Hóman Bálint

EGY MINISZTER
A „TÉVESZTETT ÚTON”

Hóman Bálint egykori kultuszminisztert 1946-ban életfogytig tartófegyházra ítélték. Büntetésének letöltését a pesti Gyűjtőfogházban kezdte meg, majd 1949-től a váci fegyházban folytatta. A megpróbál- tatásokat szervezete nehezen viselte. A jól megtermett férfi rövid idő alatt 60 kilóra fogyott. A Magyar Életrajzi Lexikon szerint 1953-ban, Bölöny József szerint 1951. június 2-án hunyt el. (Az utóbbi avalószínűbb.) Sírjának feltalálásával és újratemetésével Hóman Bálint megkapja azt a végtisztességet, amelyhez minden embernek joga van. Hogy politikai rehabilitálására sort lehet-e és kell-e keríteni, az még nyitott kérdés.

Hóman Bálint 1885. december29-én született Budapesten egy német eredetű, de már a század első felére elmagyarosodott középosztálybeli családból. Atyja, Hóman Ottó klasszika-filológus volt, aki egyetemi tanári állását 1885-ben a Budapest környéki tankerület főigazgatói posztjára, majd 1897-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium középiskolákkal foglalkozó ügyosztályának a vezetésére cserélte el.

Konzervatív értékrend
Az ifjú Bálint, aki nemcsak jól tanult, hanem kellemes társasági ember is volt, apja nyomdokaiba lépett. A budapesti Tudományegyetemen történeti stúdiumokat végzett. Bölcsészdoktori oklevelet 23 évesen Magyar városok az Árpádok korában című munkájával kapott.
Kiváló tanulmányi eredményei, elhivatottsága és a család társadalmi kapcsolatai révén zökkenőmentes pályakezdés és gyors előmenetel várt rá. Az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, s már 1915-ben igazgatóvá nevezték ki. A következő évben, tehát 31 évesen a pesti egyetem magántanára lett. Ugyanebben az esztendőben jelent meg Magyar pénztörténet 1000–
1325 című könyve, amely ma is a magyar numizmatika egyik alapmunkája.
Pályájának felfelé ívelését az első világháborút követő forradalmi és ellenforradalmi időszak sem akasztotta meg. A politikától távolságot tartó szaktudósi attitűd inkább előny, semmint hátrány volt a szakszerűségre oly sokat adó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno szemében. Hómant 1922-ben az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává, 1923-ban pedig a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává nevezték ki. A gyors előrehaladásban, persze más tényezők is segítették; a széles kö-
rű társadalmi kapcsolatok mellett nyilván az is sokat számított, hogy Hóman alapvetően ugyanannak a konzervatív értékrendnek, nemzeti elkötelezettségnek és történelmi elhivatottságtudatnak a szellemében végezte tudománypolitikai feladatait, amelyben ugyancsak német származású minisztere vezette tárcáját. A kettejük konzervativizmusa közötti különbségek – a Klebelsberg felfogására jellemző liberális vonások például Hóman politikai krédójából teljesen hiányoztak – ekkor még nem mutatkoztak meg élesen.
A főigazgatói szék elfoglalásakor mondott beszédében Hóman azt hangsúlyozta, hogy „a Magyar Nemzeti Múzeum elsődlegesen nemzeti jellegű, tudományos intézmény”. Minden más ez után következik, így a múzeum népművelő és oktatói hivatása is. Vagyis mindenekelőtt tudományos műhelynek tekintette.
Az 1920-as években egymás után jelentette meg műveit a magyar középkorról. Maradandót elsősorban továbbra is pénz-, tágabban gazdaságtörténeti munkáival – például Károly Róbert gazdaságpolitikájáról írott értekezésével – alkotott. A hun–ma-
gyar rokonságról szóló tézisét viszont, mely szerint Álmos, Árpád és utódaik Attila egyenes ági leszármazottai lettek volna, nem osztja a mai történettudomány. Kutatómunkájával egyidejűleg Hóman oktatott is: az 1921-ben Pázmány Péterről elnevezett pesti egyetemen tanított középkori magyar történelmet. Beosztása 1922-től helyettes, 1925-től pedig nyilvános rendes tanár volt.

