Recsk, kényszermunkatábor

Történelem a kövek árnyékában

Nem gondoltam, hogy egy történelmi dokumentumfilm ősbemutatója olyan nagy közönséget vonz, amekkora egy januári vasárnap délután végigülte és – akinek nem jutott szék – -állta a volt budai MOM Művelődési házban a Recski rabok, a kövek árnyékában című filmnek jó két és fél órát tartó vetítését. Pedig nem is az első film ez a közelmúlt történelméről – a nyolcvanas évek vége felé a tévé is bemutatta a recski táborról volt rabjának, Böszörményi Gézának és feleségének, Gyarmati Líviának a munkáját. Igaz, azóta is újabb korosztályok értek a mesék nézőiből felnőtté, s legalább negyedét tehették ki a közönségnek. Természetesen ott voltak a fél évszázaddal ezelőtt történtek közvetlen vagy közvetett szenvedői is, de a nézők jó része még meg sem született vagy gyermek lehetett annak idején.

A recski kényszermunkatábor főbejárata
Ezzel a siklóval szállították a megtört követ a bányaterület alsó szintjére
A mintegy 100 méter magas, többszintes
kőfal: a „Zerge”

A Recski rabok, a kövek árnyékában című dokumentumfilmet a Recski Szövetség készíttette, és Sághy Gyula rendezte. Ő írta a forgatókönyvet is, felhasználva Erdey Sándor A recski tábor rabjai című könyvéből bizonyos részeket. Feltűnnek az egykor történtek mai helyszínei – a kőbánya, a tábor maradványai, meg ahonnan odavitték az ítélet nélkül fogva tartott embereket, az Andrássy út 60, a kistarcsai internálótábor épületei –, és arcokat látunk: számos volt rab, elhunytak hozzátartozói, néhány falubeli, továbbá több egykori ávós őr néz a kamerába, azaz ránk, nézőkre, és beszél. Arcok és szavak idézik fel az elhurcolásokat, a veréseket, a megaláztatásokat, az embertelen bánásmódot és főleg a helyzet érthetetlenségének és kilátástalanságának mindent betöltő érzését. De arcok és szavak idézik azt is, hogy a hatóságok mennyire némák maradtak a hozzátartozók előtt, s hogy az egykori fegyőrök mennyire korlátoltan és lenézően viselkedtek.

A hajdani alsó tábor (A felvételeket Erdey Sándor, a recski tábor egykori rabja készítette 1954 nyarán, illetőleg 1991-ben)
A büntetőbrigád barakkja
(hasonmás épület)
A recski tábor belső „keretlegényei”

A recski táborba voltaképpen azok kerültek, akiket mint a korábbi uralkodó osztályok tagját, mint kulákot, jobboldali szocdemet, rendszerellenest stb. följelentésre vagy a politika jelszavai alapján példát statuáló hatalmi szervek „éberségből” akartak kivonni a társadalomból, de akiket az akkori jogszabályok alapján sem tudtak elítélni. Csak amikor Sztálin halála után Rákosi is hátrálni kényszerült, s a tábort feloszlatva rabjait elengedték, akkor utólag osztottak ki nekik ítéleteket a letöltött idő legalizálására – mint ezt saját esetéről elmondta az a Sugár Sándor, akit gimnazistaként vittek el 1949-ben, és akinek a hollétéről szülei – az 1953. évi viszontlátásig – csak a Szabad Európa Rádióból tudhattak.
Az 1950-től 1953-ig fennálló tábornak – a Történeti Hivatal adatai szerint – mintegy 1580 rabja volt, a rabságot egy tizedük nem élte túl, s ez csak egy töredéke a politikai érdekből bebörtönzötteknek és internáltaknak. Az internálást időről időre meghosszabbíthatták. Akit elítéltek, az legalább tudta, mennyire számíthat, bár azt nem tudhatta, hogy szabadulásakor nem várják-e a börtön kapujában azért, hogy internálótáborba vigyék. Akiket pedig ávós börtönökben tartottak fogva, azokról végképp semmit sem lehetett tudni.
Ilyen világ volt ez, de nem elég megismerni a történelmet – ismerhetjük-e az embert? Sokfélék vagyunk, s a közállapotok, a mindennapi életfeltételek közepette többféleképpen viselkedünk. A filmbeli arcok láttán
és a szavak hallatán elgondolkodhatunk: rabok, feljelentők vagy őrök lennénk-e – vagy inkább félrefordulnánk az események elől? Az emberben van a véleménymondó és az elfogadó, az igazáért kiálló és a meghunyászkodó, a más nézetét nem tűrő és az óvatos, a közömbös és a feljelentő, de még a másokat megalázó, sőt a szadista lehetősége is – ki mit hoz ki magából… Ez nem csupán tőle függ, hanem jórészt attól, hogy miben tud egyetérteni, minek enged utat és mit ítél el a társadalom, és hogy a hatalom a közakarattól függ-e. Ha azonban az manipulációval, erőszakkal élesen szembefordíthat tömegeket még a szabadság és igazság elemi kérdéseiben is, s a társadalom kontrollját levetve mindenkit függővé tesz, akkor a fehér is lehet fekete – igen, minden lehetséges! A történelmi dokumentumfilmnek ez a sugallata megerősíti, hogy semmilyen formában se ismétlődhessenek meg a múlt embertelenségei.

