|
Turnu Severin-i tárgyalások.
|
1940 júniusának végén Moszkva elérkezettnek látta az időt, hogy visszakövetelje
az első világháború után Romániához került Besszarábiát és Észak-Bukovinát.
A román kormány engedett a szovjet nyomásnak, egyrészt, mert a fegyveres ellenállás
kilátástalan volt, másrészt, mert el akarta kerülni a három frontos harcot a
Szovjetunióval, Magyarországgal és a Dél-Dobrudzsát visszakövetelő Bulgáriával
szemben.
Moszkva gyors sikere arra késztette Budapestet, hogy a korábbinál sokkal határozottabban
szorgalmazza a Romániával szembeni magyar követelések teljesítését. Budapest
és Bukarest között ezután valóságos versenyfutás kezdődött a Kelet-Európa sorsát
ekkor meghatározó tengelyhatalmak támogatásának elnyeréséért. 1940. július elején
a magyar, július végén a román vezetők látogattak el Berlinbe, de Hitler meglehetősen
nyersen értésükre adta: a tengelyhatalmak egyetlen érdeke, hogy amikor az Anglia
és Franciaország elleni élethalálharcukat vívják, hátországukban nyugalom legyen,
és zavartalanul hozzájussanak a román kőolajhoz, valamint a magyar élelmiszerekhez.
A Führer mindkét ország vezetőinek azt javasolta, egymás között próbálják megoldani
a problémákat.
Süketek és némák párbeszéde
Ilyen előzmények után ültek le tárgyalni 1940. augusztus 16–a és 24-e között
a romániai Turnu Severinben a magyarok és a románok. Miután a magyar küldött
jelentős területi követeléseket terjesztett elő, a román fél pedig csak jelentéktelen
területi engedményre és nagyobb méretű lakosságcserére volt hajlandó, a tárgyalások
kudarcba fulladtak.
A jegyzőkönyvek alapján joggal tekinthetjük a tárgyalást „süketek és némák párbeszédének”.
A három jegyzékváltásból kitűnik, hogy mindkét fél csökönyösen ragaszkodott
álláspontjához. Bukarest hallani sem akart a jelentős – többnyire az etnikai
szempontokat figyelembe vevő – magyar területi igényekről.
Nem mondható azonban, hogy a kétoldalú tárgyalások minden lehetőséget kimerítettek,
hiszen a két küldöttség vezetője – az egyaránt erdélyi származású –, Hory András
és Valeriu Pop nem csapták egymásra az ajtót, sőt kilátásba helyezték újabb
találkozójukat. A döntőbíráskodást nem ők, hanem a két tengelyhatalom külügyminiszterei
határozták el.
Az új berlini olasz nagykövet, Dino Alfieri augusztus 22-én jelentette először,
hogy a német külügyminisztérium információi szerint „Budapesten és Bukarestben
terjed az a vélemény, hogy csak a tengelyhatalmak döntőbíráskodása vagy egy
katonai akció oldhatja meg a magyar–román kérdést”.
Budapest a katonai megoldást szorgalmazta, mert tudta, hogy a Berlin–Róma döntőbíráskodás
csak igényeinek egy részét elégítené ki. Miután Csáky külügyminisztert tájékoztatták
a Turnu Severin-i kudarcról, közölte, hogy magyar részről „azonnal katonai akció
várható”. A magyar külügyminiszter ekkor még kizárta a tengelyhatalmak döntőbíráskodásának
lehetőségét. Hitler megvárta, hogy a két ország közötti feszültség a robbanáspontig
jusson el, s a robbanást megelőző utolsó pillanatban – a tengelyhatalmak döntőbíráskodásának
formájában – rákényszerítse akaratát a két országra. Augusztus 24–én a budapesti
német és olasz követ arról tájékoztatta külügyminisztériumát, hogy amennyiben
a tengelyhatalmak nem avatkoznak be, Magyarország egy héten belül fegyveres
akcióba kezd Románia ellen. Augusztus 25-én a berlini, augusztus 26-án pedig
a budapesti olasz kö-
vet jelentette Rómába, hogy német részről erős nyomást gyakorolnak a magyar
kormányra a tervezett katonai akció megakadályozására és a magyar külpolitikának
Berlinnel való egyeztetésére.
 |
Maradjon meg a béke és az olaj!
