Az 1990-es évek közepe óta érkeznek hírek az afgán tálibok műemlék-rombolásairól. Mohammed Omar molla afgán vezető már tavaly, 2000. február 12-én elismerte, hogy a kabuli nemzeti múzeumban több tucat ősi szobrot pusztítottak el. Két héttel később, 2000. február 26-án hivatalosan is bejelentette, hogy – iszlám hitük védelmében és nevében – az általuk ellenőrzött területeken minden preiszlám műemléket lerombolnak, s a bamijáni óriási Buddha-szobrokat sem kímélik meg. Nem sokkal később Qadradullah Jamal molla, tálib információs és kulturális miniszter hivatalosan elismerte, hogy nemcsak a kabuli, hanem a ghazni, a herati és a Farm Hadda-i múzeumokban is megrongálták a preiszlám műtárgyakat. Minthogy külföldi szakértőket nem engednek a műemlékek közelébe, egyelőre nem lehet pontosan felmérni a károkat. A Világörökség részét képező óriási Buddha-szobrokat – láttuk – szétrobbantották. A tálibok a világ felzúdulására annyit válaszoltak: megegyezésre nem látnak semmilyen lehetőséget. A rombolást – hitük állítólagos védelmében – tovább folytatják. – j –

Az afganisztáni buddhista művészet emlékei

EMBER A BUDDHÁK ELLEN

Döbbenten hallgatja a világ az afganisztáni Buddha-szobrok
pusztításáról szóló híradásokat. Az iszlám fanatizmus
Afganisztánban hatalmon levő képviselői sem az emberi
életet, sem a múlt kőbe vésett tanúitnem kímélik, legyenek
bár azok a kultúra és a művészet olyan egyetemes értékei,
mint a bámijáni buddhista emlékek. De hogyan kerülnek
egyáltalán oda Buddha-szobrok? Afganisztán
lakosságának 95 százaléka mohamedán, s a többiek
között sincsenek buddhisták. Melyik hát az
a történelmi korszak vagy kultúra,amely e monumentális
alkotásokat – s mellettük az afganisztáni buddhista
művészet számos más jelentős alkotását – létrehozta?

Afganisztán évtizedek óta dúló polgárháborúk és belviszályok színtere, a világ egyik legelmaradottabb országa. Mai állapotát szemlélve könnyű megfeledkezni arról, hogy ez a terület a i. e. utolsó századokban és az i. sz. 1. évezred nagy részében a világ egyik kulturális csomópontja volt. Kelet és Nyugat között, karavánutak találkozási pontjában, népek vándorlási útvonalában feküdt, ahol nem csak a Kelet mesés kincsei, a Római Birodalom és Bizánc felől érkező áruk haladtak át, hanem India, Közép-Ázsia, a hellenisztikus birodalmak, Közel-Kelet és Irán vallási, kulturális és művészeti áramlatai is találkoztak és vegyültek. A Hindukus északi lábánál fekvő Balkhon keresztül haladt az ókori világ legfontosabb karavánútja, a Közép-Ázsiát és Indiát a Mediterráneummal öszszekötő Selyemút, s itt húzódott – Kábúl és Pésávár (ma Pakisztán) között – a nevezetes Khaiber-hágó, amelyet már az ókori szerzők is India kapujaként emlegetnek, hiszen ez volt az az útvonal, amelyen minden, északról vagy Közép-Ázsia felől érkező hódító India földjére lépett. Nem csoda hát, ha Afganisztán területén egymást érték a hódító népcsoportok, akiknek ez a terület egyszersmind indiai hódításaik kiindulópontjául szolgált.