Magyar Történet
Az 1920-as évek végétől Hóman Bálint – Szekfű Gyulával együtt – a magyar történettudomány egyik vezető személyisége lett. 1928 és 1934 között írták meg a magyar történelem máig legteljesebb szintézisét, a Magyar Történetet. 1931-ben Hóman szerkesztésében jelent meg A magyar történetírás új útjai című kötet, amelyben a humán tudományok legjelesebb képviselői, Eckhart Ferenc, Gerevich Tibor, Mályusz Elemér, Szekfű Gyula stb. fejtették ki véleményüket szűkebb szakmájuk metodológiai kérdéseiről. Nem késett a hivatalos elismerés sem: 1929-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották, majd 1930-ban megkapta a Corvin-koszorút, a kor második legrangosabb kulturális kitüntetését. (A Corvin-láncot, amely a legmagasabb kulturális kitüntetésnek számított, 1935-ben akasztották a nyakába. A Corvin-kitüntetésekről lásd bővebben ez évi 15. számunkban. – A szerk.)
A magyar történetírás új útjai elé írt átfogó, még ma is jó eligazítást nyújtó, historiográfiai jellegű bevezető tanulmányában Hóman a szellemtörténet hívének vallotta magát. Úgy vélte, hogy a „túlzásba vitt specializáció”, vagyis a XIX. századi pozitivista örökség továbbfejlesztése és a részletekben való elmerülés nem járható út, mert a szakma el fogja veszíteni kapcsolatát a „pezsgő élettel”. Ehelyett az egyes korok lényegét, az irányító „korszellemet”, vagyis a nagy tendenciákat kell megragadni és felmutatni. Érdekes, hogy Szekfű, aki nem tartotta magát szellemtörténésznek, sokkal jobban megfelelt e mércének, mint a nehézkesebben író és kevésbé koncepciózus Hóman.
Hóman történetírói ars poeticájának másik fontos eleme az volt, hogy megkülönböztesse a romantikus és az emberek hazafias érzelmeivel visszaélő „áltudományos”, illetve az igazság megismerésére való törekvéstől vezérelt „tudományos” történetírást. „A nemzeti történetírásnak – írta egy internacionalistának ugyan nem nevezhető korban – nem a nacionalizmus korszerű vagy elavult jelszavainak, gondolatszegény frazeológiájának a hangoztatása a feladata. [...] Az igazságtól a nemzetnek nincs mit tartania, holott az igazság elhallgatása, vezessen bár a hiúságnak hízelgő hamis illúziókhoz, egyértelmű a moralitás megtagadásával s az ezen nyugvó nemes eszmék elárulásával”. A Magyar Történet Hóman által írt első köteteit – különösen a Nagy Lajossal és a „magyar nagyhatalommal” foglalkozó fejezeteket – lapozgatva az a benyomásunk, hogy maga a szerző is csak részben felelt meg a fenti nemes célnak.
A kutatói, oktatói és intézményvezetői feladatok mellett Hóman közéleti szerepet is vállalt. Az 1920-as évek végén elnöke lett a Magyar Numizmatikai Társaságnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak, majd rövidesen a Magyar Történelmi Társulat is elnökévé választotta. A sok cím, rang, állás és feladat ellenére Hóman Bálint 1932-ig elsősorban tudós és tanár maradt. Ekkor azonban sorsdöntő pályamódosítás következett be életében. Az újonnan kinevezett miniszterelnök, Gömbös Gyula, aki már korábbról jól ismerte, kabinetjébe hívta vallás- és közoktatásügyi miniszternek. Hóman engedett a csábításnak. Elfogadta a felkérést, amit Gömbös utódja, Darányi Kálmán is megújított, így 1938. május 14-éig, az Imrédy-kormány megalakulásáig maradt e poszton. Ezt követően néhány hónapos „szünet” következett, majd 1939. február 16-ától 1942. július 3-áig –
a Teleki-, a Bárdossy- és a Kállay-kormányban – ismét ő irányította a kultusztárcát.

