.)

Az Almás környéki fürdők. A térkép német nyelven írt felirata: „Almás azon környékének térképe, melyen a melegfürdő-források találhatók. A. Az egykori régi fürdő; B. Egy régi pompás fürdőépület romjai; C. Templom; D. Vendéglő; E. Malmok; F. Malomgát, mely a vizet viszszatartja, és a G. mocsarat létrehozza; H. A mocsár szélén és a mocsárban található számos hévízforrás; I. Kőből épült mészárszék; K. Szérüskert.” Aláírás: „Felmérte és rajzolta S. Mikoviny”

A mocsárlecsapoló
A XVIII. században nyilvánvalóvá vált, hogy a hadseregben és a mezőgazdaságban a fürge, de kis termetű és kisebb húzóerőt képviselő magyar lovakat erősebbekkel kell felváltani. A nagyobb termetű lovaknak azonban több széna kellett. Ezért a birtokosok és vármegyék újabb rétek és kaszálók után néztek. Megbízták hát mérnökeiket, hogy mérjék fel a mocsarakat, és tegyenek javaslatot azok lecsapolására.
Így kerülhetett sor a kamarai mérnök Mikovinynak tatai kiküldetésére is, hogy a „komáromi földterületek feljavítására”, azaz a tatai mocsár lecsapolására tervet készítsen, majd „egy vízelvezető csatornát” építsen. Eszterházy József és az Udvari Kamara 1747. április 15-én kötötte meg azt a szerződést, amely szerint „a kamarai mérnök, Mikoviny Sámuel, földrajzi felmérése alapján készült térképének megfelelően két csatornát ásatnak, egyet a mocsarak lecsapolására... egyet pedig Tatától az almási malmokig”. A Canalis molaris et derivatoriust (Malom- és levezető csatornát; ez ma Általér) mindkét fél számára „fa és más dolgok szállítására” is szánták. Arra a pontra, ahol a lecsapoló csatorna a postautat keresztezte, Mikoviny egy cölöpökre épített kőhidat építtetett.
A mocsarat, amelybe az ember kötésig süllyedt, és amelyben a marha eldőlt, Mikoviny az alábbi terv szerint csapolta le:

1. Kiszélesíttette és kimélyíttette a tatai tó vizét levezető már meglévő vízfolyásnak, az Általérnek a medrét, s ez így kallómalom hajtására és faúsztatásra is alkalmassá vált.
2. A mocsár vizének lefolyását gátló nagy gátba (a Der grosse Dammba, ebbe a – valószínűleg – római kori úttöltésbe) épült zsilipeket és malmot leromboltatta.
3. Naszálytól indítva a mocsarat kettészelő, a Dunába torkolló lecsapoló csatornát ásatott.

Persze a malmok lerombolását és a hajtásukhoz szükséges víz elvezetését a malomtulajdonosok nagyon zokon vették. Mikoviny ellen lázították Szőny népét, s azok aztán majdnem meglincselték őt. Műve még ma is létezik. Partját öreg fűzfák őrzik, bár szerepét átvette egy újabban ásott árok.

Nürnbergi látképek, Fegyvertár (Mikoviny S. rajza)	Solt vármegye térképe (részlet)	Mikoviny csillagászati helymeghatározást végez (térképszélrajz)

A régész és a térképész
Ha már egyszer úgyis a helyszínen jár, feladatai közé felvették az almá-
si melegforrások megvizsgálását. Észrevételeiről egy öt fólió oldalas jelentésben számolt be, s ehhez egy 26,5x40,5 centiméteres térképet mellékelt. A parancs szerint megfelelő gonddal szemrevételezte a fürdőt, és úgy találta, hogy az rossz állapotban van, vize pedig „nem különösen meleg”. Azt viszont fontosnak tartotta megjegyezni, hogy már a régiek
is nagyra becsülték a természetnek eme jótékony adományát. A legöregebb lakosoktól megtudta, hogy az újabb időkben ott egy rozoga deszkafallal és tetővel épített fürdő volt, amelyben sokak találtak testi bajaikban gyógyulást. Nem messze onnan egy régi fürdőnek a romjait is fölfedezte. Alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy egy „pompás” fürdőépület maradványaira bukkant. A téglák és a habarcs alapján úgy találta, hogy egy másfél ezer éves római építménnyel van dolga.
Mikoviny három írásában ismertette térképező tevékenységének elvi alapjait. Ezek a munkák: az Epistola, a Monitio és a Monitum II. Kézírásban maradt fenn egy ugyancsak ebbe a sorba illő „Conditiones......” kezdetű beadványa. Arra kéri benne a császárt, hogy parancsolja meg neki Magyarország topográfiai térképének elkészítését, mert ezt a munkát ő már részben el is végezte: „belső indíttatásból, igazi hazaszeretetből... hazája javára az egész Magyar Királyságot geometriailag fölmérte, azt csillagászati észlelések útján rögzítette, és valamennyi megyéről pontos térképet készített”. (Ha kívánságát teljesítik, a világon Magyarországnak lett volna először topográfiai térképe.)
Ezt a munkát 1735-től – selmecbányai bányamérnöki és tanári tevékenysége mellett – a nyári hónapokban egy-két tanítványa kíséretében végezte. Térképei, miként mondja, négy alapon nyugodtak: asztronómiai, geometriai, magnetikus és hidrográfia alapon. A gazdag vízhálózatú Magyarország térképén a folyók útjának helyes ábrázolása meghatározó fontosságú volt. Ehhez a szükséges adatokat az áttekinthetetlen szakaszokon csónakban ülve s a kezében iránytűvel szerezte be. Valamennyi mérését bizonyos rendszerességgel végzett csillagászati helymeghatározással ellenőrizte. Az ehhez szükséges kvadráns megvásárlására nem volt pénze, ezért maga készített egyet. Epistolájában nem kis büszkeséggel írja le, hogy e fontos műszerét miképp is fabrikálta. A vele való munkát egyik térképének sarkában meg is örökítette. A nagy országfelmérő munkában segítségére volt térképész barátja, Fabricius Kovács János és több más szakember is.

