Habár az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdés Ausztriának ítélte Sopront, végül is sikerült elérni, hogy a város maga dönthesse el, hova kíván tartozni. Nyolcvan évvel ezelõtt tartották meg azt a népszavazást, amelynek során a „leghûségesebb város" úgy döntött, hogy magyar marad.
Az elcsatolás hírérõl a soproniak elõször a bécsi lapokból értesültek. 1920. január 21-én a Szövetségközi Ellenõrzõ Bizottság létrejöttének, és az olasz Frederico Vigna ezredes vezetésével a városban tett látogatásának másnapján 15 ezer ember tüntetett a polgármester vezetésével. A bizottság osztrák képviselõit már a pályaudvaron többezres tömeg fogadta záptojásokkal, rothadt almával és fokhagymával.
Telhetetlen mostohaapa
Március közepén Laky László Vilmos gyõri bencés tanár 8-10 ezer embert esketett meg, hogy életük árán is megvédik Nyugat-Magyarországot. Területvédõ Liga is alakult Thirring Gusztáv soproni születésû statisztikussal az élén. A város kiürítésének hírére augusztus 20-án misét tartottak a „feketébe öltö - zött" Szent Mihály-templomban. Utána a katonaság felvonulása kisebb tüntetésbe torkollt az antant ellen. A közvélemény figyelmének felkeltése céljából még országos dalostalálkozót is rendeztek a városban.
Tormay Cecília a soproni asszonyok nevében adott át tiltakozó memorandumot az antantmissziónak, Stráner Vilmos, az evangélikus teológia igazgatója hazafias verseket írt, a város képviselõje, Klebelsberg Kuno a parlamentben kérdezte: „...meri-e, akarhatja- e egy nép elalélt szomszédja földjét elrabolni?" Az átadási tervezet (Plan de Transfert) aláírására elõször a Széchenyi- palotát jelölték ki, de a család megbízásából eljáró Östör József ügyvéd panaszára elálltak ettõl.
Pakoltak a hivatalok, jellemzõ a sietségre, hogy a megyei levéltár anyagait vasvillával hányták a kocsikra. Ezeknek az iratoknak a rendezése aztán 5 évbe tellett. A teológia Kõszegre, a gimnázium Gyõrbe, a tanítóképzõ Bonyhádra költözött. A fontos szerepet betöltõ diákság azonban a helyén maradt, és a Csengery utcai központi irodából irányította a magyarpárti propagandát. A „ telhetetlen mostohaapa" címû röplapon Ausztria botra támaszkodó koldusként követeli a szép Hungáriától a Saint-Germain-i árvaszék által neki ítélt gyereket, Nyugat-Magyarországot. A Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Fõiskola 1918 decemberében hagyta el Selmecbányát, és Sopronban kapott új helyet. 1920 májusában oktatási szünetet rendeltek el egy tüntetõ nagygyûlés napjára. 1921. augusztus 23-án az Ifjúsági Kör levelet küldött a távol lévõknek: „ Kedves Barátom! A haza hív! Kényszer nincs. Aki teheti, önként és azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodunk". A professzori kar 28-án szintén kijelentette, hogy soha le nem teszik a hûségesküt Ausztria kezébe.
Vidékiek küldöttsége Sopronban az átadási ünnepségen, 1922. január 1.
Október végén már Budapestrõl sürgették a fõiskola mûködésének megkezdését, a beiratkozások és a vizsgák lehetõvé tételét. A rektor is figyelmeztette a hallgatókat, hogy szerezzék be a Sopronba való utazáshoz szükséges beutazási engedélyt, és október 29-ig jelentkezzenek a fõiskolán. A diákok november 9-én beadványukban az ifjúság „ nemzetmentõ munkájára" és arra hivatkoztak, hogy „ nem lehet és nem szabad kicsinyes vizsgaterminusok forszírozásával az ifjúság egyöntetû munkáját megosztani és megzavarni". „ A haza érdeke mindenek elõtt" mondathoz Jankó Sándorrektor ceruzával odaírta: „Az is a haza érdeke, hogy elõbb levizsgázzon". A fõiskolai tanács is a diákok mellé állt, akik a várost tíz ellenõrzési körzetre osztva osztrák propagandaanyagok után kutattak, illetve magyar propagandaanyagot helyeztek el. Volt olyan körzet, ahol kétórás váltásban éjjel-nappal járõröztek. A kereskedelmi iskola és a bencés gimnázium cserkészei küldöncként segítették a szavazás lebonyolítását, illetve budapesti mûegyetemisták is utaztak a helyszínre.
