Egymás helyére

A szikszói református templom

A plébániatemplomok azért fontosak a kutatás számára, mert többségük nemcsak településszerkezeti értelemben középponti helyzetű, hanem a település történetének is színterei és tanúi. A szikszói – ma református – templom műemléki kutatása és helyreállítása 1992-ben indult meg. Az ehhez kapcsolódó építéstörténeti és régészeti kutatás nem csupán adatokat szolgáltatott a helyreállítási tervhez, hanem bővítette az épület és a település történetére vonatkozó ismereteket is. Szikszó hajdani plébániatemplomát hol a gyülekezet gyarapodása, hol a pusztító tűzvész, hol a történelem okozta sebek miatt kellett időről időre megújítani.

Szikszó már I. István király korától kezdődően az Aba nemzetség Hernád-völgyi birtoktömbjének lehetett egyik központja. Első templomát, a XII. századira keltezhető íves szentélyzáródású épületet egy ugyancsak egyhajós, ám négyzetes szentélyű templom váltotta fel. Ennek a kora a XIII. századra tehető, s a mintegy 6 x 6 méter belméretű szentélyének északi oldalán sekrestye állt. Az épületet falfestmények díszítették. Mivel a XII. századra tehető templom alapfala alatt feltárt sírok egyikében téglaszemcséket találtunk, az íves szentélyűnél egy még régebbi, legalább részben téglából épült templommal is számolni lehet, melyet talán egy korábbi, köznépi temetőre emeltek. Hogy itt már a XII. század előtt is temetkeztek, azt egy olyan, Árpád-kori sír alól szórványleletként előkerült fonatdíszes bronzgyűrű bizonyítja, amelyhez hasonló darabok gyakori leletei a honfoglalás kori temetőknek, és amelyek divatja a XI. századdal véget ért.

A „mai”, XV. századi épület
Bár Szikszó a XIV. századi forrásokban villaként (faluként) szerepel, kedvező gazdaságföldrajzi helyzetének köszönhetően folyamatosan fejlődött. A Hernád völgyében erre vitt a Lengyelország és Oroszország felé vezető kereskedelmi út, s Szikszó közvetített a hegyvidék és az Alföld árucseréjében. Ennek eredményeként a század végén – 1391-ben és 1392-ben – már civitasként (kiváltságokkal felruházott városként) említik, saját kiadványai, bírója és esküdtjei voltak. A település a XV. században azonban földesúri birtok volt, a forrásokban oppidumként (mezővárosként) szerepel.
A XIV. század végén felvetődött egy újabb és nagyobb templom építésének gondolata. Napjainkban e „harmadik”, a XIV. század végén megkezdett, majd a XV. században több szakaszban elkészült templomépületet láthatjuk. Az egykor a Boldogságos Szűznek szentelt gótikus plébániatemplom történetében döntő egy 1387-ből származó forrás. Eszerint Szikszai Miklós mester – aki Abaúj vármegyének a király után a legnagyobb birtokosa, s a szerteágazó Szikszai-Makranci-Nagyidai család utolsó tagjaként tetemes vagyon ura – engedélyezte familiárisainak, hogy Szikszó piacának megújítása és megjavítása, valamint templomának építése érdekében a Hernádon hidat verjenek.
Vajon az építkezés elkezdődött-e Szikszai Miklós 1388-ban bekövetkezett haláláig? S volt-e szerepe a kegyúrnak az új templom koncepciójának kidolgozásában? Avagy ez a XV. század folyamán kedvelt, nagyvonalú megoldás – a négyzetes alaprajzú, háromhajós, álbazilikális csarnoktér – már a következő birtokos, a Szikszót újjáépítő Mária királynő 1391 és 1395 közötti patronátusát tükrözi? Netán
a templom jellege és mérete – hossza hozzávetőlegesen 40 méter – inkább Szikszó mind erősebb polgárságának gazdasági-kulturális fokmérője lenne? Ha el is kezdődött a templom építése 1387 táján, Szikszai Miklós halála miatt feltehetően megszakadt, és kérdéses, mikor folytatták tovább. Annyi bizonyos, hogy az új templom építése párhuzamosan haladt a régi bontásával, a kövek java részét és a faragott darabokat – miként azt a sekrestye alapfalából kibontott vízvető és az itt-ott megfigyelhető kváderkövek bizonyítják – a gótikus templom alapfalába építették be.
A gótikus templom szerkezete őriz néhány olyan sajátosságot, amelyekből következtethetünk az építés menetére. Az eredeti építészeti elgondolás módosulásáról tanúskodik, hogy a hajó délkeleti támpillérét követően hiányzik a szentélyen körülfutó lábazati párkány. Szabálytalanság mutatkozik a gótikus szentély alaprajzában is, az északi fal nem párhuzamos a délivel. Ez feltehetően abból adódott, hogy a sokszög oldalait – amelyeket a déli oldal felől kezdve húztak fel – túlságosan rövidre építették. Az építők és az építtetők ezért inkább az északi szentélyfal vonalának vizuálisan kevésbé zavaró kiigazítását választották, semmint az északkeleti poligonoldal rossz hatású hosszabbítását. Továbbá az új épület helyét döntően meghatározta a korábbi templom tengelye, ehhez alkalmazkodni kellett, s ez további szabálytalanságot eredményezett.