Németh Ferenc


1951. november 10-én a már megszokottnál is nehezebb vasárnapra ébredtünk. Amint tudjuk, vasárnaponként a kőbánya nem üzemelt, az őrség egy része kimenőt kapott, a többiek pedig az ünnepi szolgálat miatti dühüket rajtunk, a büntetőbrigádon töltötték ki. Ezek a munkák tábori belső utak építése, tatarozások, barakképítések voltak. Kifogtuk a Tallián–Kerekes kettőst, díszkíséretnek a másik két brigantit, „Mestert” és „Viplát”.
Az ő felügyeletük mellett alapköveket kellett hordanunk a bányából a belső útépítéshez. A selejtes, formátlan, törésre vagy kockakőnek nem alkalmas köveket a bányában külön tárolták, ezeket azután a belső útépítésekhez szegélyköveknek használtuk fel. A kövek súlya átlagosan 10-15 kiló között váltakozott. Ez így első hallásra nem is lenne olyan sok, de képzeljük el a fizikailag leromlott embereket, a körülbelül 500 méteres távolságot és a hegyes-dombos terepet, valamint a napi 12 órás munkaidőt. Amíg a többiek barakkjaikban üldögéltek, ruhájukat foltozgatták, a vasárnapi pihenőjüket élvezték, addig mi állati munkát végeztünk. Mindenki szabadon választhatott, hogy a köveket a hóna alatt vagy a vállán cipeli, egy volt a fontos, hogy az megüsse a megfelelő méretet.
Ennek ellenőrzése Tallián és Kerekes feladata volt, az ÁVH-sok pedig a pihenés nélküli, állandó mozgást figyelték. Az első órákban még úgy-ahogy ment a szállítás, amit a kápók és az őrség állandó üvöltözése kísért, azonban később a sorok egyre jobban megnyúltak, a gyengébbek, idősebbek és betegek egyre nagyobb távközöket hagytak, egyre többen ejtették le a követ, de nem volt irgalom, őrzőink ütésekkel és rúgásokkal kényszerítették tovább a menetet.
Megkíséreltünk ekkor „ügyeskedni”. Felfedeztünk hasításokból kiesett, szép nagy felületű, de lapos köveket, ezeket vettük aztán a hónunk alá, úgy, hogy a nagyobbik oldal mindig Kerekesék vagy „Mesterék” felé legyen fordítva. Előkerültek a zsinegek, majd a faháncsokat csavartuk össze, ezekből tartóhevedert készítettünk, hogy vállainkon keresztülvetve így könnyebb legyen a követ megtartani. Sokáig azonban ez sem ment, minden rizikót vállalva egyre kisebb köveket vettünk a hónunk alá, mert már a kimerültségtől saját testünket is alig tudtuk vonszolni. Akinél felfedezték, vissza kellett a bányába vinni és nagyobbra kicserélni…
Az embertelen menet útszakaszának alsó részén a tábor közelében „Mester”, a bánya felőli részen „Vipla” felügyelt és vigyázott arra, hogy senki ne térjen le az útról, ne pihenhessen WC-zés ürügyével…
Az egyik fenti fordulónál valakinek feltűnt, hogy „Vipla” áhítatos arccal a földön játszva valamiben gyönyörködik. Közelebb ment a társaság, és látták, hogy talált egy ártatlan kis szalamandrát, mely mit sem sejtve, vesztére kijött egy kicsit napozni a kövek közül. Az ÁVH-s véreb egy faággal visszahúzta a menekülni akaró állatot, a hátára fordította, megforgatta és élvezte az állat küszködését, ahogy egyre vissza akart fordulni hasára, vagyis eredeti helyzetébe. „Viplát” lekötötte a szórakozás, még azzal sem törődött, hogy egypáran megálltak és figyelték kisded játékát.
A kis állat ijedten igyekezett elmenekülni. „Viplát” szemmel láthatóan nagyon felbőszítette; hogyan merészel az ártatlan szalamandra, megérezve az életveszélyt, tőle, a mindenható ÁVH-stól „szökést” megkísérelni. Elővette fegyvernek is beillő hatalmas pengéjű bicskáját, mellyel az erdőn vesszőket szokott lenyesni – a mi „megdorgálásunkra” –, és mint egy szekercét –, megsuhintotta. Becélozta a menekülni akaró „fogoly” egyik hátsó lábát, és tőből lenyisszantotta. A szerencsétlen szalamandra araszolva tovább vonaglott, mire „Vipla” kéjes örömmel „kivégezte” a másik hátsó lábát is, mely az ütés erejétől az áldozat elé repült. A kis védtelen haldokló állat szomorú szemmel ránézett test nélküli végtagjaira és fejét leejtve kiszenvedett. Csak ekkor vette észre „Vipla”, hogy a „cirkusz”-nak nézőközönsége is volt, mosolyogva felállt, szinte meghajtotta magát a sikeres produkció után, és tovább zavarta a kőszállító menetet.


Részlet Erdey Sándor A recski tábor rabjai című könyvéből