Az osztrákok már 1919. augusztus 17-én agitáltak Nyugat-Magyarországon: 251 helységben Ausztria melletti gyûlések zajlottak le, melyeket Lehár Antal, a terület katonai parancsnoka szétzavart.
Az osztrák agitáció központi szervezete az Oedenburger Heimatdienst volt Alfred Walheim bécsi professzor irányításával és helyiek részvételével. Kiadványuk, a Der freie Burgenländer és agitációjuk leginkább a zöld fenyõgallycsomóval jelzett Buschenschankoknál volt sikeres, ahol a gazdapolgár poncichterek a saját boruk idõszakos kimérését végezték. Itt a diákok „repülõ rajai" fejtettek ki ellenpropagandát. Az osztrákok a német borpiac elõnyeivel kecsegtették a poncichtereket (a Sopron környéki bortermelõket), a magyarok pedig állami pénzen vásárolták fel a borokat. A Balfi utcai Holzmann-féle kocsmában osztrák propagandapénzbõl ingyen itatták az embereket. A tulajdonos késõbb kormányzói amnesztiával menekült meg a felelõsségre vonástól. Az osztrák röplapok sárga papíron fekete betûkkel hirdették: „Sopron körül szövetségi csapatok állnak. Ne féljetek, Készek a védelmetekre." Sõt, magyar nyelvû röpiratot is kiadtak a kommunizmus veszélyérõl. Ezenkívül a vásárokon a nép közé vegyülve pénzt is ajánlottak szavazatokért. Osztrák oldalon az egyik legnagyobb tüntetés 1920. június 17-én volt a bécsi Városházán, ahol követelték 300 ezer „honfitársuk visszatérését". Egy évre rá a Schwarzenberg téren magyar zászlót égettek és téptek szét. Egy Steinacker nevû osztráknál olyan iratokat találtak, melyek szerint bánáti sváb diákokat akartak Sopronba hozni provokáció céljával. Osztrák kiküldöttek házról házra járva agitáltak. Ôket nemes egyszerûséggel elverték a soproni diákok. Az összetûzéseknek halálos áldozata nem volt, de egy fõiskolásnak, Kresadló József bányamérnök-hallgatónak „parittyamódra zsebkendõbe kötött vassúlyokkal" kiütötték a szemét.
A nevezetes szerda
Sopron, 1920-as évek vége
1921. december 14-én szerdán reggel 7 órakor istentiszteleteket tartottak szerte a városban. Innen harangzúgás és diákbizalmik kísérték a szavazókat az urnákhoz. Lefoglalt jármûvekkel és hordágyakon a betegeket és rokkantakat is a szavazóhelyiségbe szállították, akik soron kívül szavazhattak. Egy 94 éves anyókát a diákok a karjukra ültetve cipeltek fel a lépcsõn. Az egyik szavazóhelyiség lépcsõje leszakadt, tizenheten megsebesültek egy ember meghalt. Az Orsolyiták Bauerféle házában, a Széchenyi téren történt baleset sérültjei csak a szavazás után fogadták el az orvosi ellátást, mondván: „elõször jön a kötelesség és csak azután az egészség".
A nemzetgyûlés is ülést tartott, ahol éljenzés és taps közepette Bánffy külügyminiszter melegen üdvözölte Sopron város magyar- és németajkú polgárait.