A déli liliomos kapu

Minden bizonnyal a XV. század első felében készült el az ülőfülke a szentély déli falában és a déli, liliomos díszű kapu. Az utóbbi a kassai dómnak a XV. század első évtizedére keltezett portáljaival mutat stiláris és formai rokonságot; ez nem meglepő, Szikszó és Kassa élénk gazdasági-kereskedelmi kapcsolatban állt egymással.
A szentély és ezzel együtt a diadalív alacsonyabb volt a mainál. A boltindítások szerint a bordák közvetlenül futhattak rá a falsíkra, akárcsak az oldalhajókban. A középhajó boltozására valószínűleg csupán a XV. század második felében került sor. A hosszfalak felhúzását (és talán a boltozást) követően építették fel az északi és a déli oldal két-két közbülső támpillérét. Erre utal az a tény, hogy a pillérek nincsenek bekötve a falba, és a déli oldaliak által takart falfelületeken freskómaradványok rejtőznek. Az övpárkányokkal tagolt, kváderköves sarokkiképzésű tornyot a XV. század második felében emelték, feltehetően legalább három szakaszban. A hajdani tető a most elkészült tetőnél is magasabb volt, s nyugati vége kontyolt lehetett.
Az utolsó középkori beavatkozások közé tartozott az, hogy a szentély fölé új, magasabb és gazdagabb csillaghálós boltozatot építettek. Vele egy időben cserepezhették a zöld, feketés és sárgászöld színű mázas tetőt, amely – a tetemes mennyiségű összeégett töredék tanúsága szerint – tűzvészben semmisült meg. De az sem kizárt, hogy éppen e tűzvész adott okot az új szentélyboltozat megépítésére. Minden bizonnyal ezt követően készült el – egy korábbit felváltva – az új, csaknem boltozatig magasodó szentségház.
A templomot mellékterekkel bővítették ki, ugyancsak a XV. század vége felé. Először a boltozott déli kápolna épült fel. A szintén boltozott északi kápolnával egy időben készülhetett a déli bejárati előcsarnok. Koldusüléseit napjainkra a falsíkig lefaragták, viszont megmaradtak egykori boltozatának bordaindításai. A kápolnák felépítését követően gótikus karzatot is emeltek. A gótikus templom építéséhez kapcsolódva húzhatták föl a körítőfalat, amely a középkorban 170 centiméter (!) vastag volt.

