|
|
Karácsony éjszakájának legfeltűnőbb és legszebb csillagképe az Orion. A benne
szabad szemmel is felfedezhető világító gázködről, a Nagy Orion-ködről már sorozatunk
első cikkében, januári számunkban részletesen írtunk. Most, hogy az év végére
ismét visszatért a koraesti égboltra az Orion, a csillagkép egy másik kincsét,
a sokkal nehezebben észlelhető Lófej-ködöt mutatjuk be olvasóinknak. Megfigyeléséhez
már nagy, fényerős távcső szükséges, de igazán csak hosszú expozíciójú fényképfelvételen
rajzolódik ki teljes szépségében. Nevét jellegzetes alakjáról kapta. Ez a legismertebb
példája a csillagközi sötét porfelhőnek, amely csak a mögötte lévő IC 434 jelű
világító gázköd miatt válik láthatóvá.
A ködöt elsőként E. Pickering figyelte meg 1899-ben, fotografikus módszerrel.
A Lófej-köd vagy más néven a B 33 (Barnard 33) esetében két, különböző távolságban
lévő objektumot látunk. Az egyik maga a sötét porfelhő, melynek egy éles szélű
kitüremkedése a sakkjáték lófigurájához hasonló alakzat. Kiterjedése körülbelül
65 ezer Nap–Föld távolság, vagyis nagyjából egy fényév, tőlünk mért távolsága
pedig 1200 fényév lehet. Az egész porfelhő természetesen ennél sokkal nagyobb,
hiszen fényelnyelése miatt tőle keletre sokkal kevesebb csillagot látni távolabbi
környezetéhez képest.
A másik objektum a mintegy 18 fényév kiterjedésű IC 434 világító gázköd, melynek
pontos távolságát nem ismerjük, az azonban nyilvánvaló, hogy a Lófej-ködnél
távolabb van. Egy százéves asztrofizikai talányt látunk, egyes vélemények szerint
a világító köd távolsága tőlünk 1600 fényév, és a közelében lévő óriáscsillag,
a Zeta Orionis erős ultraibolya sugárzása gerjeszti fénykibocsátásra. Mások
úgy vélik, hogy két kozmikus gázfelhő ütközésének vagyunk itt tanúi, és az ütközés
energiájának egy része fénysugárzás formájában jelenik meg.