December 17-én a Templom utca 4. sz. alatti Esterházy-palotában jelentették be az eredményt. A 26 900 szavazásra jogosult közül 24 063 adta le a szavazatát, 502 érvénytelen szava-- zat mellett Magyarországra 15 334 fõ (65,16 százalék), Ausztriára 8227 fõ (34,84 százalék) szavazott. Sopron 37 509 lakója közül 18 994-nek volt szavazati joga. Ezeknek több mint 90 százaléka szavazott, s 72 százaléknál nagyobb arányban Magyarország mellett. A Nagykövetek Tanácsa jóváhagyta a szavazás eredményét, amit elõször - az emeletre fellopakodva - a közeli evangélikus templom harangozója hallott meg, aki azonnal megkongatta a templom öregharangját. Követte õt egy egész órán át a többi tíz templom is. Harangzúgás közepette ünnepeltek Sopron utcáin. Schober Zsembery fõispán telefonján érdeklõdött, egy olasz tiszt közölte, hogy „majd a soproni harangok megadják a választ", így a telefonkagylón át a kancellár is hallhatta a helyiek ünneplését. A kivilágított ablakokba kicsiny zászlócskák kerültek „Magyarok maradtunk!" és „Wir bleiben Ungarn!" feliratokkal. Ausztriára szavazott Brennbergbánya, és hat falu többsége is. Ugyanakkor tény, hogy a nyelvileg és mentalitásában asszimilálódott németajkúaknak nem volt szerves kapcsolata Ausztriával, és sokan a falvakban sem akartak elszakadni Magyarországtól és Soprontól.
1922. január 1- jén az Ödenburger Tagblatt a Nun danket alle Gott! (Most mindannyian mondjatok köszönetet Istennek!) feliratú, piros, fehér, zöld keretes címlappal jelent meg. 12 órakor a szavazatok számlálásának helyszínén került sor az átadási jegyzõkönyv aláírására, majd Guilleaume Árpád ezredes átvette a várost. Az antantcsapatok január 5-én búcsúztak a várostól. Érdemes megjegyezni, hogy a bizottság tagjai közül a francia Jules Camille Hamelin késõbb katonai attaséként akart visszatérni Magyarországra, az angol Reginald Gorton is magyarbarát volt a szíve mélyén. 31-én kiadott közleményükben a szövetséges tábornokok „kifejezést adnak abbéli meggyõzõdésüknek, hogy a lakosságban, amelyet megismertek, és amely nagyrabecsülésüket kiérdemelte, a két nemzetiség találkozása nem lesz a gyûlölködésnek és az ellenségeskedésnek szülõforrása, hanem ellenkezõleg. Ez a körülmény arra fog szolgálni, hogy a két szomszédos nép a legszorosabb baráti kapcsolatokkal fûzõdjék egymáshoz, aminek folytán a két nemzet között a legjobb viszony és egy áldásos barátság fejlõdhetik ki."
A fõiskolások 6-án fáklyás menettel köszöntötték a várost. A polgármester a Fõ téren köszönetet mondott ennek a „számûzött, szélvert seregnek". Szintén
köszöntötte a községek 2000 fõs küldöttségét, „ezeket a derék, becsületes németeket, akik hazájukat nem árulták el". A város nemzetgyûlési képviselõje, Klebelsberg Kuno tulajdonképpen szintén csak az ünnepségekre érkezett Sopronba, jelenlétét a kritikus napokban sokan hiányolták. A városházi díszközgyûlésen Bethlen táviratát olvasták fel. A magyar országgyûlés az 1922. évi XXIX. tc. 3. §-ában megengedte Sopron városának, hogy Civitas fidelissima(a leghûségesebb város) felírással egészítse ki 1622-ben kapott barokk címerét.
Csupán formális?
A soproni szövetségközi tábornoki bizottság a katonai felvonuláson 1922 januárjában.
A hozzáférhetõ forrásanyag és a történeti munkák alapján elég nagy bizonyossággal állítható, hogy a népszavazás merõ formalitás volt csupán. A különbözõ jelentésekbõl 1919 óta a nagyhatalmak elõtt is világos volt, melyik állammal rokonszenvezik a lakosság többsége.