Végvárrá minősítve
Szikszó XVI. századi birtoklástörténetében jelentősebb változást az 1511-es esztendő hozott; Perényi Gábor a település felét 2000 forintért elzálogosította Szathmári György pécsi püspöknek és titkos kancellárnak, aki szerzeményét Kassa tanácsának kezelésébe adta át, jövedelmén pedig megosztoztak. Szathmári halála (1524) után Perényi, néhány hónapi eredménytelen alkudozást és pereskedést követően, gazdatisztjével egyszerűen elfoglaltatta Szikszót.
A város a XVI. század folyamán csaknem mindvégig Perényi-birtok maradt. A lakosság a Perényieket követve tért át a lutheránus, majd – a továbbra is lutheránus Perényiek akarata ellenére – a református hitre. A földesurak és a lakosság viszonya nem volt súrlódásmentes. Amikor aztán Perényi Ferenc a század közepén két polgárt kivégeztetett, a többiek vagyonát pedig lefoglaltatta, állítólag az egész polgárság Kassára költözött, és ott is maradt.
A török terjeszkedés már az 1540-es években éreztette hatását a vidéken, a budai pasa például 1544-ben a közeli Miskolcon pusztított. Feltehetően ebben az időben készítették fel a templomot a védekezésre. A megerősített templomot említhette várként Perényi Ferenc abban az 1560-ban írott zálogosítási levélben, amelyben a 4000 forintban lekötött település mellé a várat is feleségének, Bebek Katalinnak zálogosította el, hogy e javakat senki el ne vehesse tőle.
Szikszó adójára azonban a török is igényt tartott. A város 1558. október 13-ai felégetése, 1566., 1567., 1573. és 1577. évi kirablása az adófizetés folyamatosságát biztosító „intézkedések” lehettek. A támadások során a lakosság a templomban keresett menedéket; 1577-ben, a Márton-napi vásár idején a lakosság épp a templomban hallgatta a prédikációt, amikor a füleki bég rajtaütésszerűen ostrom alá fogta a templomot.
Nagyobb arányú építkezésre az 1580-as évek adataiból következtethetünk. A budai pasa 1588. január 23-ai levelében azért panaszkodott Ernő főhercegnek, mert a szikszóiak nem fizették az adót, hanem a végvári kapitányok segítségében bízva inkább palánkot építettek a „kastél” védelmére. A középkori eredetű „kerítés”-en kívül egy külső védöv, egy palánk is volt Szikszó körül. A templom felgyújtását két forrás is említi az 1588. évi események kapcsán. A budai pasa egyik levelében olvasható: amikor adószedői Szikszóra mentek „néhány” ember kíséretében, a „jobbágyok” ágyúval és tarackkal kezdték őket lőni, erre a törökök „elégették” a támadó-védekező helybélieket.
Nem tudjuk, milyen fokú sérüléseket szenvedett a templom az ostrom során. Ha ki is gyulladt az épület, a tűz sok kárt valószínűleg nem tett benne: a csata után az egyik sebesült kapitány a templomban pihent meg. A régészeti kutatás során sem találtunk olyan nyomot, amely erre a tűzvészre utalna, ám ennek részben az is lehet az oka, hogy l600 után még javában temetkeztek a templomba, az pedig erősen megbolygatta a rétegeket.

A vesztes 1592-es szikszói csata során a templom leéghetett, bár erre vonatkozóan nem maradt fenn forrás. Legkésőbb ekkor falazhatták fel mintegy l méterrel az ablaknyílásokat és alakítottak ki lőréseket bennük. A nyílások helyzetéből arra lehet következtetni, hogy a déli oldalt tartották a legkevésbé védettnek, és onnan várták a támadásokat.

Éléstár
A templom – új funkciója mellett – továbbra is ellátta liturgikus rendeltetését. Erre és talán egy XVI. század végi, XVII. század eleji helyreállításra utalhat az az 1611-ben kelt levél, amelyet a szikszóiak írtak Kassa városához, harangot kérve tőlük. Magyarázatként hozzátették: harangjuk húsz évig a földön hevert, mert a sok háborúság miatt nem vonhatták fel, most pedig, hogy felvonták, ütője kicsiny.
Vajon melyik pusztulás helyreállításával: a XVI. század végi vagy az 1625. évi, villámcsapás okozta, az egész épületre kiterjedő tűzvészben elszenvedett károk kijavításával bízta meg Szikszó Kalthauer György kassai kőművest? A fennmaradt szerződés szerint az építőmester egyebek között vállalta, hogy az elpusztult templom „kőlábait” (valószínűleg a támpilléreket) megrakja, a megfogyatkozó ablakokat pótolja, a hasadozásokat kijavítja stb. A szerződés kelte ismeretlen, viszont fennmaradt a mezőváros tiltakozása 1629-ből, miszerint a tökéletlen munka miatt nem hajlandók megfizetni a kialkudott pénzt Kalthauernak...

A szentély a diadalívvel

Az általános gyakorlatnak megfelelően a település lakói értéktárgyaikat, vagyonukat a templomkertben, kis deszkabódékban, illetve magában a templomban őrizték. 1688 áprilisának utolsó napján az egyik bódéban keletkezett tűz miatt kigyulladt és ismét kiégett az egész épület a toronnyal együtt. Egy – bizonyítékkal még alá nem támasztott – feltevés szerint ekkor omlott be a szentély és a hajó boltozata. Azt, hogy terményeket is tároltak a templomban, a kutatás során talált nagy mennyiségű égett gabona igazolta.
A templom 1706-ban ismét a lángok martaléka lett, ezúttal Rabutin égette fel a Rákóczi-párti várossal együtt. Mivel a romos épületet nem használhatták, az istentiszteletet a templomudvaron ácsolt deszkaszínekben tartották. Az ácsolatot 1714-ben bevitték a templomba, és kőből katedrát is raktak; a tetőzet 1727-ben készült el, a romos tornyot 1738-ban tatarozták, néhány év múlva téglapadlót készítettek, 1794-ben pedig az északi oldalon előcsarnokot: cintermet építettek.
A torony a XIX. század elejére statikailag olyan rossz állapotba került, hogy 1818-ban halaszthatatlanná vált a kijavítása. Ekkor bontották le a „vigyázót” (a fa körgalériát), s a torony magasságát is csökkentették, belülről pedig jó egyméteres fallal kibélelték.

A nyugati kapu

Az utolsó nagy pusztulás 1852-ben érte a templomot: a település nagy részét elemésztő tűzben leégett. A helyreállítás gyorsan haladt, 1854-re a kazettás, gipszrózsákkal díszített famennyezet is elkészült. Az új fakarzat vasoszlopát Diósgyőrben gyártották, és onnan származhat az új szószék gótizáló tartóoszlopa is. Ekkor kapta az épület a legutóbbi helyreállításig meghatározó arculatát, ekkor készült a szentélybelső vakolatarchitektúrája és a nyugati homlokzat: egységes, gótizáló külsőt kapott a templom. Ezt követően készült el a mostani helyreállításig meglévő, barokkos formájú toronysisak.

Az „olvasható” épület

A sokszögű szentély kívülről

A szikszói templom helyreállítása a fedélszerkezet igen súlyos károsodása miatt indult meg 1992-ben. A kazettás mennyezetet a gombafertőzés miatt véglegesen el kellett távolítani. Felvetődött a gondolat, hogy az eredeti gótikus térarányokat állítsuk vissza, végül azonban egyszerű deszkamennyezet készült a XIX. századi mennyezet szintjén. A tető, noha gerincmagasságát megemelték, még mindig alacsonyabb, mint a középkori tetőzet. A kápolnákba vezető íveket elvágó, nyugati karzatot is – ugyancsak a gombafertőzés miatt – el kellett bontani, s helyette a kápolnák íveit szabadon hagyó acélszerkezetű karzat készült. Sajnálatos, hogy a közösségi terek iránti igény miatt, helyi kezdeményezésre a templomhajóval egybenyitott kápolnatereket az ívnyílások vonalában acél-fa-üveg válaszfalakkal lezárták, a padlót pedig fényezett kőlapokkal burkolták. Sok vitára adott okot a belső falfelületek kialakítása is. A falakat felületkövető vakolás borítja, ám vakolatlanul, meszeletlenül maradtak az egykori építészeti részletek, s bár a boltindítások, támpillérek maradványai igen jól „olvashatóvá” teszik a templom építéstörténetét, a szakmai megítélés szerint zavarják az összképet. A külső falfelületek szintén felületkövető vakolást és fehér festést kaptak.

Balázsik Tamás
művészettörténész-régész
(Országos Műemlékvédelmi Hivatal)

(Az épület műemléki értékeinek feltárásában közreműködő kutatótársak: Szekér György építész-művészettörténész, Koris János építész és Nagy Sidney József rajzoló. – A szerk.)