|
Amikor a test és a lélek egyensúlya megbomlik, lelki alapon olyan tünetek támadhatnak,
amelyek szervi, főleg idegrendszeri betegségekre jellemzők. Amikor az orvos
rájön e „szervi” panaszok valódi okára, ugyanarra a lelki bajra többféle diagnózis
születhet. A hisztériától a működési (funkcionális), nem szervi (nem organikus),
képzelt (hipochondriás), tettetett (szimulált) és lelki eredetű (pszichogén)
jelzővel illetett bántalmon át az amerikai A. Shaibani és M. N. Sabbagh által
előnyben részesített álidegi tünetegyüttesig több, jól körül nem írt elnevezés
fordul elő a szakirodalomban. S ezek nem is ritka bajra utalnak, ugyanis a felmérések
java része szerint a háziorvoshoz fordulók 25-72 százalékának testi tünetekben
is megnyilvánuló lelki panaszai vannak. De a legkisebb arány is 10 százalék
körüli, vagyis száz betegből tíz esetében az orvos nem akad szervi betegség
nyomára. Ez azért figyelemre méltó, mert szükségtelen, költséges és nemegyszer
kellemetlenséggel (esetleg fájdalommal) járó vizsgálattól, beavatkozástól kímélhető
meg a beteg.
Tünetek, jellegzetességek
A skandináv ideggyógyászati szakfolyóiratban (az Acta Neurologica Scandinavicában)
1990-ben jelent meg az a több mint négyszáz beteg adatai alapján összeállított
táblázat, amelyben az idegrendszer leggyakoribb lelki eredetű bajai lelhetők
fel. Ezeknek az ismerete az álidegi tünetegyüttes kórismézését is segíti. A
listavezető a törzs- és végtagfájdalom, amelyet a bőrérzékelési zavar (kétoldali
vagy féloldali érzéketlenség és érzékcsökkenés) követ. Kissé lemaradva a fejfájás,
az állási és járási képtelenség, a szédülés és a fokozott görcskészség következik.
A középmezőnybe a kétoldali, a féloldali, az egy testrészre, illetve a két lábra
korlátozódó bénulásérzés, a remegés, az arcfájás, az ízületi fájdalom és a látásromlás
tartozik, míg a sereghajtók között még harminckét panasz lelhető fel. (A tapasztalatok
szerint egyszerre több is mutatkozhat közülük a betegeken, s természetesen szervi
bajokkal is társulhatnak.) De megkönnyíti az álidegi tünetegyüttes felismerését
az is, ha a páciens tettetésre vagy pánikrohamra hajlamos, ha a tüneteit stressz
vagy mások jelenléte is kiváltja, ha azok több műtét (féregnyúlvány- és epehólyag-eltávolítás,
összenövés szétválasztása stb.) után jelennek meg, ha a reflexekben, az izomfeszülésben
(-tónusban) és a pupillareakcióban nem tapasztalható rendellenesség, végül,
ha a szakszerű kezelés ellenére változatlanok a panaszok. Az orvosok azt is
jellemzőnek tartják, hogy a páciensek jobbára olyan serdülő és fiatal felnőtt
nők köréből kerülnek ki, akiknek rosszak az életkörülményeik.
Álbénulás
Gyakori lelki eredetű bántalom, hogy egy vagy több végtag, vagy akár a test
egyik, esetleg mindkét fele olyanná válik, mintha megbénult volna. Minthogy
a vizsgálat során sértetlenek a reflexek (negatív a Babinski-féle tünet is;
ennek az a lényege, hogy a gerincvelői piramispálya bántalma esetén a talp szélének
izgatásakor vagy a nagylábujj hátrafeszítésekor a többi ujj legyezőszerűen szétterül),
rendes az izomfeszülés, hibátlan a záróizmok működése, ráadásul az egymást követő
vizsgálatok alkalmával más-más tünetek fordulhatnak elő, mindez azt mutatja,
hogy nem igazi, nem maradandó bénulás következett be. Erre utal az is, hogy
miközben például féloldali álbénulás esetén az érintett testrész izmai elgyengülnek,
az arc és a nyelv izmai, a nyak bőr alatti izma és a koponya csecsnyúlványától
a szegycsontig haladó fejbiccentő izom rendszerint sértetlenül működik. Holott
valódi bénulás esetén ezeknek a működése is károsodik. Az is jellemző, hogy
míg álbénuláskor a feszítő- és a hajlítóizmok egyformán gyengék, valódi bénulás
esetén az előbbiek működése jobban károsodik.
A kétféle bénulás egyszerű vizsgálatokkal is elkülöníthető. Az egyik abból áll,
hogy a hanyatt fekvő páciens béna vagy álbéna kezét az arca fölé emelik, majd
elengedik. Míg a béna kéz az arcra csapódik, mert a beteg nem tudja visszatartani
azt, az álbéna kéz nem, mert a páciens nem szeretné arcul csapni magát. Hasonló
eredményű a végtag ingerlése is. Míg a béna végtag gyakorlatilag mozdulatlan
marad, az álbénát annak rendje-módja szerint elhúzza, elrántja a páciens. A
Hoover-féle teszt pedig abból áll, hogy az orvos az egyik tenyerét a hanyatt
fekvő páciens béna–álbéna lábának sarka alá helyezi, míg másik tenyerét az egészséges
lábfejre teszi, s azt lefelé nyomja. Ekkor megkéri a pácienst, hogy az egészséges
lábát igyekezzen a nyomással szemben felemelni. Ilyenkor a másik oldali béna
láb mozdulatlan marad, ám az álbéna – amolyan ellensúlyozásként – lefelé nyomódik.