Augusztus 26–án Ribbentrop telefonon közölte Cianóval, hogy Németország „mindenáron
el akarja kerülni azt, hogy válság robbanjon ki a Balkánon”, ezért javasolja:
hívják Bécsbe a magyar és a román külügyminisztert, s „közöljük velük a tengelyhatalmak
baráti tanácsát a megoldást illetően”. A német külügyminiszter ekkor még nem
beszélt a tengelyhatalmak döntőbíráskodásáról, de szavaiból kitűnt, hogy a bécsi
találkozónak diktátum jelleget kíván adni. Ugyanezen a napon Ciano Rómába rendelte
budapesti és bukaresti követét azzal, hogy elutazásuk előtt konzultáljanak német
kollégájukkal a megoldás módozatait illetően, és tájékoztassák a magyar, illetve
a román kormányt: azért hívták haza őket, mert „a két tengelyhatalom megvizsgálja
a problémát, ezért időközben ne kövessenek el semmi olyant, ami súlyosbíthatná
a helyzetet”.
Augusztus 27-én Ribbentrop közölte, hogy Hitler másnapra Salzburgba várja Cianót,
és hogy a magyarok által követelt 60 ezer négyzetkilométerből 40 ezret akarnak
visszaadni. Augusztus 28-án Talamo budapesti és Ghigi bukaresti olasz követ
terjedelmes közös feljegyzést készített Cianónak, amely két változatot tartalmazott:
az egyik szerint 34 ezer, a másik szerint 37 ezer négyzetkilométer terület került
volna vissza Magyarországhoz. Ciano még aznap Hitlerhez repült, aki hosszan
beszélt neki a nemzetközi helyzetről, az Anglia ellen tervezett támadásról,
a Szovjetunióval szembeni növekvő bizalmatlanságról és más kérdésekről. Ciano
naplója szerint Hitler kevés szót ejtett a magyar–román kérdésről, ennek megoldását
a két külügyminiszterre bízta egyetlen kikötéssel: „…, hogy a békét megmentsék,
és a román olaj továbbra is áramoljék tartályaiba”.
Ciano a Hitlerrel folytatott tárgyalások magyar vonatkozásairól telefonon az
alábbiakat jelentette Mussolininak: „A Führer azt kívánja, hogy mindenképpen
elkerüljenek egy olyan konfliktust, amely gyöngítené a tengelyt akkor, amikor
Németországnak és Olaszországnak erőit egy olyan még erős és veszélyes ellenség
irányába kell összpontosítani, mint amilyen Anglia.
A Führer a magyar követeléseket túlzónak és illogikusnak ítélte, és elítélően
szólt róluk. Azt kívánja, hogy az erdélyi vitának ésszerű megoldása jöjjön létre
Bécsben, azon az alapon, hogy a magyar követelések kétharmadát teljesítsék.”
A Hitler tolmácsa által készített feljegyzésből kitűnik, hogy a német diktátor
sokkal részletesebben beszélt erről a kérdésről. Érdekes, hogy míg Ciano mindössze
nyolc sorban ír a magyar–román problémáról, a német feljegyzés három oldalon,
mintegy 120 sorban foglalkozik ezzel a kérdéssel.
Schmidt feljegyzéséből kitűnik: Hitler attól is tartott, hogy egy magyar–román
konfliktus esetén „Oroszország ugyancsak megpróbál beavatkozni”, és „emiatt
Olaszország és Németország helyzete nagymértékben nehezebbé válna”.
Hitler megismételte kételyeit a magyarok katonai győzelmét illetően, majd hangsúlyozta:
„Magyarországnak tulajdonképpen minden kompromisszumba bele kellene mennie,
hiszen semmit sem érdemelt ki saját erejéből, hanem revíziós sikereit csupán
a fasizmusnak és a nemzeti szocializmusnak köszönheti”. Felvetette, hogy a döntőbíráskodás
után a tengelyhatalmaknak garantálniuk kellene Románia határait, de ezt a magyarok
elől el kell titkolni, mert „ha Magyarország idő előtt tudomást szerezne
a Romániának tett garanciaígéretekről, úgy esetleg bele sem egyezne semmiféle
kompromisszumba, mivel feltételezhető, hogy a kompromiszszumhoz mindig csak
azzal a hátsó gondolattal járulna hozzá, hogy egy későbbi időpontban a román
kérdést újból felveti”.
Ciano Hitler kérésére bemutatta a követei által készített feljegyzést és térképet,
majd abban állapodtak meg, hogy „a két féllel folytatandó tárgyalásoknál eleinte
semmiféle térképet nem használnak, és hogy csak egy későbbi időpontban fognak
a felek elé terjeszteni egy közös német–olasz térképet, rajta a már végleges,
további vita tárgyát nem képező határvonal bejelöléssel”.
