A gazdagodás története

A történelem nagy gondolkodóit – elsősorban a filozófusokat – már az ókortól kezdve foglalkoztatta az a kérdés, hogy mi a gazdagság forrása, és hogy milyen eszközökkel gyarapíthatók a társadalom egészének és tagjainak a javai. Továbbá: mi az uralkodó – később az állam – legfőbb feladata, felelős-e a társadalom tagjainak gyarapodásáért? Az évezredek során az e kérdésekre adott válaszok változtak, ám a lényeg mindig ugyanaz volt.
Bár a közgazdasági gondolkodás csírái már az ókortól kezdve fellelhetők, a gazdasági ismeretek önálló tudománnyá – közgazdaságtudománnyá, -tanná – csak a XVIII. században válhattak, ennek feltételei csak akkorra értek meg.

Mikor kezdődött és hol végződik az ember gazdagodásának története? Egyáltalán végződik-e valahol és valamikor? Mi a folyamata a gazdagodásnak? Igaz-e a „gazdag ember – gazdag ország” elmélet, vagyis az, hogy az egyéni gazdagodásnak szerves velejárója az ország gazdagodása? Mi volt és mi lehet egy ország vagy egy nemzet vezetőinek (fejedelemnek, királynak, császárnak, cárnak, kormánynak) a legfőbb feladata e téren?

Szemet szemért, fogat fogért
Ha egy kicsit alaposabban végiggondoljuk az emberiség több évezredes történelmét, világossá válik: az ember cselekvésének mozgatórugója rendszerint az volt, hogy – az adott kor lehetőségei és feltételei közepette – minél több jószágot, kincset, vagyis gazdagságot biztosítson a maga és környezete számára. Arra a kérdésre azonban, hogy valójában mit jelent gazdagnak lenni, mást-mást válaszol például egy amerikai vállalkozó vagy egy sivatagi tuareg, miként mást felelt egy akár több ezer évvel ezelőtt élt ősünk is.
A Pireneusokban élő középkori pásztor szemében módos gazdának a nyáj birtokosa számított, takaros kis házzal, földdel és megfelelő számú cselédséggel. Ugyanez a vagyon azonban egy nemesúr számára már igencsak szerénynek tűnhetett, hiszen csupán a ruházata és a fegyverzete kisebb vagyont ért, a rangot úri módon kifejező kíséret és katonaság folyamatos ellátására, a vár és a hűbéri kötelességek kiadásaira pedig már egy egész nagybirtok szükségeltetett jövedelmi forrásul!
A gazdagság – tartalmát tekintve – nemcsak a javak birtoklását, hanem azok megszerezhetőségének, megtartásának és növelésének lehetőségét is jelentette.
Ez utóbbihoz mindig is ész, tudás is kellett, kell ma is! Minél fejlettebbé vált egy-egy közösség a vagyonszerzésben, vagyongyarapításban, annál meghatározóbb erővé vált a leleményesség, a tudás. Különösen jellemző ez azokra a közösségekre, amelyek fizikai erőfölényüket nem mindig tudták vagy akarták másokkal szemben, mások kárára érvényesíteni.
A vagyongyarapításnak a legősibb, már a korai társadalmakban is leghatékonyabb eszköze a harc, a háború volt. Ugyanakkor egy nemzeten vagy valamely nagyobb közösségen belül a más nemzetektől megszerzett vagyon megtartásának első és igen hatékony eszköze a jog volt; ez a társadalom belső játékszabályainak is tekinthető. A történelem- és a jogtudomány nem véletlenül tulajdonít kiemelkedően nagy fontosságot az emberiség első törvénytárának, Hammurapi törvénykönyvének (a Kr. e. XVI. századból), amelyről alkotója ezt írta: „…amelyben az igazságot megalapoztam”. A 280 paragrafusból álló, cselekvési normákat leíró törvénykönyvnek egyik legfontosabb elve a jogvédelem, ezen belül különösen a vagyon védelme és az ezzel együtt járó szankcionálás, büntetés. A „szemet szemért, fogat fogért” igazságelv a lopásnak, vagyis a jogszerűen birtokolt javak eltulajdonításának igyekezett – többnyire sikeresen – gátat vetni.
A XI–XII. század magyar királyainak (Szent Lászlónak, Könyves Kálmánnak) az uralma idején megfigyelhető volt az igen szigorú és jogszabályokra épülő vagyonvédelem. A királyok által aláírt törvények és rendeletek szabályozták az alattvalók jogait és kötelezettségeit – például az örökösödési jogokat és az adókat. Így biztosították a királyi kincstár bevételeit. (A mai polgári társadalmakban az adótörvényeket a parlament, a kongresszus hagyja jóvá, s a parlament dönt arról is, hogy a bevételeket milyen célokra fordíthatja a kormányzat.)

A gazdagodás két forrása
Arisztotelészt, a jeles görög filozófust tekinthetjük az első nagy „közgazdász” gondolkodónak. Arisztotelész a háborúban, a hódítások sikerességében látta a gazdagság egyik legfőbb forrását. A győztes háború, megteremtve a győztes katona mítoszát, mesés gazdagsággal kecsegtetett. Arisztotelész Nagy Sándor nevelője volt, és így számottevő módon járult hozzá ahhoz, hogy a tehetséges makedón király és hadvezér – a fél világot leigázva – mesés kincsekhez juttassa magát és katonáit, alattvalóit.
A győztes háború vágya és ideológiája pedig évezredeken át kísérte az emberiséget…
A gazdagság, a gazdagodás másik lehetőségeként időnként már felbukkan – Arisztotelésznél is – a kereskedelem, a „többet termelni és elcserélni” gondolata. Ennek a valós lehetőségei azonban akkortájt igencsak korlátozottak voltak. A kereskedelem gazdasági alapjait, feltételeit csak jóval később teremtették meg a tudomány eredményei, a találmányok sokasága és az ipari forradalom. Az ókori Mezopotámiában (a Kr. e. 3500 táján) „feltalálták” a fazekaskorongot, majd a küllős kereket; ily módon nagyobb terheket szállíthattak egyik helyről a másikra. Az elcserélhető termékek mennyisége, az utazás viszontagságai (kalózok, rablók, stb.) azonban igencsak korlátozták a lehetőségeket…

A klasszikusok színre lépnek
A XV–XVII. századig az emberiség gondolkodásmódját szinte kizárólag a különféle vallások tanításai határozták meg. A háborúk célja változatlan maradt, noha háborút gyakran Isten vagy a vallások nevében folytattak.
A három nagy nemzet – az angol, a spanyol és a portugál – azzal volt elfoglalva, hogy minél nagyobb földeket hódítson meg, s mesés kincsekkel gyarapítsa az anyaországot. Míg Anglia a megszerzett javakat gazdasága fejlődése szolgálatába állította, addig a másik két világhódító nemzet felélte – „elherdálta” – a mesés kincseket. Anglia nem kis mértékben Adam Smith munkásságának köszönhette sikerét; Smith a XVII. században uralkodó merkantilista, később fiziokrata gazdasági tanokat tanulmányozva egy új tudománynak, a közgazdaságtan tudományának vetette meg az alapjait: „A nemzetek gazdagsága” című, 1776-ban megjelent munkájában.
Franciaország kimaradt a korai felfedezések korának nagy „osztozkodásából”; akkoriban az ország minden erejét a trónutódlások, a németekkel és az olaszokkal folytatott csatározások kötötték le. Ám később – a XVII. században – bekapcsolódott a gyarmatszerzésbe Afrikában, a Nyugat-Indiákon és Észak-Amerikában. A híres francia uralkodó, XIV. Lajos nem kevésbé híres pénzügyminisztere, Colbert szerint a gazdaság fejlesztésének fő eszköze az államilag támogatott külkereskedelem, amelyben a gyarmatoknak és a nagy kereskedelmi társaságoknak kulcsszerepük van. (Colbert gazdaságpolitikáját a tudománytörténet merkantilizmusnak nevezi, ez a kifejezés a mercator = kereskedő szóból származik). A fiziokratizmus – mintegy a merkantilizmus kritikájaként – szintén Franciaországban született meg, és fő céljának szintén a gazdaság fejlődésének előmozdítását tekintette, persze más eszközökkel.
A XV–XVI. századi Európa legfőbb államelméleti irányzatai Niccolo Machiavelli, Jean Bodin és Thomas Morus nevéhez fűződnek. A firenzei Machiavelli az államrezon (államérdek) tanának, a francia Bodin az abszolút monarchia elméletének megalapozója volt. Az angol Morus a javak igazságos elosztásának módját kereste, hogy megakadályozza az elnyomorodást.
Adam Smith megteremtette az úgynevezett klasszikus közgazdasági iskolát; ennek másik híres képviselője – az ugyancsak angol – David Ricardo. Felismerték: az új termék az emberi munka eredménye, s hogy ez a gazdagság forrása. Megállapításukkal a munkaérték-elmélet alapjait rakták le. Egyebek közt ebből fejlődött ki a XIX. századi marxizmus, majd a XX. századi leninizmus és sztálinizmus. Marx „csak” egy kicsike gondolati lépést tett: a munkás munkája rejlik abban a termékben, amellyel a tőkés rendelkezik, mégis a munkás nyomorog. A munkásoknak öszsze kell fogniuk, és kisajátítani a kisajátítókat, a kizsákmányolókat. (Marx ezt fejti ki részletesen A tőke című művében.) De akkor mi viszi előre a társadalom gazdagodásának „szekerét”? Erre a kérdésre az elmúlt időszak már Marxtól eltérő választ adott.

Nagyobb állami szerepvállalást!
A XIX. század vállalkozói nem tudtak mit kezdeni a munkaértékelmélettel: ennek ismeretében sem tudtak többet termelni vagy többet eladni. Ám a technika fejlődésével az ipar és a mezőgazdaság egyre több terméket hozott létre, és a munkaérték-elmélet kritikájaként a XIX. század második felében megszületett a szubjektív közgazdaságtan, másképpen: a határhaszon-elmélet. Ez a fogyasztói magatartást helyezi vizsgálatának középpontjába, merthogy e magatartás behatóbb ismeretében a vállalkozó – a többi vállalkozóhoz képest – jobban el tudja adni a termékét. A termelés feltételeinek ismeretében pedig pontosan meghatározható: mennyit termeljen a vállalkozó, hogy profitja maximális legyen. Megszületett a mikroökonómia tudománya. Ezzel a vállalkozói kör már tudott mit kezdeni. Nem véletlen hát, hogy ezt követően a kormányok és a vállalkozók számára a közgazdaságtan fejlődése és fejlesztése kiemelkedő fontosságúvá vált.
Az 1929 és 1933 közötti nagy világgazdasági válság következményei rádöbbentették a világot: az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia a gazdaságban annak érdekében, hogy a hasonló méretű válságokat, egyáltalán a túltermelési válságot elkerüljék. A termékeket azért nem sikerül eladni, mert az embereknek nincs pénzük rá. Pénzük akkor lesz, ha lesz munkájuk. Ha a magánszektor nem képes több munkát adni, majd ad az állam. 1935-ben már egyértelmű volt, hogy a New Deal, amelyet Roosevelt még 1933-ban, választási beszédében hirdetett meg, sikeres.

Adó és infláció
Az úgynevezett keresleti közgazdaságtan megalapozója az angol John Maynard Keynes volt. Munkásságával hozzájárult
a második világháború utáni jóléti közgazdaságtannak, a jóléti társadalmaknak a kialakulásához. A világháború után újraértékelődtek régebbi közgazdasági axiómák; például: az infláció lehet előnyös is, nemcsak hátrányos; a munkanélküliség nagymértékben csökkenthető; az állam gazdasági beavatkozása (a költségvetés által) szükségszerű stb.
A nyersanyag- és olajválsággal kezdődött 1973. évi válság egy új közgazdasági irányzatnak, a neoliberalizmusnak a megszületésével járt együtt; az irányzat legnevesebb képviselője a chicagói közgazdasági iskola vezéralakja, Milton Friedman lett. Állítása szerint a gazdasági problémák legfőbb oka az infláció, az pedig arra vezethető vissza, hogy az állam az adókkal túlságosan sokat von el a vállalkozói szférától és emel át a költségvetésbe, az állami vállalatokba, így a kevéssé hatékony ágazatok és vállalatok is működhetnek. Az állam szerepét csökkentve gyorsan fejlődhetnek a leghatékonyabb területek! Friedman 1976-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott munkásságáért. Kutatásainak kétségkívül oroszlánrészük volt abban, hogy az USA az 1980-as években az előző évekhez és Nyugat-Európához képest is látványosan és gyorsabban fejlődött. Az USA akkori elnökének, Reagannek a sikeréhez számottevő mértékben hozzájárult a neoliberalizmus elveit alkalmazó gazdaságpolitika. (Reagan a közgazdaságtanhoz – állítólag – semmit nem értett, viszont volt érzéke ahhoz, hogy jó tanácsadókkal vegye körül magát.)

Szegények és gazdagok
Mára a világ globalizálódott, és merőben új irányú kapcsolatok és függőségi viszonyok alakultak ki.
A világ globalizálódása veszélyeket rejtő polarizálódással – a világ országainak differenciálódásával – jár együtt. Ez immár kezd olyan súlyossá válni, mint amilyent annak idején a nagyvállalati körnek, egyebek között a monopóliumoknak a fejlődése okozott, és ami az 1929–33-as gazdasági válsághoz vezetett. E jelenségkörbe tartozik az eladósodás problémája, amely az 1973-as olajválságot követően alakult ki. Mindezek megoldása a közgazdaságtudományra vár!
Az országok között – sohasem látott mértékű – gazdasági fejlettségbeli különbségek alakultak ki, s ez hatalmas tömegek „lesüllyedésével” járt együtt. Például Oroszországban ma a 150 milliós lakosságnak majdnem fele – mintegy 70 millió ember – él fejenként napi 1 dollárból, a lakosság egyharmada egyértelműen szegény. Ezzel szemben a világ 200 leggazdagabb embere között már megjelentek az orosz milliárdosok…
Bölcs Salamon mondotta az Ótestamentumban, hogy „aki hirtelen akar gazdagulni, büntetlen nem marad”. Ez igaz lehet nemcsak az új orosz nagytőke születésére, hanem az egész keletközép-európai régióra is. A fegyveres leszámolások, gyilkosságok mind erre utalnak.

Kurtánné Vadászlaki Ilona – Kurtán Lajos