Vagyis nem béna. De jól elkülöníthető a béna és az álbéna láb úgy is, ha arra
kérik a szétterpesztett lábakkal hanyatt fekvő pácienst, hogy az egyik lábát
zárja a másikhoz. Ilyenkor ugyanis a másik láb izmai is megfeszülnek, ha azok
nem bénák.
 |
Álérzéketlenség, álgörcs
A bénulással és az álbénulással járó érzékelési zavar szintén könnyen elkülöníthető
egyszerű vizsgálatokkal. Először is az tapasztalható, hogy álbénulás esetén
élesen elhatárolódik a jól érzékelő és a többé-kevésbé érzéketlen terület. Ilyen
határ lehet egy ízület, egy mély bőrránc vagy a test középvonala. Megfigyelték
például, hogy a nemi szervnek csak az egyik oldala válik érzéketlenné, míg igazi
bénulás esetén (az átfedő beidegzés miatt) ilyen nem fordul elő.
A tesztek közül az a legegyszerűbb, amikor fájdalmas inger éri a béna–álbéna
végtagot. Az utóbbit természetesen elrántja a páciens, s közben hússzal–harminccal
nő szívverésének a percenkénti száma. A béna emberen ilyen reakciók nem figyelhetők
meg. Jól beválik a zárt szemhéj kézzel való felnyitása is. Ilyenkor az álbéna
szemhéj akaratlanul is ellenáll a nyitásnak, míg a béna játszi könnyedséggel
felnyitható.
Az álgörcs bizonyos esetekben annyira hasonlít az igazihoz (például az epilepsziás
eredetűhöz), hogy csak tüzetes vizsgálattal különíthetők el. A helyzetet bonyolítja,
hogy bizonyos epilepsziás betegeknek valódi és álgörcseik egyaránt lehetnek.
Az elkülönítés egyik fontos eleme, hogy az álgörcs nem reagál a görcsoldó gyógyszerekre.
De az is figyelemre méltó, hogy az álgörcs fokozatosan alakul ki, míg az epilepsziás
hirtelen tör rá a betegre. Az is jellemző, hogy az álgörcsös személy kevésbé
hajlamos a sérülésekre. Míg az epilepsziás beteg öntudatlanul elvágódhat és
a földön dobálhatja magát, az álgörcsben szenvedő „komótosan” esik el (azaz
a lehetőségekhez mérten ügyel magára eközben). Az pedig szinte elő sem fordul,
hogy az álgörcsös ember főzés közben megégeti magát, szemben az epilepsziásokkal,
akiknek az egyharmada ilyenkor égési sérülést szenved. A nyelvelharapás azonban
előfordul az álgörcsösök között is, de míg ők főleg a nyelvcsúcsukat harapják
meg, addig az epilepsziások nyelvüknek a szélét. És még valami: az álgörcsöt
a fájdalmas inger gyakran megszünteti, ám ez hatástalan az epilepsziás görcsroham
esetén.
Álremegés, álkóma, álvakság
Alighanem sokan tapasztalták már, hogy bizonyos lelkiállapotok (például a félelem
és az izgulás) remegéssel járhatnak. A nem ennyire látványos lelki eredetű remegés
(nevezzük ezt álremegésnek) azonban feladhatja a leckét az orvosnak, mert jó
néhány remegéssel járó betegségtől kell elkülöníte-
nie, például a közismert Parkinson-kórtól. Az álremegésre rendszerint az jellemző,
hogy hirtelen jelenik meg, egy végtagra korlátozódik, s gyakran akaratlagos,
úgyhogy amikor a páciens figyelme elterelődik, a remegés abbamaradhat, majd
utána esetleg egy másik végtagon folytatódik. Nos, ilyesmi a Parkinson-kór esetében
nem fordul elő, mert olyan agyi elváltozás (sejtpusztulás) húzódik meg a hátterében,
amely akaratlagosan nem befolyásolható. De abban is eltérnek, hogy az álremegés
magától is megszűnhet, még inkább pszichoterápia hatására, amely a Parkinson-kóros
remegés okát természetesen nem orvosolja.
Lelki eredetű jelenség az álkóma is, amelyet szintén el kell különíteni a valódi
eszméletvesztéstől (s ez egyáltalán nem kis feladat, hiszen az utóbbi életveszélyes
állapot velejárója lehet). Az egyik jellegzetesség, hogy míg az ilyen vagy olyan
ok miatt eszméletét vesztő ember elzuhan, mint a homokzsák, s fogalma sincs
arról, hogy eközben mi történik vele, addig az álkómás személy, jóllehet ő is
elzuhan, valahogy sosem üti be a fejét. Ez azt mutatja, hogy az esemény közben
erre azért tudatosan ügyel. De abban is eltérnek egymástól, hogy az álkómás
páciensnek rendes a pupillája, hibátlanok a szem- és talpreflexei, s a záróizmai
is maradéktalanul működnek. A szemei szorosan zárva vannak, a szemhéjak felnyitása
ellenállásba ütközik, s a szemen jól látható a Bell-féle jelenség (amikor a
szemhéjat felnyitják, a szemgolyó fölfelé fordul, akárcsak alváskor, míg igazi
ájuláskor a szem közömbös helyzetben marad).
Ha már a szemnél tartunk, megemlítjük, hogy lelki eredetű kettős látás, vakság
és szemhéjcsüngés is bekövetkezhet. Ezek, akárcsak a remegés, hirtelen jelennek
meg, s bár ijesztő tünetek a páciens számára, de minthogy nem szervi elváltozás
következményei, pszichoterápiával többé-kevésbé úrrá lehet rajtuk lenni.
Dr. Számely Zoltán