A magyar hatóságok által elõkészített és magyar karhatalom jelenléte mellett lebonyolított szavazás végkimenetele a népszavazás napján is mûködtetett magyar propaganda mellett az osztrákok elõtt sem volt kérdéses. Egy titkos cseh külügyi jelentés szerint Schober kancellár elmondta Masirevich Szilárd bécsi követnek, hogy nem tulajdonít nagy jelentõséget a soproni kérdésnek. De Magyarország „ legalább az elõírt formalitásokat respektálja", hogy ne veszélyeztessék a két ország további jó kapcsolatát. A népszavazással az osztrák közvéleményt akarták megnyugtatni és a külügyi bizottságban a velencei jegyzõkönyv ratifikálását kívánták elõsegíteni. A népszavazásnak kellett igazolnia Ausztria lemondását egy, a békeszerzõdésben neki ítélt területrõl. Bethlen pedig már október 21-i keltezéssel azt írta a felkelõknek, hogy „Sopron és környéke, melyet már elveszettnek kellett hinnünk, miénk marad!" Az Oedenburger Heimatdienst december 18-ai gyûlésén is azt állították, hogy az osztrák kormány már Velencében elárulta érdekeiket. Mindenesetre tény, hogy a magyar hatóságok és a helyi lakosság korántsem voltak nyugodtak a népszavazás kimenetelét illetõen. Abban egyetértés volt, hogy a szavazás eredményét a soproni szavazatok döntik el. A magyar kormány nem véletlenül ragaszkodott hozzá, hogy elõször Sopronban történjen meg a szavazás, és csak azután a környéken.
1922-ben Horthy Miklós is részt vett a népszavazási ünnepségen. „A trianoni szerzõdés betûivel szemben gyõzött az igazság ereje" - mondta, és a túlfûtött légkörre jellemzõen ezt a választ kapta: „Üdvözlégy Kormányzó!A halálra szántak üdvözölnek téged az ország kapujában, a magyar jövõ kapujában!" Történt ez azután, hogy IV. Károly 15 fõiskolás testõrét Horthy korábban letartóztatta.
Az 1921 októbere óta Sopronban tartózkodó határmegállapító bizottság által 1922/23-ban lebonyolított osztrákmagyar határkiigazítás után újabb tíz község tért vissza Magyarországhoz. (Bár 65, többségében magyar és horvátlakta község Ausztriánál maradt.) Ekkor kapta a Vas megyei Szentpéterfa a Leghûségesebb község (Communitas fidelissima) kitüntetõ címet.
Magyarország és Ausztria között gyakorlatilag egyébként 1526 óta nem volt határ. Végül az elsõ világháború után meghúzottak közül a legidõtállóbb határ ebben a térségben jött létre. A népszavazás emlékére készült el 1928-ban Hikisch Rezsõ tervei alapján a Hûségkapu és a fölötte lévõ szoborcsoport, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása, melyen Hungáriának hódolnak a hû soproniak. A Hûségkapu avatásán 1928 októberében megjelent Bethlen miniszterelnök is, aki szerint „a magyar nemzetnek Sopronnal szemben becsületbeli adósságai vannak".
A 10. évfordulóra állította a város az Erdészeti és Faipari Egyetem kertjében található felkelõk emlékoszlopát, illetve a Széchenyi téren Storno Miksa tervei alapján Molnár Gyula dombormûvével a Hûségzászlót. A 20. évfordulóra készült el a Kurucdomb alján lévõ Szent István-templom árkádsorában található emlékmû, melyen István király a második ágfalvi csata két hõsét, Machatsek Gyula erdõmérnök- és Szechányi Elemér bányamérnök-hallgatót karolja át. Haich Erzsébet alkotását 1942-ben avatták fel.
1941-ben Laglownémet nagykövet jelenlétében népszámlálást tartottak, mely egyben népszavazás is volt a város sorsa fölött. 1939 óta egyre erõsödött a térségben a pángermán agitáció, a német röpiratok szerint a népszavazás svindli, Sopron a németeké, Sopron német volt és az is marad. Másnap az ellenröpirat büszkén hirdette, hogy
„Sopron magyar és sohasem lesz más",illetve „Civitas fidelissima, légy önmagadhoz is hû". S bár a harmincas években a lakosság 41,6 százaléka vallotta magát németnek, a lakosság nagy része „a magyar szempontból elõnytelen idõpontban kitartott a magyar gondolat mellett". Magyar nemzetiségûnek 34 335, németnek csupán 7698, tehát 18 százalék vallotta magát.
Az 1987-ben Burgenland történetében August Ernst, a burgenlandi tartományi levéltár vezetõje még mindig veszteségrõl és bûntettrõl ír Sopron kapcsán. 1992-ben az Aula címû folyóirat névtelen nacionalista szerzõje pedig ekképpen vélekedik: „Die »Civitas fidelissima « ist … eine »Civitas schwinde - lissima«".