Művész és tanár

Pozsony látképe (részlet)

Mikoviny művészi képességeit ékesen bizonyítják a már említett nürnbergi kiadványok. Művészi rajzainak java Bél Mátyás Notitiájában jelent meg. Közülük legkiemelkedőbb Pest-Buda látképe (31x146 cm) és az ország akkori fővárosának, Pozsonynak kétsávos ábrázolása, amelyen a várost a Duna és a szárazföld felől egyaránt megmutatja (39x57 cm). A kép aláírásában mint költő is bemutatkozik: nyolc sorból álló időmértékes versben a város szerepét méltatja, mondván a gyönyörű tornyokkal ékes Pozsony méltó rá, hogy a királynak, a nádornak, az érseknek, a klérusnak, a nemeseknek és jeles polgároknak, valamint a törvényhozásnak is székhelye legyen.
A sziléziai háborút, amelyben hadmérnökként vett részt, egy 45 soros versben örökítette meg. Az egyébként névtelen költemény 29. sorába ágyazta saját nevét: „MarIa theresIa regIna UngarIae aeDIbUs aUXIt, et fortIfICarI CUraVIt MICoVInI regIVs arChIteCtVrae praefeCtVs, fortIfICatIonIs strVCtVras ContinVabat..” (Mária Terézia, Magyarország királynője kibővíttette és megerősíttette, Mikoviny, az építészet királyi prefektusa a védműveket tovább fejlesztette.)
Már az elmondottak is univerzális tehetséget mutatnak, és Mikoviny életműve valóban roppant sokrétű, sokszínű volt. Matematikusként elméleti munkát írt a kör négyszögesítésének akkor sokat vitatott problémájáról, és bebizonyította, hogy ez matematikai képtelenség.
Nagy tiszteletnek örvendett mint a „Bergscola”, a Selmeci Bányatisztképző Intézet alapító tanára (1735). Bányatechnikusként 1729-től fordult meg Selmecbányán, s ott a bánya működéséhez, a bánya gépeinek hajtásához szükséges víz előteremtésére egy víztározó rendszert tervezett és építtetett meg. Ez egy 60 kilométer hosszú vízfelfogóból, csatornarendszerből és tizenhat tóból állt. Mindez 7 millió köbméter víz tárolására volt alkalmas. Vele 1905-ig biztosította a bányák számára a nélkülözhetetlen vízi energiát. (A területet az UNESCO 1995-ben a Világörökség részének nyilvánította.) Aztán 1743-ban két újabb találmányt készített el, és benyújtotta a hidraulikus prés meg a lépcsőzetes vízhajtású zúzómű terveit.
A budai királyi palota építésén a gyakorlott vár-, út- és hídépítő mester építőmérnökként is fontos feladatot kapott. Felesége leveléből (1750) tudjuk, hogy „1749-ben a budai királyi palota építésének igazgatójává és tervező mérnökévé neveztetett ki, melynek alapjai, sőt már egy része el is készült...”.
Mikoviny Sámuel rendkívül sikeres ember volt, csupán életútjának a vége lett jellegzetesen vízmérnöki vég: a gátakon halálosan megfázott. „Trencsénből való hazatértében – panaszolja felesé-
ge –, melynek környékét legfelsőbb utasításra meg kellett vizsgálnia és keresnie kellett annak útját-módját, hogy miként lehetne a Vág folyó kiöntéseit és árvizeit a városfalaktól távoltartani, hatnapos betegség után ez évben, 1750. március 23-án a földi életet az örök élettel felcserélte, engem pedig itt hagyott két fiammal a legkétségbeejtőbb özvegységben és árvaságban...”
Az idén, 250 év múltán – özvegye gyászát is átérezve – nagy tisztelettel emlékezik meg róla a szlovák nép, egy emlékülés, valamint egy kiállítás keretében pedig a budai Várban, amelynek megújításán ő is dolgozott, az ő „cara patriá”-ja, a „dulcis Pannonia” – Magyarország.

Deák Antal András