Felkarolt tehetségek
Hóman csaknem tízéves kultuszminisztersége méltán állítható párhuzamba elődje, Klebelsberg Kuno miniszterségével. Az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitikai stratégia ágazatának tekintették, és kiemelt támogatást igyekez
tek szerezni tárcájuknak. Sőt nemcsak igyekeztek, hanem tudtak is. Az 1920-as évek második felében az állami költségvetés 9–10 százalékát, az 1930-as években pedig 11–13 százalékát kapta a kultusztárca. Igaz, az 1929–1933-as gazdasági válság miatt összezsugorodó önkormányzati büdzsé miatt abszolút összegekben Hómannak kevesebb pénz állt rendelkezésére, mint Klebelsbergnek. A népiskolai hálózat fejlesztése, valamint az elitképzés kiemelt feladatként való kezelése ennek ellenére folytatódott.
Tartalmi-ideológiai, valamint iskolaszervezeti szempontból azonban különbözött a két miniszter koncepciója. Az elitnevelést Klebelsberg a keresztény középosztály gyermekeit előnyökhöz juttató ösztöndíjrendszerrel kapcsolta össze. Hóman viszont a szegény, de tehetséges gyermekek értelmiségivé válására helyezett nagyobb hangsúlyt. Ennek érdekében hozta létre 1937-ben a Horthy Miklós-ösztöndíjat, amelynek keretében évente majdnem ezer „szegény sorsú, szorgalmas és nemzethű” középiskolás, egyetemista és gyakornok kapott évi 200-600 pengőt. Támogatta 1939-ben a Bolyai Kollégium (1942-től Györffy Kollégium) megalakítását Budapesten, amely a második világháború utáni népi kollégiumoknak is mintaként szolgált. Az itt összegyűlt szegény, de tehetséges parasztfiatalok nem fizettek tandíjat, és internátusi ellátásuk is ingyenes volt. Mindezt az Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság felállítása tetézte 1941-ben. Ez évente hatszáz tehetséges, de szegény sorsú falusi gyermek ingyenes középiskolai beiskolázásáról gondoskodott. „A magyar értelmiségi rétegből kirekesztett zsidók és az eddig hamis szempontok szerint helytelenül kedvezésekben részesített hanyag és tehetségtelen tanulók helyébe lépő életerős népi gyermekek tanulmányainak biztosítása által – indokolta kezdeményezést Hóman – meggyorsítjuk a társadalom folytonos megújulásának egészségesfolyamatát”.
Ideológiai szempontból Hóman nagyobb súlyt helyezett az iskolákban közvetített műveltséganyag nemzeti jellegére. A középiskolai oktatás feladatairól 1934-ben például azt hangoztatta, hogy az úgynevezett nemzetismereti tárgyakat kell a középpontba állítani. Később még egyértelműbben fordult szembe az értéksemleges intellektualizmussal. „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja apuszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása,kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása” – írta 1939-ben.
Szervezeti változtatásai közül a legnagyobb jelentőségű a négy-, illetve hatosztályos elemi nyolcosztályos alapoktatással való felváltása volt. Ezt 1940-ben kezdték bevezetni. A szorgalmi idő a négy alsó osztályban szeptember 1-jétől június 30-áig, a felső négyben – a nyári mezőgazdasági munkákhoz igazodva – október 15-étől április 15-éig tartott. A nyolcosztályos tanterv alapján tanuló első évfolyamok 1941-ben indultak, de a háborús viszonyok miatt a rendszer nem vált általánossá.
A középiskolai oktatás terén Hóman legnagyobb újításának az tekinthető, hogy az addig különböző tantervek szerint működő humán- és reálgimnáziumokat, illetve a természettudományos tárgyakat előnyben részesítő reáliskolákat 1934-ben egységes középiskolákká alakította. Az egyes középiskolákon belül 1938-ban gazdasági középiskolákat, vagyis szakközépiskolákat állította fel. Ezekben a tanulmányi idő nem nyolc, hanem négy év volt, s a polgári vagy középiskola (gimnázium) első négy osztályának az elvégzése jogosított felvételre. Ezek az iskolák a gyakorlati képzésre koncentráltak, s a háború utáni középfokú technikumok, illetve szakközépiskolák elődeinek tekinthetők.