Schmidt feljegyzése szerint Ciano csak a háborús konfliktus megakadályozásának
szükségességét hangsúlyozta, mert „ennek visszahatásai rendkívül komolyak lehetnének
Olaszországban, mindenekelőtt a kőolaj dolgában”. Akárcsak a júliusi müncheni
találkozón, most is mindenben egyetértett Hitlerrel, hangsúlyozva, hogy „a Duce
nézete tökéletesen megegyezik a Führer véleményével”.
 |
Teleki húzódozott
A tárgyalások után Ribbentrop és Ciano Bécsbe utazott, ahol augusztus 29-én
fogadták Telekit és Csákyt. Schmidt követ tolmács újabb terjedelmes feljegyzése
szerint Ribbentrop hosszasan fejtegette az ismert német álláspontot, miszerint:
Németország békét akar a Balkánon, és egy esetleges, kétséges kimenetelű konfliktus
kirobbantásáért Magyarországnak kell viselnie a felelősséget. Az Angliával élethalálharcot
vívó tengelyhatalmak – folytatta a német külügyminiszter – elvárhatják a baráti
országoktól, hogy „kívánságaikat illesszék be ebbe a nagy célba”, valamint,
hogy „az élelmiszer és a kőolajellátásban ne legyen fennakadás”.
Ribbentrop ezután hangoztatta Magyarország iránti baráti érzéseit, majd szemrehányást
tett amiatt, hogy az első bécsi döntés után „Magyarországon különös módon kezdték
bírálni nemcsak a hadsereget és a német politikusokat, hanem magát a Führert
is”. Hasonlóan elítélően emlékezett meg a német átvonulási kérelem megtagadásáról
is. Fejtegetéseit – a német totális diplomácia szokásainak megfelelően – az
alábbi ultimátummal fejezte be: „A jelenlegi háborús viszonyok között neki és
Ciano grófnak érthető módon csak kevés idő áll rendelkezésére az ilyen kérdések
rendezéséhez, és ezért a magyar kormánynak még a mai nap folyamán nyilvánítania
kell beleegyezését a döntőbírói ítélet feltétel nélküli elfogadásába, hogy a
döntőbírói ítélet a holnapi napon meghozható legyen”.
Ciano ismét csak a német álláspontot visszhangozta, de talán még német kollégájánál
is erélyesebb volt: „Ha Magyarország Romániával konfliktust provokálna, úgy
ezt Olaszország kénytelen lenne veszedelmes és megmagyarázhatatlan magyar gesztusnak
minősíteni, amely ráadásul olyan pillanatban következik be, amikor a tengelyhatalmak
súlyos küzdelemben állnak.”
A magyar vezetők eleinte húzódoztak a tengelyhatalmak ítéletének feltétel nélküli
elfogadásától, megpróbálták kipuhatolni a várható döntést. Teleki hangsúlyozta,
hogy „Magyarország számára elviselhetetlen lenne például olyan döntéshez hozzájárulni,
amely a Székelyföldet nem adná vissza”.
Schmidt feljegyzése és Ciano naplóbejegyzése is megállapítja, hogy Csáky inkább
hajlott a döntőbírói ítélet feltétel nélküli elfogadására, mint Teleki.
Ribbentrop újabb fenyegetéseire és éles szóváltások után végül is a magyar vezetők
időt kértek, hogy a magyar kormánnyal konzultálhassanak.
A tengelyhatalmak külügyminiszterei ezután Manoilescut fogadták. Ciano naplója
szerint a román külügyminiszter valósággal „terrorizálva volt”, ezért a vele
folytatott tárgyalások „nyugodtabbaknak bizonyultak”. Manoilescu a tengelyhatalmaknak
az új román határokat biztosító garanciája ellenében késznek mutatkozott a döntőbíráskodás
elfogadására, de ő is konzultálni akart kormányával.
Eközben Csáky telefonon felhívta Keresztes-Fischer Ferencet, a miniszterelnöki
teendők ideiglenes ellátásával megbízott belügyminisztert, és ismertette a délelőtti
megbeszéléseket. Keresztes-Fischer azonnal tájékoztatta erről a Minisztertanácsot,
amely – az ülésről készített jegyzőkönyv szerint – „a helyzetet minden szempontból
gondosan mérlegelvén egyhangúlag akként határozott, hogy Németország és Olaszország
döntőbíráskodását elfogadja, és döntésüknek Magyarország magát feltétlenül aláveti”.