Stukkóból és terrakottából készült Buddha-fej Haddából, a IV-V. századból (a kábúli Régészeti Múzeum gyűjteményéből, feltehetően megsemmisült) A kábúli Régészeti Múzeum romokban

Asóka
Afganisztán területe az i. e. VI. század közepétől a perzsa birodalomhoz tartozott. Az Akhaimenida dinasztia legjelentősebb uralkodója, a világbirodalmat létrehozó Dareiosz hódította meg, aki híres behisztuni feliratában a birodalom tartományai között említi a mai Afganisztán területén fekvő Baktriát és Arakhósziát, valamint Gandhárát, amelynek területén ma India, Pakisztán és Afganisztán osztozik. Az Akhaimenida-birodalom sorsát Nagy Sándor hódítása pecsételte meg az i. e. IV. század második felében, amely, bár nem bizonyult hosszú életűnek, de utódállamai révén meghonosította a hellenisztikus vallásokat és műveltséget a perzsa birodalom egykori tartományaiban, ahol korábban a zoroasztriánus vallás volt uralkodó.
Az indiai hagyomány szerint a buddhizmus igen korán, már az i. e. V. század vége felé megjelent a Hindukus-hegység e magasan fekvő vidékein. A buddhista tant eszerint Buddha (i. e. 563-483) legkedvesebb tanítványa és kísérője, Ánanda egyik tanítványa vitte el a Mester halála után ötven évvel Gandhárába, amely akkoriban a perzsa birodalomhoz tartozott. Ezt azonban sem régészeti adatok, sem a Nagy Sándor nyomában Indiába érkezett görög történetírók művei nem támasztják alá. Annál több adat van azonban arról, hogy Nagy Sándor hódítása után alig egy évszázaddal már szép számmal vannak jelen buddhista szerzetesek a mai Afganisztán északi részén, s a kolostorok és sztúpák építését is megkezdték.
Időközben ugyanis Indiában a Maurja-dinasztia került hatalomra, amelynek legnagyobb uralkodója, Asóka (i. e. 273-231) az ókori világ egyik leghatalmasabb államát hozta létre. Birodalmához Dél-India kivételével a szubkontinens egésze és Afganisztán egy része is hozzátartozott. Az uralkodó azonban annyira megcsömörlött a hosszan tartó háborúskodással járó mérhetetlen emberáldozatoktól és vérontástól, hogy elhatározta, felhagy a további hódítással, buddhistává lett, és uralkodói eszközeit a buddhista vallás támogatásának és terjesztésének szolgálatába állította. A buddhista hagyomány egyik ága szerint uralkodása idején, i. e. 244 körül hívták össze a harmadik buddhista zsinatot, amelyen elhatározták, hogy hittérítőket küldenek szét a szélrózsa minden irányába, többek között az északnyugati Gandhárába is. Gandhára első kolostorát és sztúpáit (Taxilában, a mai Pakisztán területén) maga Asóka alapította. A taxilai kolostor rövid időn belül a buddhista tudományosság híres központjává fejlődött, és a tanok további terjesztésének kiindulópontjává vált.

Asóka halála után birodalma széthullott. Az afganisztáni részek az úgynevezett indo-görög uralkodók birtokába kerültek, akik a hellenisztikus műveltségű Baktriából kiindulva hódították meg ezeket a területeket, s magukkal hozták az ottani nyelvet, vallást, művészetet. Hogy milyen hatást gyakorolt rájuk az indiai eredetű buddhizmus, nem tudjuk, annyi azonban bizonyos, hogy nem voltak ellenségesek vele, sőt érdeklődést mutattak iránta. Az i. e. II. században Menandrosz – akit az indiai hagyomány Milinda néven őrzött meg – vitára hívta meg Nágaszéna szerzetes-tudóst, akinek a buddhista vallásra és filozófiára vonatkozó kérdéseket tett fel. Párbeszédüket a Milinda-panyha című buddhista mű őrizte meg.