Népbíróság előtt
Ha Hóman politikusi működése csak ennyiből állt volna, valószínűleg a haja szála sem görbült volna a háború után. Sőt némely kezdeményezéséért akár „dicséretet” is kaphatott volna. Ám a kormány tagjaként elkerülhetetlenül részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni új rendszer súlyos vétségként értékelt. Ilyen volt a Szovjetunió elleni hadba lépés megszavazása 1941. június 26-án. Ráadásul Hóman e döntés utólagos igazolásában is szerepet vállalt. Amikor egykori szerzőtársa, Szekfű Gyula a szociáldemokrata Népszava 1941-es híres karácsonyi számába adott cikket, majd pedig közölte Valahol utat vesztettünk című cikksorozatát a Magyar Nemzetben, ő arról írt és beszélt, hogy „fiaink messze keleten harcolva védelmezik Magyarország határait” és „ott egyengetik a békés építőmunka útját a Dnyeszter partján, ahol félezerév előtt Nagy Lajos királyunk szerzett békét a tatárokkal.” A német–magyar szövetséget „történeti szükségszerűségként” fogta fel, s ezen belül Magyarország szerepét „a németek védőbástyájaként a keleti erőkkel szemben vívott küzdelemben”. A külkapcsolatok lehetőség szerint többirányú nyitva tartása – ez egy kis ország esetében elengedhetetlen követelmény – teljes mértékben hiányzott külpolitikai gondolkodásából.
A másik ellene felhozott vádpont a zsidótörvények megszavazása és részben az előkészítésükben való részvétel volt. Tény, hogy a zsidóságot Hóman a nemzet életébe „idegen testként” beékelődő, asszimilálhatatlan fajnak tartotta. „A régiek – írta – még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez”, ám „az újonnan jöttek teljesen elkülönültek, és ezért a magyarság is idegennek tekintette és tekinti őket”. Ez a kirekesztő szemlélet annál meglepőbb volt, mert egyébként Hóman nagyon is pártolta az asszimilációt, és kárhoztatott minden olyan „gonosz törekvést”, amely „a magyar nép történeti egységének a megbontására irányult”. „Nem szabad, hogy múltunkat és történetünk sok nagyságát megtagadva bárki is különbséget tegyen törzsökös és kevertvérű, tőről metszett és áthasonult, elsőrendű és másodrendű, úri és paraszti származású, keleti és nyugati magyarok, mélymagyarok és sekélyesek, ilyen vagy amolyan rassz bélyegét viselő magyarok között” – írta. Ezt azonban a zsidóságra nem vonatkoztatta. Őket a „felforgató mozgalmakban” és a „romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük”, valamint „magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és ehhez hasonló félrevezető általánosítások alapján kirekesztette a magyarságból.
Hóman konokul következetes volt, az utolsó pillanatig kitartott a „tévesztett úton”. Meggyőződésesen ellenezte az 1943-as különbéke-tárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel, s a törvényhozás munkájában nemcsak az ország 1944. márciusi német megszállása, hanem még az októberi nyilas puccs után is részt vett. Az év végén Szálasiékkal együtt vonult vissza a Dunántúlra, majd onnan tovább német területre. Amerikai fogságba került, ahonnan 1945-ben hozták haza a magyar hatóságok. Perében többen – például Szekfű Gyula és a Teleki Pál Intézet akkor igazgatója, Kosáry Domokos – kiálltak mellette. Az általuk felhozott mentőkörülmények azonban kevésnek bizonyultak a népbírák szemében: 1946 augusztusában életfogytiglani fegyházra ítélték.

Romsics Ignác