A beleegyező válaszban biztos német és olasz külügyminiszter időközben megállapodott
a döntőbíráskodás határozataiban és a térképen kijelölt új magyar–román határban.
A döntés kihirdetése
A tengelyhatalmak külügyminiszterei a döntőbírói ítéletet 1940. augusztus 30-án
délután 3 órakor hirdették ki a bécsi Belvedere palotában, ugyanott, ahol 1938
novemberében az első bécsi döntést.
A második bécsi döntés értelmében
43 492 négyzetkilométernyi területet csatoltak Magyarországhoz, azaz hat és
fél ezerrel többet, mint amennyi a kedvezőbb olasz variánsban szerepelt. Az
1941. évi népszámlálás adatai szerint visszacsatolt területeken 1 344 000 magyar,
1 069 000 román és 47 000 német nemzetiségű lakos élt. Románia területén körülbelül
400 ezer magyar maradt.
A bécsi döntés kötelezte Romániát, hogy csapatai tizennégy nap alatt ürítsék
ki a visszaadandó területeket, intézkedett állampolgársági és optálási kérdésekben,
továbbá kötelezte a magyar és a román kormányt, „amenynyiben valamely kérdésben
nem tudnának megegyezni, úgy a kérdést végérvényes eldöntés végett a birodalmi
kormány és az olasz királyi kormány elé terjesztik”.
A döntéssel egyidejűleg az olasz és német külügyminiszter garantálta az új román–magyar
határt. Ezt a döntőbírók az utolsó pillanatig titkolták a magyar vezetők elől,
akiket így ez kellemetlen meglepetésként ért.
A bécsi döntés fogadtatását így írja le Ciano naplójában: „A magyarok örömükben
majd kibújnak bőrükből, amikor meglátják a térképet. Azután tompa puffanás hallatszik:
Manoilescu ájultan zuhan az asztalra”.
Valójában azonban a magyar vezetőknek sem volt okuk a túláradó örömre. Igaz,
hogy a második bécsi döntés jelentős területgyarapodást eredményezett (csaknem
négyszer akkorát, mint az első bécsi döntés), de távolról sem elégítette ki
az összes magyar követelést, és még jobban elkötelezte Magyarországot a hitleri
Németország mellett. Ezt Teleki is jól látta.
A bécsi döntéssel új szakasz kezdődött a Teleki-kormány bel- és külpolitikájában.
Telekinek nem sikerült elérnie, hogy az erdélyi területeket Magyarország saját
erővel, a tengelyhatalmak közreműködése nélkül szerezze vissza. A tengelyhatalmak
által biztosított területi gyarapodás után erősödtek a belső és külső késztetések,
hogy Magyarország sorsát teljes mértékben a Berlin–Róma-tengelyhez – és annak
is erősebb berlini szárnyához – kössék. A jobboldali és szélsőjobboldali erők
támadást indítottak Teleki politikájának minden olyan eleme ellen, amely Magyarország
számára bizonyos mozgási szabadságot akart biztosítani a hadviselő felek között.
Teleki maga is felismerte lavírozó politikájának tarthatatlanságát a fokozódó
belső és külső nyomással szemben. Többször is foglalkozott a lemondás gondolatával,
de ezt Horthy nem fogadta el.
A német „számla”
Ribbentrop még Bécsben benyújtotta az első „számlát”, amikor mindkét ország
vezetőjével aláíratott egy megállapodást, amely a két országban élő német kisebbségnek
biztosította „népiségük korlátozás nélküli megőrzését”, a nemzetiszocialista
világnézet szabad propagálását és a szabad érintkezést a „nagynémet anyaországgal”.
Egy héttel később Talamo érdekes jelentést küldött a német–magyar kisebbségvédelmi
megállapodás aláírásának körülményeiről és várható következményeiről Csákyval
folytatott beszélgetéséről. A magyar külügyminiszter elmondta, hogy a németek
csak augusztus 29-én, azaz a bécsi döntés előestéjén mutatták meg neki és Telekinek
a megállapodástervezetét. Csáky elismerte, hogy a német tervezet „sokkal tovább
ment annál, mint ami a magyar fél számára elfogadható és korábban elfogadott
volt, különösen a német kisebbségi szervezetek vezetőinek jogai terén”, valamint
a nemzetiszocialista doktrína terjesztését illetően, ami – Csáky szerint – „további
következményekkel járhat az ország belső életében”. A magyar vezetők mégis kénytelenek
voltak elfogadni, mert ez „előfeltétele volt a magyar területi követelések kielégítésének”.
Dr. Réti György