Kaniska birodalma
A baktriai görögöket iráni eredetű népcsoportok – a sakák (szkíthák), majd a párthusok – követték. Mindkét hódító a buddhista kolostorok rombolásával kezdte, de gyorsan felhagyott ezzel, s a továbbiakban már a kolostorok újjáépítéséről, bővítéséről és a rendnek tett adományokról számolnak be a források. A buddhista közösség igazi megerősödése azonban a kusánok uralma alatt következett be, amikor is az I. században trónra lépő Kaniska személyében a buddhista rend Asókához mérhető pártfogóra talált.
Kaniska Baktriából kiindulva hozta létre hatalmas, Közép-Ázsiától a mai Afganisztánon és Pakisztánon át Közép-Indiáig terjedő birodalmát, amely vetekedett a Római Birodalommal, Kínával és a párthusok birodalmával. A stabilitás, a béke, az utak biztonsága kedvezett a buddhista vallás terjedésének, amely előtt megnyílt az út Turkesztán és Ázsia keletebbre fekvő területei felé is. Több indiai és kínai forrás úgy mutatja be Kaniskát, mint hívő buddhistát, s vele hozzák összefüggésbe az úgynevezett negyedik buddhista zsinatot is, amelyre Északnyugat-Indiában került sor. Mindazonáltal nem lehetünk biztosak benne, hogy maga az uralkodó valóban buddhista volt-e, hiszen pénzein Buddha-ábrázolások ritkán, hellenisztikus, zoroasztriánus és indiai istenségek annál gyakrabban jelennek meg. Annyi azonban bizonyos, hogy Kaniska bőkezű adományokkal támogatta a rendet, és mindenképpen a vallási türelem híve volt.
Az afganisztáni buddhizmus Kaniskával kezdődő virágzása a kusán birodalom széthullása után is folytatódott egészen az V. század végéig. A birodalom helyén létrejövő apró királyságok nemcsak barátságos magatartást tanúsítottak a buddhista rend iránt, hanem elég virágzóak is voltak ahhoz, hogy uralkodóik fővárosaikat templomokkal, kolostorokkal, sztúpákkal ékesítsék. Ekkor épültek Hadda gazdagon díszített sztúpái, és ekkor vájták ki a bámijáni völgy barlangjait is.
Az afganisztáni buddhizmus virágzásának a fehér hunok V. század végi hódítása vetett véget. Sok kolostor elpusztult ekkor, különösen Gandhára területén. A kínai zarándok Hszüan Czan ottjártakor a haddai kolostorban már annyi szerzetes sem élt, hogy az épületek rendben tartásáról gondoskodni tudtak volna. Az afganisztáni buddhizmus hanyatlása azonban nem kizárólag a hunok dúlásának tulajdonítható. Közrejátszott ebben a laikus közösség elszegényedése éppúgy, mint az, hogy a hinduizmus előretörésével magában Indiában is visszaszorulóban volt a buddhizmus. A végső csapást mindazonáltal az iszlám hódítás mérte a buddhizmusra mind Afganisztánban, mind Indiában. Bár Afganisztánban az iszlám VII. századi megjelenése nem járt azonnal a kolostorok olyan mértékű lerombolásával és a szerzetesek lemészárlásával, mint később Indiában, hosszabb távon mégis a buddhizmus teljes eltűnéséhez vezetett. A bámijáni völgyet 1222-ben Dzsingisz kán dúlta fel véglegesen; az óriás Buddhákat ő csonkíttatta meg úgy, ahogy az a képen látszik. Később már csak kolostorromokat és sztúpa-maradványokat találtak a többnyire hódító szándékkal ideérkezők, az oázisok nagy részét pedig visszahódította a sivatag.
Az afganisztáni buddhista művészet emlékeiről a XIX. század eleje óta tudnak a régészek, de tudományos feltárásuk és feldolgozásuk csak az első világháború után kezdődött el. Külön érdekesség, hogy Kőrösi Csoma Sándor 1821-ben Bukharából Pésávár felé tartva a Bámiján-hágón kelt át, ahol felfedezte a völgy akkor még azonosítatlan kolosszális Buddháit, és felismerte, hogy azok a görögös, hellenisztikus korszak alkotásai, megelőzve ezzel a kutatókat, mert a tudomány csak évtizedek múlva határozta meg az egykori Gandhára görög hatást mutató művészetét. Francia, angol, majd a második világháború után olasz régészeti expedíciók jártak a térségben, így a feltárt művészeti emlékek – szobrok, domborműtöredékek, ereklyetartók és más kegytárgyak – egy része ezen országok múzeumaiba került, más részét India és Pakisztán múzeumaiban őrzik. A kábúli múzeumban kapott otthont a környéken feltárt szobrászati emlékek és páratlan kincsleletek nagyobb része.

Renner Zsuzsanna
indológus Hopp Ferenc
Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum