Nyolcvan évvel ezelõtt, 1921. december 14-e és 16-a között zajlott le az a népszavazás, mely az egyetlen tartós, a nagyhatalmak egyetértésével történt békés területi revízió volt a trianoni békediktátummal szemben. A Sopronban és közvetlen környékén lakók több mint 65 százaléka Magyarországot választotta hazájául. Az osztrák közvélemény egy része ma is Burgenland természetes fõvárosának elvesztésérõl és "soproni bûntettrõl" beszél. Ugyanakkor Illyés Gyula azt írta: Sopron "kitörölhetetlen nyomot hagyott ezzel a nemzeti tudatban", s joggal kapta a leghûségesebb város elnevezést.
Az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Layeben aláírt osztrák békeszerzõdés mintegy 4500 négyzetkilométernyi, 350 ezer lakosú terület Ausztriának történõ átadását rendelte el három várossal - Ruszttal, Kismartonnal és Sopronnal - együtt népszavazás nélkül. A népszavazást a nemzetiségi viszonyok - 68 százalék német és csak 18 százalék magyar - nem tették szükségességé. (Nem véletlen, hogy az osztrákok alig egy hónap alatt, míg a magyar kormány az idõhúzás politikáját választva csak jó egy év elteltével ratifikálta a békeszerzõdést.) Korabeli vélemény szerint ez a terület nem jelentett mást Ausztria számára, mint " egy font húst szövetséges társa testébõl". 1920-ban Sopron lakosságának 48,8 százaléka magyar, 48 százaléka német anyanyelvû volt. Az utóbbiak kétharmada beszélt magyarul. A hivatalok 1945-ig kétnyelvûek voltak.
| Választási plakát |
|
A döntéssel az egyik vesztes országot gyarapították a másik kárára, mivel Ausztriát ezzel akarták kárpótolni az Anschluss tilalmáért, és végleg le akarták söpörni az asztalról a szlávkorridor tervet.
A népszavazás gondolata többek között azért merült fel mégis, mert Ausztriát a francia külügy a túlzott Anschluss-agitáció miatt büntetni akarta. Az Anschluss ugyanis az osztrákoknak hosszú távú stratégiai céljuk maradt, azonban a létfontosságú kölcsönökhöz csak egy önálló, bár magát Német-Ausztriának nevezõ állam juthatott hozzá.
A szláv korridor elképzelése már 1848-ban felmerült Ján Kollárnál, a pánszláv gondolat atyjánál, majd 1914-ben Thomas Masaryk és Eduard Benesv csehszlovák igényként vetették fel ismét e gondolatot. A történelmi magyar határtól 100 kilométer szélességben húzódó sáv összekötötte volna az északi és déli szlávokat, a csehek tengeri kikötõhöz jutottak volna, megszûnt volna minden szorosabb kapcsolat lehetõsége az osztrákok és magyarok között, illetve védõgát jött volna létre bármilyen német vagy magyar revíziós kísérlettel szemben.
Ugyanakkor az új határok megváltoztatására csak ebben a térségben volt reális lehetõség, mert a vitatott terület - egyedüliként a világháború befejezésekor - még magyar uralom alatt állt. Másrészt a trianoni békeszerzõdéshez csatolt és Alexandre Millerand, a békekonferencia elnöke által aláírt úgynevezett Kísérõlevél is kilátásba helyezte, hogy van esély a helyi érdekek és nyelvi hovatartozás figyelembe vételére a határok megállapításakor. Továbbá az antanthatalmak sem vetették el a két ország békés magállapodását. A magyar alkupozíciót erõsítette, hogy a békeszerzõdések csak az átadás tényét rögzítették, annak módozatát nem. Villani Frigyes követségi tanácsos azt írta jelentésében, hogy " talán Sopron és környéke megmenthetõk Magyarország számára... Úgy a lakosság hazafias érzelmei, mint gazdasági szempontok is némi reményt nyújtanak arra, hogy az esetben, ha a franciák germanofóbiáját, valamint Olaszország határozott ellenkezését a nyugat-magyarországi cseh-szerb korridor létesítése ellen ügyesen kihasználjuk, esetleg némi eredményt lehetséges lesz elérni".
| Csoportkép a szavazókról |
 |
Szerencsére a kétoldalú tárgyalások során mindkét fél hajlott az ésszerû kompromisszumra, ezért ez az epizód nem terhelte meg hosszú távon a két ország kapcsolatát. Történt ez annak ellenére, hogy Ausztriában 1921. január 25-én a Burgenland helyzetérõl rendelkezõ törvény elsõ paragrafusa kimondta, hogy "Burgenland tartományi fõvárosa Sopron", és Cunninghame ezredes, a brit katonai misszió bécsi vezetõje 1919-ben többször hangsúlyozta, hogy az antant elnézné a terület osztrák katonai megszállását. A magyar kormány is csak fokozatosan hajlott egyre nagyobb engedményekre, kezdetben csak vámszövetségre, területi autonómiára, illetve a területért cserében gazdasági segítségre gondolt. A tárgyalásokon azt is hangsúlyozták, hogy Sopron elcsatolása Ausztriának nem lehet érdeke, mert ilyen módon 20-30 olyan osztrák vállalatot veszítene, melyeket éppen a magyar piac megszerzéséért hoztak létre. Volt olyan osztrák - bár nem hivatalos - elképzelés is, mely szerint Burgenland sorsáról csak egy 10 éves átmeneti periódus után döntene népszavazás.
| Prónay Pál 1920 körül (A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyűjteményéből) |
 |
A békeszerzõdésekkel szemben többször robbant ki fegyveres ellenállás. A Vas megyei Muraszombatról a horvátokat, Balassagyarmatról a cseheket, a Zala megyei Alsólendváról a szerbhorvát megszállókat ûzték el a helyiek a katonasággal összefogva. Sopron esetében az osztrákok minden tárgyalás elõfeltételéül a nyugat-magyarországi terület átadását követelték, s annak birtokában valószínûleg már õk sem lettek volna olyan szívélyesek. A nagyhatalmi nyomásra a magyar kormánynak végül nem maradt más lehetõsége, mint egy "spontán" népi felkelés kirobbantása. Az ellenállásról az úgynevezett szabadcsapatok vezetõi a balfi fürdõépületben, illetve a soproni Pannónia Szállóban tartott megbeszélésen döntöttek.
Amikor az átadás 1921. augusztus 28-án megkezdõdött, a korábban sok véres akciót irányító Prónay Pálon kívül a kormány kérésére Kismartonba vonult Ostenburg Moravek Gyula egy csendõrzászlóaljjal, továbbá Friedrich István, volt miniszterelnök és Héjjas Iván, a rettegett különítményes embereivel. Helybeli lakosok, fehérterroristák, bosnyákok, német és osztrák katonatisztek és az ország egész területérõl, de fõleg a Duna-Tisza közébõl érkezett önkéntesek voltak a felkelõk, összesen mintegy 2700 ember.
Az átadás idõpontjában Ostenburg zászlóalja díszszemlét tartott a Széchenyi téren, ahol kijelentette, hogy élve nem hagyja el Sopront.
Az elsõ napon tizenegy osztrák csendõri és vámõri alakulat lépte át a határt. Puskatûz fogadta õket elõször Pinkafõ, majd Ágfalva térségében. Az elsõ áldozat az összesen hetven közül Baracsi László, egy 13 gyermekes kecskeméti család fia volt. A harcok rövidesen kiterjedtek az átadásra ítélt terület egészére, sõt az osztrák Kirchschlag mellett is volt összecsapás. Az ellenállásban részt vett az Etelközi Szövetség Feltámadás fedõnevû szervezete is Gömbös Gyula vezetésével.
Szeptember 7-én, egy ágfalvi gyûlésen Robert Davy, Burgenland skót származású tartományfõnöke kijelentette, hogy másnap bevonulnak Sopronba. A szeptember 8-ai második "ágfalvi csatában" a felkelõk visszavetették az osztrák csendõröket. Az osztrákok az ágfalvi vízmûkutak elfoglalásával akarták térdre kényszeríteni a várost. A négy óránál is hoszszabb ütközetnek három magyar és két osztrák áldozata volt.
| A soproni népszavazás végeredménye |
 |
A magyar kormány közben hivatalosan arra hivatkozott, hogy a jugoszlávok sem távoztak a baranyai háromszögbõl. A Nagykövetek Tanácsa október 4-éig haladékot adott az átadásra. Október 4-én azonban Felsõõrön kikiáltották az úgynevezett Lajtabánságot élén Prónay Pállal, aki - tán a fehérterrorban játszott szerepét feledtetni akarván - egy ideig Doborján Pálnak hívatta magát. Ez a senki által el nem ismert állam október végén el is tûnt, néhány kiadott bélyeget és hivatalos lapjának két számát hagyva csak maga után. Prónay, aki az összes felkelõ feletti parancsnokságra vágyott, már szeptember végén úgy nyilatkozott, hogy " fütyül a magyar kormányra". Elõször a feleséggel beszélt Bánffy Miklós külügyminiszter, mikor az asszony októberben téli ruhákért járt Pesten, majd a kormányzó 31-én magához rendelte a férjet is. Miután Horthy "leghûségesebb katonája" ígéretet kapott arra, hogy visszakapja egy korábbi párbajbotránya miatt elvett zászlóalját, õ is távozott a térségbõl. (1918 õszén az osztrákok is foglaltak el határ menti A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának gyûjteményébõl németlakta településeket, sõt Heanzenland néven egy önálló államot is kikiáltottak.
Della Torretta olasz külügyminiszter közvetítésével 1921. október 11-e és 13-a között tárgyalóasztalhoz ült Bethlen István és Johannes Schober kancellár. A velencei Municipio palotában aláírt jegyzõkönyvben a felkelõk eltávolítása fejében népszavazást helyeztek kilátásba Sopronban és a környezõ nyolc községben. Schober mindent megpróbált a várható hazai ellenállás kiküszöbölésére, végül beadta a derekát, és otthon arra hivatkozott, hogy a békeszerzõdés a pontos határok megjelölését késõbbre halasztotta, és ebbe belefér a soproni népszavazás is. Tulajdonképpen igaza volt a Daily Telegraphnak, amikor azt írta: Magyarország "prémiumot" kap a szerzõdések megsértéséért.
Az osztrák követ október 18-án jelezte, hogy az Ostenburg- csapatok Sopronba mennek, az illetményük fejenként napi 1000 korona, 1 liter bor és dohány volt. A monarchista Ostenburg IV. Károly hamarosan elbukott puccs-kísérletéhez csatlakozott. A kormánynak így az egyre önállósuló felkelõk mellett még egy problémát meg kellett oldania. Bár a csehek a puccs kapcsán egybõl megvonni javasolták Magyarország népszavazáshoz való jogát, a nagyhatalmak a magyar kormány lojális magatartását és határozott fellépését látva csendre intették õket. Ormos Mária történész szerint már csak Sopron megtartása érdekében is tetõ alá kellett hozni a Habsburg- detronizációt.
|
|
A terület pacifikálása a felkelõk távozása, illetve eltávolítása után december 3-ára fejezõdött be. December 8-án Marini olasz ezredes vezetésével három különvonattal 150 francia, 120 olasz és 40 angol katona érkezett Felsõ- Sziléziából a városba. A nemzetközi segédrendõrség pedig 200 városi polgárból állt, akik A. F. I. (a felügyelõ antanthatalmak nevének kezdõbetûibõl) feliratú karszalagot viseltek. (A soproniak ezt azonban így olvasták: Ausztria! Fuss Innen!) 13-tól az osztrákok az általuk észlelt és nem kellõen orvosolt szabálytalanságok, magyarul mondvacsinált okok miatt (például nem engedtek osztrák rendõröket Sopronba) nem vettek részt a szavazás elõkészítésében és lebonyolításában. Erre Ferrariotábornok, a Szövetségközi Tábornoki Bizottság vezetõje csak ennyit mondtott: " Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtõl való félelmében visszavonul."
December 14-én Sopron, 15-én Brennbergbánya, 16-án pedig Ágfalva, Balf, Fertõboz, Fertõrákos, Harka, Kópa, Nagycenk és Sopronbánfalva lakossága járult az urnákhoz. A Tábornoki Bizottság szabályzata szerint szavazati jogot azok az 1921. január 1-je óta állandó soproni lakóhellyel rendelkezõk kaptak, akik betöltötték a 21. életévüket, Sopronban születtek, vagy itteni illetõségûek. Ez utóbbinak azért volt jelentõsége, mert a város 1921. február 19-én a Selmecbányáról átkerült fõiskola 400 hallgatóját, tanári karát és a családtagokat soproni illetõségûnek ismerte el. Osztrák tiltakozásra azonban õk végül nem szavazhattak. Propagandapénzbõl 3-400 vidékit utaztattak Sopronba. Villani állítólag néhány évvel késõbb elismerte Hornbostelkövetnek, hogy számos rég elhunyt és eltemetett is szavazott a város maradása érdekében. Volt, aki a voksoláskor 108 éves lett volna. Még a Budapesten lakó és dolgozó soproniakról is " kiderült", hogy van egy kis szobájuk szülõvárosukban is... Ugyanakkor ezek aránya nem lehetett túl magas, hiszen a szavazásra jogosultaknál mintegy 3000-rel kevesebb szavazatot adtak le.
A várost nyolc szavazókörzetre osztották. Minden szavazó 1921. november 25-én keltezett, a városi tanács aláírásával és a bizottság francia körbélyegzõjével ellátott szavazóigazolványt kapott. Ennek ellenében a szavazáskor két színes lapot adott a szavazatszedõ bizottság. Ha valaki Magyarországra akart szavazni, úgy épen tette a borítékba a kék lapot és eltépte a sárgát. A szavazólapon magyarul, németül és horvátul szerepelt a két ország neve. A kék cédula vékony papírból, a sárga vastag kartonból készült - egyrészt a vakok miatt, másrészt, mert így az "exit pollt" készítõ jó hallású fõiskolások majdnem pontosan becsülhették meg a várható eredményt, hiszen Ausztria kartonja "hangosan reccsent".
